A kész mű nem szentírás. Dermedt kristály-állapot inkább: holt betű, mely élet-elixírre vár. Ránk vár – személy szerint. Különben minden klasszikusunk csak nyögvenyelős kötelező irodalom marad, mely érthető ellenállást vált ki az ép lelkű, túlterhelt diákból, hiába mesterkedik a mégoly ambiciózus pedagógus. Hacsak nem történik valami. Hacsak nem pillanthat a verssorok és a kulisszák mögé. Ha nem tapasztalhatja meg valamiképpen, hogy Vörösmarty világa az ő számára is felfedezhető és belakható, tovább alakítható világ.[1]
De nincs ez másként a tudóssal és a művésszel sem. A nagy mű „titok és idegenség” számára is: páni félelmet keltő „lidérces, messzi fény”, mely egyszerre vonzza és taszítja, s könnyen eltántoríthatja őt az újraolvasás vagy pláne a színrevitel kockázatos kalandjától. Hacsak nem történik valami, ami átsegíti ezen a kezdeti pánikon. Amitől egyszerre otthonosan kezdi érezni magát: társalkotóként, akit nem a kész, hanem az éppen születő művével szólított meg a Mester.
Ezért vagyok hálás a sorsnak, hogy néhány évvel ezelőtt[2], ráleltem a dráma szövegének első, a kutatók szerint 1827-ből származó verziójára. S hogy az MTA Könyvtárában, igaz, csupán néhány percre, belepillanthattam magába az eredeti kéziratba is. Az első oldalon mindjárt a szüzsé felskiccelt vázlata olvasható. De van ezeken a sárgás, merített papírlapokon más is: kalligrafikus betűjelek, szóbokrok, titokzatos rajzolatok és ábrák, köztük a hármas út vázlata is. Hol elnagyolva, hol precízen kivitelezve, tisztán kivehetően vagy elmaszatolva, átlósan, néha meg fejjel lefelé tűnnek föl e különös jeltárgyak, mintha csak ki akarnának mozdulni a síkból. Térszerű elevenség, a képlátó költő belső színpada ez, mely mintha egyszerre volna kert és vadon, civilizált természet és rendezetlen káosz. Szinte tapintható e lapokon Vörösmarty költői alkatának eredendően drámai karaktere: a fékezhetetlen őserő és a romboló ösztönt uralni képes művészi tudatosság feszültsége, a tökély lázálma és a formaképzés fegyelme. De némelyik nagy műgonddal „kitetovált” oldal szemlélhető akár útelágazásként, amolyan erőgyűjtő meditációként az ihlet megtorpanásakor – míg csak föl nem fakad a forrás, meg nem szólal újra a hang: a költő gyöngyöző, sistergő versbeszéde.
E kézirat nem hagy kétséget afelől, hogy Vörösmarty ezt a művét első pillanattól színpadra szánta. S ami Csongort, a férfi főhőst illeti, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy alakja ebben az első verzióban drámailag jóval árnyaltabb, mint a végleges szövegben. Összetett, jobban mondva még kiforratlan, alakulófélben lévő személyiség, amolyan túlkoros kamasz. A felskiccelt szüzsé szerint egy ördöggel cimboráló garabonciás diákot tisztelhetünk benne, és egyúttal saját történetének narrátorát is. Vörösmarty eredeti elképzelése szerint a darab elején Ilma Csongort amolyan törékeny porcelánhuszárként, biedermeier lányálomként festi elénk: pödrött kis bajusszal, pengő sarkantyúval, karddal és buzogánnyal.
A kéziratból az is kiderül, hogy a történetet záró strófa („Éjfél van, az éj rideg és szomorú…”) az első felvonásnak azon a pontján pattant ki Vörösmarty fejéből, amikor az elrejtező Csongor abba a bizonyos „halálközeli” álomba révül. A dráma kompozíciója, a misztériumjáték álom-dramaturgiája már ekkor készen volt, lekerekedett tehát. Ám ami a felvonások tagolását és a jelenetek sorrendjét illeti, az első verzió több helyen is eltér a végleges változattól. Így a darab mindenkori rendezője feljogosítva érezheti magát arra, hogy egy-egy szövegrész esetében ő is éljen a sorrendcserével, a jelenetek áthelyezésével is.
Az 1827-es verzió közjátéka egyfajta beavató színház létrehozása felé is terelheti az interpretátort. S visszaemelheti például azt a Berreg szájából elhangzó szövegrészt, mely a mindenható varázseszközök visszaperlése kapcsán hangzik el:
„Mert ez ollyan czifra ország,
Hogy mit egyszer ellopának,
Visszalopni nem szabad.”
Ennek a három sornak épp olyan éles politikai felhangja van ma is, mint a mű születése idején. Pontosabban lehetett volna, ha a költő nem „cenzúrázza ki” a végleges szövegből, s ha a mű első bemutatójára a nagyérdemű közönségnek nem kellett volna négy évtizedet várnia. Ennek az időcsúszásnak a következményei bizony máig hatóak: alighanem ez lehet az egyik oka annak, hogy a Csongor és Tünde egyedül álló remekmű maradt drámairodalmunkban, „folytatás és követők nélkül” – ahogyan Lukács György 1911-ben megállapítja.
„Pokolszülött? Ég küldte le?” – kérdezi az Anyegin könyvtárszobájában bóklászó Tatjána, hogy megfejtse a rejtélyt, kicsoda is az ő szerelmének tárgya voltaképpen. És újabb kérdésével elmerészkedik egészen a végletekig: „Talán csak egy paródia?” – Verses regényét Puskin 1830-ban, ugyanabban az évben fejezi be, mint Vörösmarty a Csongor és Tündét. Amely, ha nem „dramatizált tündérmeseként”, hanem „regényes színműként” olvassuk (Loósz István, 1892), a Varázsfuvola és a Faust mellett méltán állítható párhuzamba az orosz kortárs remekművével is. Hiszen ez a drámai cselekmény úgyszintén nem csupán a férfi, hanem a női főhős párhuzamos beavatás-története is.
Az 1827-es változatban ez a „tükördramaturgia” a címszereplők kevésbé egyénített, hasonló szófordulatai révén még jóval nagyobb nyomatékot kapott, mint a végleges műben. Vándorútja során a női főhős is ugyanúgy szembetalálja magát démonaival, a hontalanság, a magány, a szerelemféltés fájdalmával s az életről való lemondás kísértésével, ahogyan a férfi. Álmodozó kamaszlányból ugyanúgy felnőtté kell érnie, hogy a darab végén – a rá osztott tündér-szereppel igazából csak most azonosulva! – égi többletét, a varázslás tudományát a föld közegében szóval és tettel is működtetni tudja. Hogy elhiggye, s így elhihessük neki mi is: Csongor nemhiába bízza reá a sorsát.
Ágnes Pálfi: Vörösmarty Reread
Having reread the 1827 first version of Mihály Vörösmarty’s Csongor és Tünde (Csongor and Tünde), the author observes that – compared to the final form of the text dated 1830 – the antecedent includes several elements which are worth taking into consideration by all directors of the play, with respect to building a character and composition alike. Then she draws a parallel with Pushkin’s verse novel, Onegin, which was also completed in 1830, pointing out that it may equally be said of the plot of both these dramatic works that they do not only embrace the initiation of the male protagonist, but of the female one as well. The publication of the essay gains topicality by the premiere of Csongor és Tünde at the Nemzeti Színház (National Theatre) in March.
[1] Az esszé közlésével a Nemzeti Színház márciusi új Csongor és Tünde bemutatójához kapcsolódunk.
[2] 2009-ben, amikor Szász Zsolt, a Beregszászban készülő Csongor és Tünde előadás rendezője irodalmi munkatársnak kért fel. A Debreceni Csokonai Színház és a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház közös produkciójának premierje 2010. március 24-én volt Debrecenben.
(2016. február 15.)