Csongor és Tünde

Vörösmarty Mihály harmincegy éves volt, mikor a Csongor és Tündét megírta. Ez a tündérköltemény mégis olyan, mint ifjúkori költeménye egy lázas, szeszélyes, regényes költőnek. Csupa csillogás és muzsika. Soha magyar szók nem szivárványlottak és zenéltek, nem éltek annyira önmagukért, mint itt. Maga a mese vagy a dráma – álladóan érezzük – csak ürügy arra, hogy ezek a gyönyörű kolibriszavak felröppenjenek és eltűnjenek. A költő a népmesét – Árgilus és Tündér Ilona motívumait – egy percre se igyekezett elmélyíteni vagy emberivé tenni, mint például Arany János, a borongó léleklátó, ki balladáiban néhol a mélységek mélységéig, az ösztönök kútjáig, hogy modern szóval éljek, a freudizmusig ás. Vörösmarty Mihály festői és zenei. Hatalmas dekoratív és muzikális érzéke beéri a szín és a zene adományával, a drámai egyenetlenségeket nem simítja el, a motívumokat alig pedzi, emberei a tündérlogika szerint cselekszenek. Hogy elfogadjuk-e ezeket a motívumokat? Néha igen, néha nem. Aszerint, mint tudnak megvesztegetni a bűvös szavak […]

Annak a színháznak, mely színre akarja hozni a Csongor és Tündét, első feladata az, hogy a lenge szálakból – aranyos ködfátyolból és ezüstös pókhálóból – szőtt szövedéket keményebbre bogozza… […]

Óh, mi szép az ifjú vérnek,
Úgy lobogni, úgy szökellni.
Félig alkonyult teremben
Bíborágyon a fehér lány
Mint elöntött tejhab alszik,
Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.
S mint a megrezzent harang,
Hangzik és ver a tüzes szív…

Íme, itt a mi költői szótárunk. Ez a költemény a magyar nyelv kincseinek ékszer-tokja.^*[1]

Világ, 1916. december 7.

(2016. február 15.)