Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Don Quijote

Verebes Ernő: Vágtában

Írói tűnődések a szélmalom árnyékában

Verebes Ernő :: Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Verebes Ernő :: Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Cervantes nagyszabású lovagregénye valójában egy orbitális paródia, mely a spanyol, korai barokk lovagregényt „figurázza ki”. (Már az is érdekes, hogy a kifigurázás ténye itt lehet idézőjeles). A lovagregény pedig az akkor születő egyetemes regény legfogyaszthatóbb változata, mely szórakoztató, meseszerű és példamutató. De a valódi mese csak ezután kezdődik, mert úgy tűnik, hogy a cervantesi mű mondanivalója a mai napig fokozatosan „komolyodik”, mintha az a bizonyos görbe tükör idővel egyre jobban kiegyenesedne, s a regényt működtető erkölcsi szabályok, saját túlzásaikat immár normálisnak tekintve élnének tovább.

Isten hozott bennünket egy olyan világban, melyben az aranykor óta áhított értékek csupán a groteszk hadrendbe állításával idézhetők fel!

Vagyis, csodák csodája, újra belenőttünk, mert kénytelenek voltunk belenőni Don Quijote mentális és emocionális „elnagyoltságába”, akinek vitézsége és magasan szárnyaló lovagi lelke nélkül már nem is érdemes „háborúzni”. Ezen elhamarkodott kijelentésemből viszont rögtön három kérdés fakad:

1. Nemes eszmékért csak ilyen hőfokon, az elmebaj határán érdemes síkra szállni?

2. Síkra szállni, de mi ellen, amikor a nemes eszmékért történő harc nem valami ellen, hanem valami mellett történik?

3. Mi számít ma nemes eszmének?

A tobzódás mint határtalan lehetőség és mint bibliai veszélyforrás ugyanúgy jelen van, amikor valóra válni kész álomvilágba lép be az ember. Ahogy a Don Quijote-i grafikákból egyszerre csak rajzfilm, a festményekből színdarab és film lesz, mozgás, élet, hősökkel, eseményekkel, tanulságokkal, úgy a történet valós leírása a történet valótlanságának védjegyévé válik. Átfogalmazni és színpadra varázsolni egy, a tökéletes szabadság igényével és ízével átitatott regényt, az értelmezés feneketlen kútját tárja elénk, míg az eredeti szövegre való ráhagyatkozás, az újrateremtés értelmetlenségét teszi világossá. Talán maga Don Quijote is ilyen kételyek között vergődött, amikor saját igazságát Sancho Panza hiteles valóságával próbálta ötvözni. S mindennek gyújtópontjában ott az a harmadik szempont, mely az olvasó számára magát a kalandot jelenti: együtt töprengeni adott lehetőségeken, miközben elvarázsolt óriások és újragyártott démonok táncolnak a fejünkön – vagy a fejünkben. Kibírni őket, ez maga a hősiesség, vagy rábírni őket, hogy szálljanak le végre rólunk? És mi a cél: a bokorból kiugró hősies cselekedet, vagy a tökéletlen status quo „hősies” megtartása? Csupa olyan kérdés, mely a ma emberét is elvi megosztottságra bírja.

De vissza a ma kegyes poklából a múlt hamvas mezeire!

Don Quijotét újrateremteni annyit jelent, mint saját képzeletünket az ő testébe szorítani. Talán még egy kicsit többet is, hisz az ő testét, mint képzeletünk burkát, enyhén szólva felelőtlenség lenne a harcmezőre küldeni. Inkább az örök szabálytalansággal beoltott szabály törvényét manipulálva azt mondhatnánk, hogy túl az érthetőn és a varázslaton, a szeretet eszközeivel elgáncsolni ezt a hihetetlen lovagot, na, csak így lehetünk képesek őt egy pillanatra is megállítani abban a vágtában, melyet „magán kívül” számunkra is diktál.

Újraírni őt nem lehet. Egyáltalán, a tárgyas ige használata, vele kapcsolatban nem lehetséges. Mint ahogy pogány isteneinken kívül léteznek általunk illethetetlen szellemek, úgy tudunk csak az ő közelébe férkőzni, megidézve alakját: a bennünk lakozó homo ludensét, a véres komolysággal játszó emberét, vagy a Pilinszky által megnevezett zseni-tartozékát, az örök és szabad, érinthetetlen bolondét.

 

 

 

(2015. szeptember 16.)