Inkább abszurd, mint humoros

Több mint 130 színházi szereppel a háta mögött mit érzett, amikor megtudta, hogy Cervantes regényének dramatizált változatát állítják színre, ráadásul ön lesz a Búsképű Lovag?

– Bevallom, elfogott az izgalom. Különösen, hogy először úgy volt, Bulgakov Don Quijote-átiratát használja a rendező, Vidnyánszky Attila. Bulgakov nagy író volt, de színházi berkekben az általa dramatizált Don Quijote nem kifejezetten sikeresnek tartott darab. Az olvasópróbán megismertük Verebes Ernő szövegét, amit kifejezetten Vidnyánszky Attila számára írt, és ez alapján kezdtünk dolgozni...
 

És az izgalom alábbhagyott?

– Nagy, sőt hatalmas fába vágtuk a fejszénket! Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Cervantes művét színpadra állítani önmagában is Don Quijote-i gesztus. Amikor az eredeti regényt kézbe veszem, azt érzem, olyan gazdag, annyira szerteágazó, s annyi benne a helyszínváltás és a káprázat, hogy ennek a műnek inkább a film az igazi adaptációs terepe. Színházban jelentős sikert tudtommal egyedül a La Mancha lovagja című musical aratott, mert abban az egyszerű librettó mellett a zene és a tánc segíti a nézőket, hogy közelebb kerülhessenek Don Quijote képzelt költői világához.
 

A társművészetek alkalmazása a színpadon Vidnyánszky Attila rendezői felfogásától sem áll messze…

– Ez igaz, fontos a mozgás, a tánc, és rengeteg zenét is hallgatunk a próbán: a Bolerótól különböző flamencókon át a kortárs jazzig mindenfélét. Ráadásul mindezek illenek is Cervantes világához, ami azt bizonyítja, hogy hiába négyszáz éves a regény, mai történet a Don Quijote. Az egyik próbán az Antóniát – Don Quijote unokahúgát – alakító Tompos Kátya elénekelt egy halottbúcsúztató dalt – hiszen a lovag halálával kezdődik majd az előadás. „Jó, akkor mára itt hagyjuk abba!” – gondoltam magamban. Olyan megindító volt az ének, hogy nehéz volt utána megszólalni. Pedig még kész sem volt vele Kátya, és mindenféle kíséret nélkül adta elő. Így próbálunk, mindenki hozza az ötleteit, megoldásait…
 

Amikor még minden bizonytalan a próbafolyamatban, mit tehet a színész?

– Dolgozik és bízik. Én bízom Vidnyánszky Attilában. Az Isten ostora próbája során kételkedtünk abban, hogy a szerteágazó részletek halmazából összeáll majd az előadás, de végül neki lett igaza. Attila a totális színház híve, filmszerűen látja a jeleneteket. Egyszerre, párhuzamosan futtatja egymás mellett a különböző cselekményszálakat – s ezeknek az összehangolása nagy erőfeszítést igényel a színészektől is a próbák során. A rendező a nagy színpadi kompozícióban persze mindig rámutat a lényegesre, és nekünk, színészeknek a mozgás, a koreográfia mellett ezt a rettentő nehezen elsajátítható szöveget kell mondanunk…
 

Négy évtizedes színészi pálya után még létezik nehezen tanulható szöveg?

– Hogyne! Ennek sok oka lehet. De meg kell mondanom: Shakespeare reneszánsz szövegeinek Arany János-féle fordításával például még sosem gyűlt meg a bajom. Azt hiszem, itt másról van szó. Ezek a burjánzó, túldíszített barokk szerelmi vallomások! Mikor az ember már levinné a hangsúlyt, Don Quijote mondatai csak indáznak tovább. Persze ebben ez a szép, ez a stílus! Úgy kell ezeket előadni, mintha egy levegővel mondaná el az ember – miközben ez képtelenség. Pedig ha csak egyetlen pillanatra is megakadnék a monológ közben, összeomlana az egész vallomás.
 

Don Quijote élete azonban nemcsak szerelem, hanem téboly és megannyi kudarc is. Ön mire törekszik a szerep formálásakor: a Búsképű Lovag szánalmat keltsen vagy rokonszenvet ébresszen a nézőkben?

– Ha egy-egy ilyen szerelmi futamot jól adok elő, akkor például a női szívekben – de talán még a férfiakéban is – rokonszenv ébred iránta. Ezt elérni igazi színészi feladat! A szánalom pedig szinte jön magától, hiszen akárki akármit gondol a megtébolyult Don Quijotéról, azért amikor a nyílt színen verik meg, alighanem csak sajnálni lehet.
 

Kossuth-díja indoklásában is kiemelték groteszk, humoros színpadi alakításait. Don Quijote figurájában is van humor?

– Inkább abszurd, mint humoros. Nagyon komolyan kell venni. Fel kell idézni azt az állapotot, amiben a lovag ellenséges óriásnak látja a szélmalmot, és elérni azt, hogy a néző is „lássa” Don Quijote tévképzeteit. A humor elsősorban Don Quijote hűséges fegyverhordozójára hárul. Sancho Panza teszi elviselhetővé a nézők számára a lovag őrületét. Ő egy makkegészséges természeti ember, akit titokzatos módon vonz magához Don Quijote. A lovag egykor a La Mancha falucskában élő egyszerű nemes úr, Alonso Quijano volt, aki jól bánt a környezetében élőkkel, a szolgálókkal. Sancho a leghálásabb a környékbeliek közül, hiszen ő kitart Don Quijote mellett. Dramaturgiai szempontból Sancho az, aki mindig leüti a Don Quijote által feldobott magas labdát.
 

Ismer ma élő Don Quijotét?

– Nem. Don Quijote elméje megroggyant, és így éli át kalandjait. Olyan embert viszont ismerek, aki például szélmalomharcot vív. Sőt, ez az egyik fő sugalmazása is Cervantes művének: minden nagy kihívást vállalnunk kell az életben, még akkor is, ha az kevés sikerrel kecsegtet. Ugyanakkor józanságra is int. Nem szabad magunkat kizárni a világból, mert különben úgy járunk, mint a folytonos olvasásba, a könyvek történeteibe beleveszett Don Quijote.

Lukácsy György
 

(2015. április 21.)