Magabiztos művész – folyamatos bizonytalansággal

Már apró gyermekként tudta, színész lesz! Legalábbis egy 5 évvel ezelőtti interjúban elmesélte, hogy amikor hazavitte az óvodából a csoportképet, és kérdezték, hogy ki kicsoda, nem a nevüket mondta, hanem mindenkit eljátszott.

– Így történt. Valahogy hazakerült a fotó, és én próbáltam mindenkit utánozni. Szerettem a középpontban lenni… Így nagyon hamar egyértelművé vált, hogy a színészi pálya felé kell vennem az irányt.
 

De mi lett a parodistával?

– Fiatalabb koromban ez könnyebben ment. Jól tudok utánozni másokat, főleg a hangjukat. Mindez persze hangulat kérdése. Ha jókedvem van, gyakran bohóckodom. Erről a barátaim tudnának mesélni.
 

Pedig ezzel a képességgel hamarabb ismertté válhatna, mint a legnagyobb színházi szereppel. A tévébe biztosan hamarabb bekerülhetne!

– Az egyetem alatt volt néhány lehetőségem filmezni. De nekem sem sikerült bekerülnöm a filmes bizniszbe, ahogy nagyon sok hasonló korú kollégának sem. Pedig jó lenne forgatni. Csak nem mindegy, hogy miben vállal szerepet az ember. De mire gondol? Ezekre az improvizációs műsorokra?
 

Akár az improvizációs műsorokra…

– Nem vagyok elég improvizatív alkat. Nem nagyon szeretek rögtönözni. Azt szeretem, ha tudom, mi a dolgom, ha le vannak fektetve bizonyos – jófajta – játékszabályok, ha ki vannak jelölve a határok az improvizáció előtt. Ha mindenki szabadjára engedi a fantáziáját, abból csak valami katyvasz következhet. Ezzel kapcsolatban sajnos sok rossz élményem van.
 

Visszatérve az óvodáskori előadáshoz: onnantól kezdve nagyon simának tűnik a pályafutása. Elsőre felvették a színművészetire, az első munkahelye mindjárt a Nemzeti Színház!

– Ez igaz. Olyan szempontból tényleg simán ment minden, hogy Budapesten, értelmiségi családban nőttem fel, nagyszerű iskolákba jártam. A Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola után a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán tanultam. Nagyon jó tanáraink voltak. Az osztályfőnökünk, Beck Zsuzsa, aki most már az iskola igazgatója, nagyon szereti a fiatalokat, ő maga is egy nyitott ember. A drámatanárunk Papp Dániel volt, aki akkor frissen végzett a főiskolán. Az osztályunkból négyen lettünk színészek – Molnár Áron, Mohai Tamás, Kovács Gergő és én.

Hogy került a Nemzetibe?

–A Színművészeti Egyetem nagyszínpadán volt egy vizsgaelőadásunk, az osztályfőnökünk, Gálffi László rendezte. Shakespeare-monológokat mondtunk. Megnézett minket Alföldi Róbert – akkor ő volt itt az igazgató –, és hármunkat, Szatory Dávidot, Fehér Tibit és engem választott, hogy töltsük a Nemzeti Színházban a gyakorlati évet. Utána pedig szerződést ajánlott mindhármunknak. Néha úgy érzem, amikor idekerültem, nem tudtam semmit, itt tanultam meg igazán a szakmát.
 

Amikor az igazgatóváltás történt, akkor mindhárman maradtak. Gondolom, megbeszélték. Közösen döntöttek?

– Természetesen ezt is megbeszéltük. Egyidős fiúk vagyunk, 18 éves korunk óta folyamatosan együtt töltjük a napjainkat! Hogyne számítana a jelenlétük, a véleményük?! Odafigyelünk egymásra. Amikor Vidnyánszky Attila lett az igazgató, tőle is lehetőséget kaptunk a következő évadra. Szerepeket, szerződést ajánlott nekünk, és ezt mi hárman egymás közt is megbeszéltük. Közösen döntöttünk: maradunk. Sajnos, most ez megváltozik: Szatory Dávid – nagy bánatomra – elhagyja a színházat, úgy döntött, szabadúszó lesz. Biztos vagyok benne, számára is megterhelő volt ez az elmúlt tíz év. Nagyon sokat dolgoztunk. Reggeltől estig a színházban vagyunk. Nincs idő a családra, a magánéletre, a hétköznapi dolgokra, az új impulzusok befogadására.
 

A színművészeti után tanított is egykori iskolájában, a gimnáziumban. De két év után feladta…

– Nem adtam föl. Egyáltalán nem. Még Alföldi Róbert igazgatósága idején történt, hogy az utolsó két évben tizenhat futó darabom volt, háromban főszerepem – sajnos ezek lekerültek a műsorról –, nem tudtam semmi más munkát vállalni. Ezért kénytelen voltam elköszönni az iskolától. Sajnáltam, mert csodás időszak volt. Pedig veszélyes üzem!
 

Az iskola?!

– Csupa eleven, exhibicionizmussal megáldott 16-17 éves ember! Igaz, mi is ilyenek voltunk. De tanárként meg kellett tanulnom felkelteni és fenntartani az érdeklődésüket. Nem volt könnyű feladat. Nincs pedagógus vagy drámapedagógus végzettségem. Gondolom, azért hívtak vissza tanítani, mert szerettek volna egy frissen végzett, szókimondó, tűzről pattant, vagány fiút, aki képes értelmes, összefüggő mondatokat mondani.
 

Tűzről pattant, vagány fiú – aki nagyon gyorsan beszél!

– Bocsánat!
 

Semmi baj! De azért megkérdezem: ez a gyors beszéd is a fiatalos pörgéstől van?

– Ez érdekes felvetés. Bevallom, én is észrevettem, hogy az ilyen helyzetekben, tehát interjúk során mindig nagyon gyorsan mondom a magamét.
 

Hogy minél hamarabb legyünk már túl rajta?!

– Nem arról van szó. Inkább azért beszélek ilyen gyorsan, mert szeretném utolérni a saját gondolataimat. Szívesen megosztom másokkal is mindazt, amit én fontosnak, helyesnek tartok, de jó lenne mindezt úgy átadni, ahogy elsőre megfogalmazódnak bennem egy-egy kérdésfelvetéskor. Ha lassan elfilozofálgatnék, nem lennék őszinte. Azt hiszem, sokkal mesterkéltebb lenne az egész.
 

Tehát ott tartottunk, hogy nem adta fel a tanítást!

– Nem adtam fel. Sőt! Pont most – egy órával ezelőtt – találkoztam a barátnőmmel. Megittunk egy kávét. Ücsörögtünk a napon. Élveztük a tavaszt. Boldogok voltunk, és arról beszélgettünk: mi lesz velem jövőre. Mert nagyon jól érzem én magam itt, a Nemzeti Színházban, sok szép feladatot kapok, azzal foglalkozom, amit szeretek, de az ember csak szeretne egy kis házat, aztán kellene egy jó kocsi is… Mindehhez pedig pénz kell. Ezért beszéltünk arról, hogy fel fogjuk hívni az iskolákat, hátha valahol szükség lenne rám. Tehát megpróbálkozom ismét – a színház mellett – a tanítással.
 

Barátnője szakmabeli?

– Nem szakmabeli, de rendkívüli tehetség. Nekem egy csodálatos barátnőm van! Őt elsősorban az írás foglalkoztatja, az újságírás és szépirodalom, de érdekli a televíziózás is.
 

Mi van a saját írásaival?

– Éppen semmi. Szerintem az írás is nagyon gyakorlati szakma, tehát azt is folyamatosan művelni kell. Sajnos, kiestem a gyakorlatból. Az irodalomra sem volt elég időm. Nem tudom, képes lennék-e folytatni?! De reménykedtem, hogy esetemben az írás nemcsak valami hirtelen fellángolás volt. Tizenöt-tizenhat éves koromig verseket írtam, utána jött a próza, pontosabban én úgy nevezném: prózai költészet. Iszonyatosan szeretem a szavak muzsikáját, a magyar nyelv ritmikáját. Minden mondatot próbáltam úgy megszerkeszteni, mint egy szépen csilingelő verssort. Az írás számomra nagyon intim önvallomás. Tulajdonképpen beszélgetés önmagammal. Ezen a síkon régen csend van körülöttem…
 

A színházi szerepei kapcsán is „beszélgetne önmagával”. Ezekből is születhetnének írások.

– Születhetnének… De nem születnek.
 

Rábízza magát a rendezőre?

– Rábízom magam a rendezőre – úgy 50 százalékban. Persze ez attól is függ, hogy kivel, milyen rendezővel dolgozom éppen. De szerintem az ideális állapot, ha – miután lefektetünk bizonyos szempontokat a színdarabbal és az én karakteremmel kapcsolatban is – tehát megállapodunk alapvető dolgokban, és utána hagynak engem szabadon dolgozni. Szeretem, ha kiagyalhatok bizonyos megoldásokat, kitalálhatok kisebb-nagyobb poénokat, választhatok magamnak kellékeket, lehetnek kéréseim a jelmezemmel kapcsolatban. Tehát a közös munka híve vagyok. Ilyenkor érzem jól magam, ilyenkor vagyok felszabadult, és – úgy tűnik – erre most a Nemzeti Színházban lehetőség is van.
 

Nagyon sok különböző nemzetiségű – román, lengyel, grúz, orosz – rendezővel dolgozott már együtt. Nem zavarja ez a sokféleség?

– Azt gondolom, akik ide jönnek a Nemzeti Színházba, akik ide kapnak meghívást, általában világhírű rendezők. Valamennyien nagyon tapasztaltak, nevük van a szakmában, és azért tartanak ott, ahol tartanak ezen a pályán, mert tudnak együttműködni különböző színházi stábbal, egy-egy csapattal, ismerik ezt a fajta – nyitott – műhelymunkát.
 

Értik egymást a különböző a kultúrákból érkezőkkel?

– Ha egy vendégrendező a saját kultúrája, szocializációja miatt másképpen bont ki egy jelenetet, de mindez követhető, értelmezhető, akkor az teljesen rendben van. Itt volt például a romániai születésű, Párizsban élő Silviu Purcărete, aki az Ahogy tetszik című előadást rendezte. Vele is tökéletesen értettük egymást. Ráadásul a Shakespeare-darabok annyira örökérvényűek, hogy bármikor, bárhol a világon működnek. A színház szerintem egy olyan fórum, ahol mindenki érti egymást. Egy nyelven beszélünk, a színház nyelvét használjuk. Egyébként meg világhírű szerzők szövegeit mondjuk.
 

Volt már 20. századi költő és másfél ezer éve élt kán, vagy bohém báró az operett világából és nyakas paraszt a magyar vidékről, de még hosszan sorolhatnám. Nem fárasztja a szerepek különbözősége?

– Őszinte leszek. Ezek között a szerepek között végig-végig nagyon komoly összefüggés van. A különbözőségek ellenére a főcsapás mindig ugyanaz: kivétel nélkül önbizalmat sugárzó, magabiztos emberek.
 

Mert a játszó személy is magabiztos?!

– Mindenképpen! Ezt az ember nehezen mondja ki magáról, de én vállalom. Hogy otthon milyen vagyok, az egy másik kérdés.
 

Tehát a „másik kérdés”: színpadon kívül időnként elbizonytalanodik?

– Folyamatosan elbizonytalanodom! Nagyon érdekes volt például, amikor a Gombrowicz-darabot, az Operettet próbáltuk, végig szenvedtem. Ez a Firulet báró is egy magabiztos, csajozós gépezet, de – bevallom – az énekléstől félek, talán mert kötöttebbek a zenei végszavak, összetettebb a feladat, bár érdekesebb munka. A főpróbahéten esténként folyamatosan sírva hívogattam a barátnőmet, hogy én erre képtelen vagyok, hogy én ezt nem tudom megcsinálni… Szerencsére ebből aztán semmi nem látszott a színpadon.
 

A színpadon megszűnik a „fájdalom”!

– A színpadon már nyoma sincs a szorongásnak. Ez a dolgom, hogy képes legyek legyőzni a kétségeimet. Szokták azt kérdezni, hogy mi a legnehezebb a színészmesterségben. A szövegtanulás? A próbafolyamat? Az előadások? Nem. Szerintem az a nehéz, hogy este hat órától hét óráig, a felkészülési időszakban összegyűjtsek annyi önbizalmat, hogy színpadra merjek lépni.
 

Ebben az erőgyűjtésben még arra is figyelnie kell, hogy aznap este éppen kicsoda!

– Azzal nincs baj. Bár lehetnek kisebb kellemetlenségek. Amikor például főpróbahéten csak a bemutatóra készülünk, mást nem is játszunk, napról napra ugyanazzal a szereppel foglalkozunk, aztán a premier után másnap egy másik előadásban kell színpadra lépni! Ilyenkor néha bennem is felvetődik a kérdés: hol is vagyok, ki is vagyok?!
 

Nagy előképek sem zavarják? Vegyük például a Körhintát! A legendás filmben Szirtes Ádám játszotta Farkas Sándor, a parasztgazda szerepét.

– Láttam a filmet. Ismertem már korábbról is, aztán újra megnéztem a próbák előtt. De nem volt félelmem azzal kapcsolatban, hogy rossz irányba terelne, vagy zavarna engem a nagy előd példája. Egészen más műfajban, más korban, más helyzetben kaptam meg ugyanazt a szerepet. Hatvan éve készült a film, és az akkori színészek egészen másképpen játszottak, mint mi. Amikor próbál az ember, ott áll a színpadon és dolgozik egy darabbal, olyankor már nincs semmi más. Ha a partnerem a szemembe néz, arra kell reagálnom. Nem lehet azon gondolkodnom, hogy valaki más most mit is csinálna. Maradva a példánál: az nem fordulhat elő, hogy állandóan azon törjem a fejem: volt-e ilyen jelenet a filmben, ha volt, akkor Szirtes Ádám honnan jött be a képbe, hogy nézett a többi szereplőre?! Ez hülyeség lenne.
 

De mi van akkor, ha a nézők azt a régi, önérzetes gazdát várnák?!

– Megmondom őszintén: ez engem nem igazán érdekel. Én a munkámat végzem, a tőlem telhető legjobb módon, de hogy annak milyen a megítélése, az már nem az én dolgom.
 

A kritikákat sem nézi meg?

– De. Olvasok kritikákat. Ha jót írnak, az jól esik, ha rosszat, az rosszul.
 

Ha például másnak is feltűnik, hogy a haját begyűrte a kalap alá, nekem arról eszembe jut a kérdés: mire lenne képes egy szerepért, ha a haját sem engedte levágni?

– Vágtak a hajamból! Csak nem eleget, ezért kellett begyűrni a kalap alá. A szakállamról is emiatt a szerep miatt mondtam le. Bármire rá lehet venni, csak van néhány dolog, amire érzékeny vagyok. Ilyen például a hajam és a szakállam…
 

Hiú?

– Persze. Minden színész hiú. Engem folyamatos jelleggel ez motivál, ezért van értelme ennek a munkának, és ezért érdemes élni.
 

Ez a lelkesedés átsüt a szerepein is. A Puck alakítása kapcsán is szinte minden kritikusa kiemelte ifjonti lelkesedését, elementáris erejét, önfeledt játszadozását, de magányát, boldogtalanságát, szomorúságát is. Milyen ez a Puck?

– Nem tudom. De nagyon déneses! A Szentivánéji álom rendezője, David Doiasvili szabad kezet adott nekünk, megmondta: mit gondol a darabról, miről szól egy-egy jelenet, mit vár tőlünk, tehát lefektette az alapszabályokat, és ha mi ezt megértettük, onnantól kezdve engedte, hogy játsszunk. Kíváncsi volt, hogy mi mit tudunk még hozzátenni önmagunkból, megélt élményeinkből, megfigyeléseinkből.
 

A Boldogságlabirintusban egy költőt játszik. Ehhez bőven megadatott a személyes élmény…

– Alapvetően Pilinszky János megszemélyesítője vagyok, de nem őt másolom. Egyébként sem szeretem, ha arra kérnek a rendezők, hogy próbáljak valakit leutánozni. Azt szeretem, ha engem használnak, ha hagynak a saját benyomásaimból, emlékeimből építkezni.
 

Ne is keressük ebben a költőben az édesapját, az ő gesztusait?!

– Az édesapám, Osztojkán Béla szűkszavú ember volt, de ha foglalkoztatta egy gondolat, és megérintette valami – nevezzük ihletnek –, akkor szinte kitört belőle a költemény. Egyébként én is így vagyok a verssel. Nyilván az előadás, a Boldogságlabirintus költőjének szintén lehetnek ilyen gesztusai.
 

Miért nem az édesapja nevét viszi tovább?

– A Farkas nevet édesapámtól örököltem. Nem én választottam. Így hívták eredetileg. Nem tudom, hogy akkoriban volt-e más költő is ilyen névvel, vagy az édesanyja iránti tiszteletből vette fel az ő nevét. A lényeg, hogy Osztojkánként vált ismertté – mint roma költő, lapalapító, közéleti személyiség, a cigányság szószólója… Sajnos, már nem él.
 

Ebből az örökségből mit visz tovább?

– Bizonyos szempontból büszke vagyok a cigányságomra, bár csak félig vagyok az. Igaz, édesanyám is – jogászként és pedagógusként – elsősorban a nehéz helyzetben élőkért, a cigányság esélyegyenlőségéért dolgozik. Szüleim erre tették fel az életüket. Ehhez én annyit tudok hozzátenni, hogy nagyon tisztelem őket, és most készítek egy önálló estet édesapám műveiből. Megpróbálok azonosulni a gondolataival, és szeretném a közönség elé tenni mindazt, amiért élt és dolgozott.
 

A közügyek nem is érdeklik?

– Hogyne érdekelnének?! De én elsősorban egy fiatal srác vagyok, aki szeret élni, szereti a barátnőjét, a jó vacsorákat, a rosét és az irodalmat. Színész vagyok! Alapvetően népnevelési szándékkal dolgozom. Világirodalmi remekműveket felhasználva kiváló kollégákkal, nagyszerű rendezőkkel azon vagyunk, hogy információkat közöljünk az embereknek empátiáról, szolidaritásról, szeretetről, szerelemről, becsületről, emberségről… Mondjam még?!

Filip Gabriella

(2015. május 15.)