„Ilyen vagyok…”

Ez egy szar történet. Van egy fószer, aki éveken keresztül nyomta az arcába az alkoholt, egészen lecsiszolta az agyát, aztán egyszer csak beáll biciklivel a betonba és kész, annyi volt. Semmi különös nincs ebben. De bíbelődünk a szöveggel, és tágul ki a dráma, azt éljük meg, hogy nagyon sok ember, köztük mi magunk is, hasonlít erre a Gáborra, alkohollal is, anélkül is. Egészen apró dolgokon múlt, hogy ez nem lett személyesen a saját történetem. Szabadon és felelősséggel élek, mégis sokszor érzem magam úgy, mint egy falevél, amit visz a szél, viszi az iskolaudvarra, aztán a trágyadomb tetejére, onnan tovább, repül és zuhan. Amikor rossz állapotban vagyok, és éppen nincs karácsony vagy bolondok napja, akkor ebből a tehetetlenséget, a hiábavalóságot érzem, és az ijesztő. A Gábornak nevezett főhős és saját életem között sok a közös vonás: például hogy faluról fővárosba kerültem. Abonyi vagyok, ahol hasonlóan nőttem fel, mint ő, és ahol azt tanították, „ne hasonlíts anyádra, apádra, te legyél más, te kerüljél ki innen, belőled legyen valami más”. Ez nem normális. Hogy azt gondolják a szüleid, ahol felnőttél, az ócska hely, ott nem lehet élni…, de hiszen akkor az ember magáról is azt hiszi, ócska, hiszen onnan jött. És beindul a szorongás. A szorongás persze sokféle lehet, az nyilván nem vidék-specifikus. Ebben az országban, ebben a befogadni képtelen közegben egy érzékenyebb emberre olyan mennyiségű napi kudarc vár, amit ép ésszel aligha lehet kibírni. Tulajdonképpen megnyugtató, hogy én nem biciklizem, úgyhogy kicsi az esélye annak, hogy bringástól bárhova beessek. Egyébként is azzal áltatom magam, hogy egy kicsivel jobb vagyok, mint ez az egyébként nagyon is ismerős férfi, akit az öncsalás, a hazugság ment át egyik napról a másikra.

 

Ahogy mindannyiunkat. Nem akarunk mi hazudni, de hát az életben maradáshoz szükség van rá időnként, mert ha az ember valóban szembenézne bizonyos dolgokkal, akkor azonnal bele kellene, hogy haljon. Nem lehet hazugság nélkül élni, hiába szeretnénk. Az ember életét persze nemcsak a külső körülmények alakítják, hanem ő maga is. A többieknek ugyanakkor mi is külső körülmények vagyunk, nem is vesszük észre, hányszor bántunk meg másokat akaratlanul, figyelmetlenül, miközben a másoktól kapott bántalmakat hordozzuk magunkban. Tudhatjuk, hogy egy gesztussal meg lehet roppantani valakit, aztán mégis megtesszük, mert mi is hányszor kibírtuk, ha figyelmetlenek voltak velünk. És ha nincs erőnk mit kezdeni mindezzel, magunkkal, az tényleg nehéz. Az első rész vége felé van egy mondat, hogy én ilyen vagyok. 

 

Egy pofonegyszerű állítás: ilyen vagyok, amilyen, a mamának tudnia kell… Már ez micsoda vállalás! Vajon hányan tudhatják ezt kimondani, vajon hányan ismerik magukat, hogy valójában milyenek is, vajon hány anya ismeri a gyermekét olyannak, amilyen az igazán? Azt sokkal inkább tudják az emberek, hogy milyenek szeretnének lenni, és talán pont így szoktunk elcsúszni: olyannak hisszük magunkat, amilyenek szeretnénk lenni. És minél nagyobb az eltérés, annál tragikusabb a helyzet.

 

Az nagyon életszerű ebben az anyagban, hogy nincsen eldöntve, hogy mekkora igazsága van, egyáltalán van-e igazsága ennek a figurának. És tényleg én sem tudom, azt hiszem, János sem tudja, és ha jól játsszuk el, a néző sem fogja tudni egyértelműen. Mutatunk egy helyzetet, hogy van egy ember, akinek ez lett a végzete. A kérdés kérdés marad: hol csesződött ez el, meg mitől, erről szerencsés esetben lehet majd gondolkodni, beszélgetni, vitázni, de nem lesz egyetlen válasz, egyetlen igazság. A szöveg több pontján gondoltam már, hogy itt, vagy ott kezdődött a baj, de végül arra jutottam, hogy nincs bizonyosság erről. A történetnek inkább egy dinamikája van: sejthetjük, hogy volt, amikor még istenigazából előtte állt az élet, hiszen tehetségnek indult, ő nem olyasvalaki, aki már tizenévesen vedelte a nohát; és tudhatjuk azt is, hogy van egy pont, ahonnan már egészen biztosan nincs visszaút – a kettő között egészen hosszan billeg az élete, amikor még érezhetően erre és arra is eldőlhetne az egész.

 

Ez a színdarab a nagy drámákhoz hasonlóan túlnő magán, az elsődleges történeten. Azaz nagy dráma. Az emberi gyengeségről, esendőségről beszél, sűrűn, erősen. Egy-egy ponton, drámai csúcsponton látjuk a főhőst: éppen kirúgják a munkahelyéről, a felesége éppen megmondja neki, hogy nem akar vele tovább élni. Annak ellenére, hogy a végét éljük át ezeknek a kapcsolatoknak, lényeges dolgokat tudunk meg a kapcsolatok egészéről és erről az emberről. Egy jó dráma bármelyikünkre vonatkozni tud, akkor is, ha mi a hétköznapokban másként élünk. Ez nem egy alkoholista lecsúszástörténet, ez egy ember sorsának története, egy ránézésre túlságosan talán nem is szerethető emberé, egy csete-botáé, akiben nagy a szeretetvágy. Ennek az embernek a helyzete, minden pillanata, napja, éve nyugtalanító – egy dolgot nem tud kimondani: segítsetek. Pedig segítségre van szüksége, netán arra, hogy szeressék, elfogadják. 

 

 

Amikor mi találkozunk vele, már az út végén jár. Anyjának mondja, mondja a magáét, aki pedig szereti őt, de nem úgy, ahogy az a fiúnak kell, kellett volna. A férfiak nem tudnak annyit erről az egészről, mint a nők, akik a testükben hordják kilenc hónapon át a leendő gyermeküket, aztán úgy vannak fizikailag összekötve, hogy ketten képeznek zárt rendszert. Így meg lehet tanulni az elfogadást, naná. A pasik meg okoskodnak, jobb híján. Persze az nem kérdés, hogy az anyja szereti-e, mert vele van, eteti, elviseli, mit tehetne még. Ahhoz, hogy az ember jól tudjon szeretni, ahhoz nagyon egyben kell lenni. Ha az anya szempontjából nézem ezt a történetet, akkor neki valószínűleg teljesen érthetetlen, amit a fia folyamatosan beszél. Hiszen a maga részéről a maximumot nyújtotta, szerette. A maga módján. Mindent adott, csak azt nem, amire a fiának épp szüksége volt. De ez már a fiú igazsága. Nagy erővel szól ez az egész a tehetetlenségről, és erre nincs is egyszerű megoldás. Talán bonyolult sincs. Saját igazságok vannak, amikből nem rakható ki egy közös igazság. 

 

Vajon hol dől el az ember sorsa? Én ezt nem tudom. De ez a szöveg elgondolkodtat arról is, hogy mennyire vannak az emberek felkészülve a szülőségre. Mert vannak bennünk kódok, hogy szeretkezni jó, szülni jó, egy kisbaba milyen aranyos… De hogy tényleg felkészülve fogadjuk-e az érkezőt, abban nem vagyok biztos. Na persze, közben dolgozni kell, aztán fusizni, hogy meglegyen, aminek meg kell lenni, és akkor már nem marad szinte semennyi idő, hogy a gyerekkel legyen egy apa. 

 

Ez őrület – ezt nem lehet kibírni, ha időnként az ember nem csapja szét az agyát, mert akkor legalább egy kis ideig nincs semmi baj, akkor bele kell őrülni. Olyan sokféleképpen meg lehet csúszni. Azon is múlik, mit tanult meg az ember, mit látott, mire tanították, mit hisz el. A halált például, mindenki elhiszi, bár az ember nem szívesen gondol rá, pedig a halál komikus: egyik pillanatban élünk, a másikban pedig már nem. Ebben a történetben beteljesedik valami, mert érezzük, ez az ember mintha már régóta ki lett volna jelölve a halálra. Járkál saját életében, már jó ideje nincs is mit keresnie. Amikor utoljára elindul az anyjától, nem meghalni megy, de mintha érezné, hogy ennek vége. És furcsa talán, de ez mintha nem is lenne baj. A végzet teljesedik be, amikor meghal. Pedig gyerekkorában ő is olyan volt, mint más, hogy majd lesz belőle valami, és kifordítja a világot a sarkából. És talán ki is fordíthatta volna. Ha egy-egy állítását megnézzük, arra juthatunk, sokszor igaza van. Mint egy őrültnek, aki élesen rámutat olyan dolgokra, amikről mások hallgatnak. Nem jut semmire az igazságaival. Nem lát rá önmagára, nem fogadja el önmagát, öncsalásról öncsalásra lép. Tudja ő, de nem engedi meg önmagának, hogy kimondja, baj van. 

 

Mi meg utólag elmélkedünk, hogyan kellene másképp élni: megállni, odafigyelni arra a másik emberre, csak egy érintéssel, csak egy mondattal; nem várni valaki mástól megoldást, kezdő lépést és annyi minden mást… hanem hogy mi magunk tegyük meg ezt. Hogy egyszer csak ne az legyen, hogy állunk bele fejjel az árokba.

 

 

Lejegyezte: Proics Lilla