Egy hiteles színész a régi Nemzetiből

Ha Kállai Ferenc nevét említjük, aki 1925. október 4-én Gyomán született, sokan hunyorognak, homlokukat ráncolják, de felderül az arcuk, amikor megtudják, ő volt Bacsó Péter filmjében, A tanúban Pelikán József gátőr. Kállainak nem volt ellenére ez a népszerűség, hiszen a filmet hosszú ideig dobozba zárta a hatalom; s nem volt sok esély arra, hogy a mozik valaha is vetítsék. (Az 1969-ben készült filmet tíz után mutatták be.) A Pelikánt alakító színész azonban jóval jelentősebb művész volt annál, hogy megelégedjünk egyetlen filmjének emlegetésével. A fiatal Kállai már első szerepeivel biztosította helyét a magyar színháztörténet fényes lapjain, életének fordulatai – helykeresése a Nemzeti Színház intrikákkal átszőtt világában; nagy szerelme a francia színésznővel, Colette Deréallal; közéleti szerepvállalásai – pedig gyakran szóba kerültek olyan társaságokban, ahol négy-öt színész összehajolt, és a neve – csakúgy, mint Sinkovits Imréé, Lukács Margité, Bessenyei Ferencé, Őze Lajosé – összeforrott a második világháború utáni Nemzetivel.

„CSAK ELŐRE, ÉDES FIAM”

Pályakezdése még a magánszínházi világot idézte. A színiakadémián 1943-ban kezdte meg tanulmányait, a háború miatt azonban csak néhány hónapig látogathatta az órákat. Behívták „munkaszolgálat-félére” – ahogyan maga nevezte az ostrom alatti szolgálatát, ahonnan két hét után megszökött, a pincében a családja bújtatta. A Demokrata Ifjúsági Szövetség Művészcsoportjának Damjanich utcai székházában 1945 januárjában megismerkedett Both Bélával, aki hamarosan leszerződtette az újonnan alapított Szabad Színház társulatához. (Both Béla később a Nemzetiben is volt igazgatója, és a már emlegetett Tanúban ő alakította Bástya elvtársat.) Nem sokkal később a jeles színészfelfedező, a Belvárosi Színház direktora, Bárdos Artúr átcsábította Kállait a saját színházába, ahol 1946 novemberében a Rómeó és Júlia főszerepében lépett fel. A bemutató után az igazgató ezt írta a fiatal színésznek: „teljes felelősségtudattal kijelentem: Rómeód felülmúlta várakozásomat. Kitűnő. Csak előre, édes fiam.”

1948-ban a Nemzeti Színház szerződtette, ahol a bemutatkozó szerepe után a Warrenné mestersége című Georg Bernard Shaw-darabban játszott. „Ez a  tehetséges fiatal színész mindjárt Rómeóként kezdte pályáját, s ez volt a baja. Telis-tele modorossággal, mihez kezd egy Shaw-szereppel, s éppen a jókedvű, tiszteletlen Frank jellemével, amely sehogy sem tűri a  patetikus, széplelkű modort? – kérdeztük magunkban, amikor Kállai Ferenc nevét megpillantottuk a színlapon. Nos, a rendező jó munkát végzett, a »gyúrás« megérte a  fáradságot: Kállai szép beszédkultúrája immár összhangban van egészséges színészi ösztönével. Itt-ott még ifjonti ficamokat látunk arcjátékában és kézmozdulataiban, reméljük, ezekről is leszokik majd” – írta a Független Magyarország. Az előadást Major Tamás rendezte, aki hosszú ideig meghatározó vezetője volt a Nemzeti Színháznak, s fontos szerepet játszott Kállai Ferenc pályafutásának alakításában. A  színész jó néhány évtizeddel később így emlékezett a  kritikában is említett „gyúrásra” Kovács Boglárka Színház, szerelem című portrékötetében: „Az első munkák után, persze, voltak már dicséretek is. […] S kezdtem észrevenni, hogy Major nem örömében tört össze engem, hanem mert az a fixa ideája, hogy mindenkit átformál. Azért, hogy az illető magasabb szinten építse föl magát újra. Mindez akkor történt velem, amikor egyébként is az újjáépítés korát éltük. A negyvenes évek végén..."

CSINOSBÓL KOMOLY

Amikor a  már tucatnyi filmsiker és nagy színházi szerepek után a népszerű Kállai 1973-ban Kossuth-díjat kapott, Major Tamás, aki ekkor már csak főrendezője a társulatnak, a Film, Színház, Muzsika című hetilapban sokak véleményét összefoglalva így köszöntötte: „Művészi, intellektuális becsület és makacsság van benned. Nyugtalan igazságkeresés, az életben és a  művészetben. A csinos, vonzó fiatal színészből komoly nagy művész lett. Egyre színesebb, egyre több tapasztalattal gazdagabb. Egyre táguló szerepkörrel, méltán népszerűen színházban, filmen, rádióban, televízióban. […] Kíváncsiságodat, művészi alázatodat, tudom, meg fogod őrizni.” A Nemzeti Színház egyik alapembere volt, olyan szerepekben lépett színre, mint Csongor Vörösmarty Mihály romantikus drámai költeményében, különböző rendezésekben volt Ottó, Petur bán és Bánk bán is Katona József klasszikusában, Szakhmáry Zoltán az Úri muri című Móricz-darabban, Happy Arthur Miller drámájában, Az ügynök halálában, Oberon tündérkirály a Szentivánéji álomban. De ő kapta meg ifj. James Tyrone (Eugene O’Neill: Hosszú út az éjszakába), Edmund Gloster (William Shakespeare: Lear király) szerepét, valamint Moliére Tartuffe-jének címszerepét is. Iglódi István rendező nevéhez fűződik a  Nemzeti egyik nagy közönségsikere, A  döglött aknák című politikai bohózat. Csurka István 1971-ben bemutatott (és több mint egy évtizedig, háromszáznál is többször játszott) darabjában egy kórterembe kerül az egykor befolyásos balos káder és a háború előtti világból itt maradt vállalkozó, és mindketten a fennálló rendszer áldozatainak tekintik magukat. Major és Kállai jutalomjátéka lett ez a produkció. A színjáték főszereplőit így jellemezte a Tükör című hetilap: „Major egy nagy clown virtuozitásával, a nevettetés minden eszközét felhasználja a spekuláns Moór alakjának megformálásánál. Kállai játéka a színművészet magasiskolája, ő belülről építi fel a  szektás Paál jellemét, nemes művészettel feldúsítja, s a bohózat műfaji határait áttörve, valódi típust teremt.” 

Drámai alakításainak egyik csúcspontját – amelyet a kritika és a közönség is nagyra értékelt – a 1974 februárjában bemutatott Ibsen-mű, A nép ellensége jelentette, melyet Szinetár Miklós rendezett. A kis fürdőváros politikai és pénzügyi hatalmával és érdekeivel szemben az orvosi és emberi elveit a végsőkig képviselő és elbukó Stockmann doktor szerepéről így nyilatkozott a Színház című folyóiratnak: „Megvallom, amikor legelőször kézbe vettem a szöveget, még csak annak örültem, hogy végre egy hagyományos dramaturgiájú darab, amiben mód nyílik a  sokrétű jellemábrázolásra, és amit a  néző érteni, élvezni fog. Csak menet közben ért meg bennem – és az időben! – a dráma és az előadás annyira, hogy elhittem, ennek az előadásnak az igazsága a primitív és a maximális felkészültségű nézőt is meg fogja rázni, ha eljut oda, hogy az igazságért vállalt harc feladatát és konzekvenciáit önmagára vonatkoztassa.”

 

KÉT NEMZETIS TÖRÉS

Kállai Ferenc életében is nagy törést hozott a  Nemzeti Színház 1978-as átszervezési kísérlete. Ekkor váltották le Marton Endre igazgatót, és érkezett az intézménybe Szolnokról Székely Gábor, Kaposvárról Zsámbéki Gábor. A két harmincéves rendező jelentős hírnévre tett szert, meghatározó műhellyé téve a két vidéki teátrumot, és magukkal hozták a Nemzetibe társulatuk meghatározó művészeit is. Csakhamar feszültség alakult ki a  színházban évtizedek óta szerződésben lévő, és a frissen érkezett művészek között. Törőcsik Mari és Kálmán György elhagyta az együttest, akik pedig maradtak, nem nagyon tudtak azonosulni Székely és Zsámbéki rendezői attitűdjével és színházeszményével. Amikor aztán Kállai Ferenc is úgy döntött, hogy szerződést bont, a  művelődéspolitikai vezetés közbeavatkozott: 1982-ben a  „Gáborok” vezetésével megalakult a  Katona József Színház. Kállai maradt a  Nemzetiben. Anélkül, hogy a  történet részleteibe belemennénk, fontos megjegyezni, hogy Kállai nem volt büszke magára, amiért ezt a robbanást előidézte; sőt később már bánta is, maga is közbenjárt a Katona létrehozása érdekében. Már idézett könyvében így emlékezett ezekre az évekre: „A dolog pikantériája, hogy életem legnagyobb szerepeit ekkor játszottam el, ezekre, mondjuk a Dantonra, Falstaffra, utólag is büszke vagyok; a legeredményesebb, legtermékenyebb évek alatt történt a szakítás.”

Kijelentésében nem volt semmi túlzás, hiszen, ha megnézzük a színész későbbi szerepeit, ugyanezt mondhatjuk. Ugyan kapott még hálás, a habitusához illő feladatokat, de egyik sem olyan, amelyet a kollektív emlékezet emlegetne. Vámos László főrendező színházi stílusa idegen volt számára, s bizonyára életkora miatt sem bíztak rá jelentősebb szerepet. Egy kivétel mégis akad. A  Várszínházban (a Nemzeti akkori új kamaraszínházában), 1984-ben Szinetár Miklós rendezésében Molière Tartuffe-jében lépett színpadra a  címszereplő által megtévesztett Orgon alakjában. Kállai „Orgonja az előadás egyetlen szereplője, aki őszinte érzelmeket képes megélni, és megszenvedni; s Kállai ezt elmélyíti azzal, hogy koránál öregebbnek, összetörtebbnek mutatja. A fizikai romlás, az alig észrevehetően effeminált [elnőiesedett] gesztusok kiszolgáltatottá teszik Orgont. Úgy látszik, nagyon sérülékeny, és nagyon magányos” – írta alakításáról Koltai Tamás.

Az új Nemzeti Színház felépítéséről Kállai Ferenc borúlátón azt nyilatkozta egyszer, hogy szerinte abból nem lesz semmi. Bár az épület 2002-ben elkészült, oda nem költözhetett be a régi társulat, mert a kultúrpolitikusok egészen más terveket szőttek. Amikor az építkezés 2000-ben elkezdődött, a Nemzeti Iglódi István vezetésével a továbbiakban Pesti Magyar Színház néven működött. A  megaláztatást némileg enyhítette, hogy 2000-ben az egykori nemzetis társulat néhány vezető művészét – Sinkovits Imrét, Agárdy Gábort, Raksányi Gellértet, Lukács Margitot és Kállai Ferencet is – megválasztották a  Nemzet Színészének. Ám amikor a Nemzeti Színházat átadták, arra a kérdésre, hogy mi lesz a Magyar Színházzal, amely egykor a Nemzeti nevet viselte, keserűen nyilatkozott: „Próbál levegőhöz jutni a Nemzeti árnyékában, ha már ez a kulturális kormányzat rosszul értelmezett hazafiságból, nyegle húzásokkal idő előtt felosztotta a társulatot. Ezen már nem tudunk változtatni. Ami történt, borzasztó és méltatlan, de a Nemzetinek ehhez már semmi köze.”

Még négy szerepet játszott a Magyar Színházban: befejezésül egy Cödlinger nevű figurát alakított Rejtő Jenő és Schwajda György A  néma revolverek városa című darabjában. Utoljára 2009. május 29-én a  Vígszínházban Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátékában, Bunkós szerepében láthatta a közönség.

Gajdó Tamás

Fotók: MTI

(2025. október 06.)