Szex és gyilkosság – Őstörténeti rítus

Bánffy Miklós 1912-es A nagyúr című színdarabját dolgozta át a Nemzeti Színház, s most Isten ostora címmel mutatják be. A jelenlegi feldolgozás sztorijában a foglyul ejtett szép Mikolt hercegnőt, a gót királyi család utolsó sarját nőül veszi Attila, a hunok uralkodója, s a hercegnő a nászéjszakai szeretkezést követően megöli férjét. Azért teszi ezt, mert Attila meggyilkolta apját, nagyapját, kiirtotta az egész királyi famíliát. Meg is mondja Attilának, hogy egy mérgezett tűvel megszúrta.

Az újdonsült férj ezt különösebben nem bánja, mert közli: amúgy is már meghódította a fél világot, s nevét örökkön-örökké emlegetni fogják. Halála után Kurkut herceg ül trónjára, s takarítást rendel el – mintegy jelezve, hogy a dicsőség múlandó.

A coitus és a gyilkosság együttese közönségcsalogatónak tűnik.

A rendező, Vidnyánszky Attila szerette volna, ha ez a darab megmutatja a kultúrák együttélésének nehézségeit, a Kelet és Nyugat drámai találkozásának, összeütközésének történelmi dimenzióját. Kétségtelenül igaz, hogy ebben az interpretációban találkozik Kelet és Nyugat, és a Nyugat – képletesen és konkrétan – megöli a Keletet. Persze ezt azután teszi, hogy – megint csak képletesen és konkrétan – befogadta a Keletet. Intellektuálisan azért ez így kevésnek tűnik. Pedig az adott feldolgozásban más lehetőségek is rejlettek volna.

Az egyik lehetőség szövegszerűen jelen van, de nem mozgatója a cselekménynek. Arra gondolok, hogy a keresztény világkép ördögösíti Attilát, s még akkor is egyfajta gnómnak láttatja, amikor már fizikailag is meggyőződhet az ellenkezőjéről. Egészen pontosan szólva a keresztény világkép az adott esetben hazugságra épül, s ez tudatosan teremtett és generált valótlanság. Általánosabban szólva felvethető lett volna az, hogy kultúránk részben miért vált hazugságkultúrává, s milyen rombolásokat visz ez végbe megítéléseinkben, emberi viszonyainkban.

Egy másik (kihasználatlanul maradt) lehetőség – ami szövegszerűen szintén megjelenik – az lehetett volna, hogy kiélezzük a modernitás egyik alapkérdését: etnikumunk, származásunk vagy egyéb, szabadon választott értékeink mentén alakulnak-e ki politikai kötődéseink? A darabban Attila helytartója, Berik herceg bírja a hun király bizalmát, de miután gót származású, ezért átáll a bizánci császár követének oldalára, aki a magával hozott jelentős mennyiségű aranyat arra kívánja felhasználni, hogy meggyilkoltassa Attilát. Berikben a gót, azaz a származás felülírja Attila iránta tanúsított bizalmát, s így válik a király árulójává.

Aztán ott lett volna egy harmadik lehetőség is: meggyőződésünk (érték) vagy hatalmi érdekeink vezérlik-e cselekedeteinket. A királygyilkosságot pénzügyileg is ösztönző Euthymos, a bizánci követ a maga cinikus hatalmi játékai mentén gondolkodik, szemben a Mikolt hercegnő kíséretében lévő fiatal harcossal, aki az értelmetlen halált is vállalva, meggyőződésből akarja megölni a királyt.

De a darabban benne van egy negyedik lehetőség is, amiben keveredik az emberi természet összetettsége, az érzelmi és politikai motívumok együttese. Mikolt hercegnő, aki önmagát végig a gyűlöletre kondicionálja, s környezete erősíti is benne ezt az érzést, s mégis, coitálás után, amikor már megmérgezte a gyűlölt személyt, közli vele, hogy nagyon is szereti. Megjegyzem, a cselekmény addigi menetében ez a kettősség nem derült ki…

Ami pedig a rendező eredeti szándékát illeti: a találkozó kultúrák sokszínűségéről vajmi keveset tudunk meg. Attila és az ő hunjai kliséként jelennek meg. Vadak, az erő kultuszát képviselik s időnként babonásak. (Attila alakja a legkevésbé kidolgozott karakterek közé tartozik.) A nyugati kultúra ábrázolása szintén közhelyes, hiszen jószerivel csak romlottságát, ármánykodását, kulturális fölényérzetét s időnkénti fanatizmusát érzékelhetjük.

Ezeket viszont jól látjuk, mert a rendezés az egész előadást közel hozza a nézőhöz. A Nemzeti Színház színpada lett berendezve nézőtérnek; a nézők U alakban körbeülik a színpadot, s a szó szoros értelmében előttük játszódik minden. Azt is látják és érezhetik, amit máskor nem látnának, nem éreznének, mert a nézőtér távolsága a színpadtól ezt lehetetlenné tenné. A szcenika igazi rendezői telitalálat.

Egy Attiláról szóló színházi előadás Magyarországon mindig csábítást is jelent: bele lehet feledkezni a magyar mitológia ideológiai bornírtságába. (Ezt a ’90-es évek elején Lezsák Sándor Attiláról szóló musicalje meg is tette.) A Nemzeti Színház előadása ezt a csapdát szerencsésen és tudatosan elkerüli. Az eladás után nem leszünk ostobábbak – igaz sokkal okosabbak sem.

 

Nem véletlenül jutott el a rendező, Vidnyánszky Attila egy jól meghatározott témához keresve irodalmi alapanyagot Bánffy Miklós drámájához. Azért nem véletlen a választása, mert Bánffynak ma sajátos kultusza van, s a színházi embert ez a kultusz legalább annyira érdekli, mint az író hősének kultusza. A rendezőt a 20. század legalább annyira foglalkoztatja, mint az a hun mitológia, amely a múlt századforduló táján lenyűgözte a magyar színházi életet. Jól érzékeli, hogy Attila azért válhat oly fontossá a háború előszelét jelző közegben, mert a nemzettudat már a világháború előestéjén megerősítésre várt. Ám Bánffy műve nem egyértelmű apoteózis: érzékelteti a karizmatikus vezető kisugárzását, ám a happy endet nélkülöző történet nem kínál egyértelmű történelmi parabolát a korabeli jelen megváltására.

Vidnyánszky azt a testi-lelki küzdelmet, irgalmatlan tusát viszi színre, amely a történelmi múlttal viaskodó erdélyi gróf igazi témája: hogy miként tudjuk mi magyarok végre meghatározni helyünket, megfogalmazni saját szerepünket Európa és Ázsia határmezsgyéjén. A keleti végekről az anyaországba érkező Vidnyánszkynak nem esik nehezére az azonosulás az erdélyi író-előd nézőpontjával. S bár nem tekinti elsődlegesnek a hűséget írójához, épp kreativitása révén tud érvényes Bánffy-interpretációt adni, oly módon, hogy – bár színházi eszközökkel, de – maga is szembesül az Attila-mítosszal.

Vidnyánszky színházában persze átlényegül a hun-magyar rokonság legendaköre. Nem pusztán a hadvezér hősi alakja foglalkoztatja, mint a magyarság jelképe. A keleti és a nyugati civilizáció közé szorult nép kétoldalú kiszolgáltatottságát, s a kiszolgáltatottság állapotában hozott rossz döntéseket próbálja értelmezni.  A nyugatról jött kereszténységhez fűződő viszonyunk izgatja, s akár azzal szemben is, már-már pogány-barbár szabadságimádatunk.

De a történelmi képeskönyv hibáját éppúgy sikerül elkerülnie, mint a politizáló újraértelmezés csábítását. Ezért nem születik egy sokadik István a király a Nemzetiben. A színpadra ültetett közönség által körbeölelt térben inkább egy olyan rítus zajlik, amely túlmutat nemcsak a történetmondó kukucskáló színház polgári eszköztárán, de a zenés színház intenzív, ám kissé laposan sematikus történelemképén is, s a színházat a közösségi-vallási cselekményekhez kívánja visszavezetni. Vidnyánszky erős színpadi nyelvet alkotott, amelynek lényege a jól jellemzett, ám közben nagyon is szimbolikus figurák között feszülő ellentétek, vonzások és választások érzékeltetése, a drámai konfliktusok már-már a tánc koreográfiáját közelítő gesztusnyelvvel történő megjelenítése.

Ha a színész ráérez az absztrahált gesztusnyelv adta lehetőségekre, képes lehet úgy megjeleníteni a szerepből kirajzolódó egyéniséget, hogy az ne törje szét az előadás dramatikus egységét. A darabban életre kelő színpadi díszlet, a középre állított, sokértelmű hadi szekér nagy kerekei által határolt szűk tér, amelyet egy kör(színpad) és a belé ékelődő, messziről nyújtózó gyalogoshíd épít fel (díszlettervező: Olekszandr Bilozub), s a sok mozgást igénylő színészvezetés nehéz feladat elé állítja a szereplőket technikailag is – főleg, mivel a közönség sokszor csak karnyújtásnyi távolságra van a színészektől. Ám a lényeg az, hogy ki tud életet lehelni szimbolikus szerepébe – e téren kiemelkedik Reviczky Gábor, aki a cseles-csalafinta bizánci követet formálja kiváló érzékkel, ráérezve a Vidnyánszky-értelmezésben benne rejlő (ön)irónia jellemformálásra való alkalmasságára. Ugyanezen az úton indult el Bodrogi Gyula, a bizonyos fokig rezonőri szerepet is betöltő Zerkon udvari bohóc megformálásával, bár kevésbé sikerült a drámai interakciók terébe beilleszkednie. Jól eltalált karakter a Farkas Dénes által megszemélyesített Kurkut, az oguzok kánja. Számomra kicsit csalódást hozott a két főszereplő, az Attilát alakító Mátray László és Mikolt gót hercegnőt megjelenítő Trokán Anna. A két vendégszínészre érezhetően túl nagy feladatot ró a drámaíró és a rendező: bár Mátraynak kétségtelenül sikerül a hatalmat érzékeltetnie, s Trokán Anna finom és érzékeny alakot hoz, szerelmi párviadaluk túl hosszú ahhoz, hogy sikerüljön a nézők figyelmét végig fenntartaniuk.

Összességében egy olyan összművészeti előadás emlékét viheti magával a néző, amely legjobb pillanataiban csakugyan képes érzékeltetni, milyen kihívást jelentett a korabeli civilizálódó Európa számára a barbár hun horda – vagy később a szintén keletről beáramló nomád, s még később a Kelet-Nyugat között választani nem tudó történelmi magyarság.

(2015. február 20.)