Az Éjjeli menedékhelyet színre állító Viktor Rizsakovval már két ízben dolgozott.
– Jó emlékek ezek. 2007-ben Osztrovszkij Viharát, majd Medvegyev Fodrásznő című darabját rendezte velünk Rizsakov még Debrecenben. A Nemzetiben is játszott Fodrásznő nagy siker, hiszen 2010-ben elnyerte a POSZT legjobb előadásának járó díját, sokat utaztunk vele fesztiválokra is. De az elismerésnél fontosabb, hogy öröm újra a bőrünkön tapasztalni Rizsakov rendkívüli munkamódszerét. Akik dolgoztak már vele, könnyebben alkalmazkodnak a meglepő irányváltásaihoz.
Miben áll ez a különleges munkamódszer?
– Rizsakov nemcsak rendező, színházi pedagógus is: sok szabadságot ad a színészeknek, sőt a próbákon kifejezetten arra ösztönöz bennünket, hogy rögtönözzünk. Sosem a levegőbe beszél, mert mindent előjátszik nekünk. Természetesen nem azt várja el, hogy utánozzuk, pusztán ezzel inspirál bennünket. Nagyon ritka az olyan rendező, aki olyan bizalmi légkört tud teremteni, hogy be meri vallani pillanatnyi tanácstalanságát is. Rizsakov nem fél olyanokat mondani, hogy „most nem jó felé megyünk” vagy „nem is tudom, mit kellene csinálnunk”. Azt viszont nem mindig tudjuk eldönteni, tényleg elbizonytalanodott-e, vagy éppen ezzel provokál bennünket. Az elképzelések ütközése, a közös gondolkodás ugyanis nagyon fontos számára, mert szerinte csak így születhetnek igazán hiteles alakítások.
Honnan tudják a színészek, hogy az elbizonytalanodások, a sok rögtönzés végül jó előadáshoz vezet majd?
– Bármit kérjen is tőlünk a próbán, sosem hagy minket magunkra. Előjátssza, amit kér, egy-egy helyzet elemzésekor pedig remek példákat hoz az életből, ami rendre megvilágítja számunkra a jelenet lényegét. Etűdökből – vagyis rövid improvizált jelentekből – építi fel az előadást, és nagyon sokat bíz a színészekre. Általában titkolja ugyan, hogy az egyes etűdök hogyan állnak majd össze, de nem kételkedünk benne, mert minden instrukciója, megnyilvánulása nagyon emberi, mai.
És az Éjjeli menedékhelyről megosztotta meglátásait a színészekkel?
– Arról beszélgettünk a próbák során, hogy ez az éjjeli menedékhely olyan, mint egy intézet, ahová mindannyian be vagyunk zárva. Ez az összezártság konfliktusokat is szül, de azt is világossá teszi számunkra, hogy egymásra vagyunk utalva. Innen senki sem léphet ki, egyedül Luka…
Eredetileg a mendékhely tulajdonosát játszotta volna, de aztán mégsem…
– Igazság szerint először valóban Kosztiljovot osztotta rám a rendező, de időközben átvariálta a szereposztást. Most már nem az éjjeli menedékhely tulajdonosát, hanem Klescset, a lakatost játszom. A próbafolyamat közbeni szerepcsere például nagyon is Rizsakovra vall.
Hogyan tudnak átállni egy már kielemzett szerepről egy másikra?
– Rizsakov mindig azt mondja, nem kell beleélnünk magunkat a szerepbe, „csak” játsszuk el. Sztanyiszlavszkij és Mejerhold követőjeként teret ad a színészeknek a kibontakozásra, de a játék keretét ő határozza meg. Nem azt várja, hogy mindig ugyanúgy próbáljuk hozni az adott jelenetet, de az egész előadás zeneiségéből összhangnak kell kiérződnie. A hamis csengést azonnal kiszűri.
Mitől különleges egy-egy Rizsakov-rendezés?
– Arra törekszik, hogy lebontsa a színház úgynevezett negyedik falát, vagyis azt, amelyik a színpadot a nézőtértől elválasztja. Ezért egy-egy páros jelenetnél például van, hogy nem is egymáshoz beszélünk a színpadon, hanem a közönséghez. Az a célja, hogy a közönséget is bevonja az előadásba. Hogy ne csak nézők legyenek, hanem valamiképpen résztvevők is.
Kép: Eőri Szabó Zsolt
Szöveg: Lukácsy György
(2014. október 31.)