Amikor 1914 novemberében haditudósítóként elindult a frontra, Molnár Ferenc befutott író volt. Megírta a Pál utcai fiúkat, Az ördögöt már New Yorkban is játszották, és túl volt a Liliom 1909-es sikertelen budapesti bemutatóján (csupán huszonhat előadást ért meg első nekifutásra egyik főműve).
A barátjával alapított Estnek, illetve a Budapesti Naplónak tudósított többek között a szerb és a galíciai frontról – pontosabban inkább mögüle: „Nem volt bátor ember, még az utcán átmenni is félt – meséli nagyapjáról Sárközy Mátyás író –, a front mögött húsz-harminc kilométerrel, kocsmákban ferblizett a K. und K. tisztekkel, tőlük friss információkat és érdekes, gyakran novellisztikus történeteket hallott. Ezeket gyorsan és ügyesen megírta, megesett, hogy egy-egy jó riportját a világsajtó, az ellenfél sajtója is átvette.”
A kezdeti lelkesedésből és a kincstári optimizmusból kijózanodva, a cenzurális szorításban is hitelesen írt Molnár, remekmívű beszámolóit megértés, melegség, pátosz és humor jellemezte. Apró részletekbe menő megfigyelései hitelesen tudósítottak a magyar katonák helytállásáról, hősiességéről, de a bakák szenvedéseiről, a veszteségekről is. Kötetben Egy haditudósító emlékei címmel 1916-ban adta ki harctéri írásait.
Molnár, akit haditudósítói munkájáért Ferenc József-renddel tüntettek ki, a sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumát, amiért megkapta a Tudományos Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Voinits-díjat.
A Nemzeti Színház az 1914/1915-ös csonka évad utáni szezonban, 1916 elején remek szereposztásban – többek között Bajor Gizivel, Rajnai Gáborral, Somlay Artúrral – tűzte műsorára A fehér felhőt (rendező: Hevesi Sándor, zeneszerző: Kacsóh Pongrác). Ezt a besorolhatatlan műfajú darabot közel negyvenszer játszották, akkor utoljára.
„Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni?” – fogalmazott a világháborús darabról és annak aktualitásáról a Nyugat kritikusa Ignotus, Kosztolányi pedig azt írta: „csitító morfium a fájdalomra”.
„Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni?” – fogalmazott a világháborús darabról és annak aktualitásáról a Nyugat kritikusa Ignotus, Kosztolányi pedig azt írta: „csitító morfium a fájdalomra”.
Molnár, a vérbeli hírlapíró-tudósító megírta újságokba, amit látott, és Molnár, a vérbeli színházi szerző, megírta színpadra is, amit gondolt és érzett: azt az igazságtalanságot, hogy a nincstelen, földnélküli bakákat áldozzák fel ágyútöltelékként a magyar föld védelmében, távol a hazától.
Történik 1915-ben, Valahol Galíciában. Magyar huszárok éjszakáznak sorsukra várva. Az elkövetkező ellenséges támadás a legsötétebb forgatókönyv szerint zajlik. Otthon asszonyaik virrasztanak nagy gonddal megírt leveleik fölött, melyek közül néhány még életben talál egy-egy katonát. A többi asszony már csak a férj halálhírét kapja válaszul, aki a lövészárkok mocskában, idegen földön, lerongyolódva, ki tudja miféle hatalmakért harcolva pusztult el. A gyerekek elindulnak felfelé, a falu határában lévő hegyre, ahol – így képzelik – apjuk, a mindenkori közlegény, tizedes, hadnagy vár rájuk... a fehér felhőn.
Kornya István
Molnár Ferenc
Molnár Ferenc (Budapest, 1878 – New York, 1952)
Jogot tanult Genfben, újságíró lett Budapesten. Első színdarabját (A doktor úr) 1902-ben mutatták be. 1907-ben volt Az ördög premierje, ez hozta el számára a színpadi világsikert, amely élete végéig elkísérte, többek között olyan slágerdarabok révén, mint a Liliom, A testőr, a Játék a kastélyban, Az üvegcipő…
Nagyvilági életet élt, nőcsábászként ismerte Pest, híres és viharos házasságai voltak Vészi Margittal, Fedák Sárival és Darvas Lilivel. Depresszióval küszködött egész életében, de az utolsó pillanatokig megszállottan írt. Műveivel jól keresett – Csekkszpírnek gúnyolták irigyei. 1937-ben járt utoljára Pesten, 1940 januárjától halálig a New York-i Plaza Hotelben lakott.
(2014. szeptember 27.)