Emlékezés és felejtés

A háború lóval kezdődött, és tankkal ért véget; akkor vetettek be először tömegpusztító fegyvert; létrejött az első kommunista állam; Európa térképe szinte a felismerhetetlenségig átalakult – széthullott a hatalmas Osztrák-Magyar Monarchia… Ha az emlékezés és a felejtés kérdését nézzük, vajon sok ez a száz év vagy kevés…meditál Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője.
 

Fekete ég

1916-ban a Nemzetiben mutatták be Molnár Ferenc A fehér felhő című egyfelvonásosát. A mű képzeletbeli epilógusa és prológusa a közönség számára maga a mindennapok valósága volt. Ezeknek a hétköznapoknak az iszonyatába írta bele a mirákulumnak nevezett művét Molnár. Nekünk már csak a mű maradt, az akkori mindennapok mára történelemmé távolodtak: személytelen tan- és tényanyaggá.

Azért született meg az előadás első része, a Fekete ég című háborús előhang, hogy megmerítkezhessünk abban a háborús korban. Felvillantjuk a kor jellegzetes alakjait: a császárt, aki „mindent meggondolt és megfontolt”, a háborút először ellenző, majd szolgáló Tisza István miniszterelnököt, a magyar bakát, az özvegyet, az árvát, a frontszolgálat helyett a Balatonon vitorlázó úrifiúkat, a tele orfeumokat. Megidézzük a háborús lelkesedés tébolyát és a kiszolgáltatottságot, azt, hogy nemcsak az ágyútöltelékeknek használt bakák váltak puszta eszközzé, hanem a nők is: a harctéri kuplerájok „katonás” működését szabályozó paragrafusokban részletezték azt is, hány katonát kell az első-, a másod- és a harmadosztályú prostituáltaknak naponta kiszolgálniuk. Fedák Sári és Jászai Mari naplóján keresztül megjelenik a háború vérgőzében is felelősséggel gondolkozó és cselekvő művész.
 

Nem a történelem tényeit soroljuk, elevenítjük fel, hanem a kor alakjainak, hangulatainak, ellentmondásainak az esszenciáját, mélységeit kutatjuk. Átélhetővé reméljük tenni az egykor voltat, hogy személyessé váljon a múlt. A Fekete ég haláltáncának sötét víziójából jutunk el a második felvonás fehér felhőjére…
 

Személyes történelem

Tudom: képtelenség felejtés nélkül élni. A legnagyobb megpróbáltatások, borzalmak túlélésének egyik záloga maga a felejtés. Ugyanakkor rettenetesen veszélyes is ez. Hiszen ha az emlékezés helyét átveszi a felejtés, a következő generációk ugyanazokat a hibákat, borzalmakat, bűnöket követik el újra és újra – és ez így is van, amióta világ a világ. Elég csak a közelmúlt történetét felidéznünk: még egy évtizede sincs, hogy véget értek a délszláv háború borzalmai, és a veszély megint itt ólálkodik a közelben: Ukrajnában pattanásig feszült a helyzet, a térség bármikor belobbanhat.
 

A próbák elején arra kértem az előadás diákszereplőit – a kaposvári színészosztályom és a Színművészeti Egyetem hallgatóit –, kutakodjanak családjuk történetében: mit őrzött meg a családi emlékezet és legendárium az első világháborúról. Semmit – mondogatták hetekig. Az otthoni faggatózások, a kérdések aztán itt-ott megnyitották a személyes „archívumokat”, s először lassan, majd tömegével kerültek elő történetek, emlékek, legendák, levelek, naplók, fényképek… Hosszú beszélgetéseink során ki-ki beszámolt felmenői érintettségéről, s ezek beépültek az alakítások gesztusaiba, mondataiba, helyzeteibe.
 

A fehér felhő

Tiszta indulattal írta meg Molnár A fehér felhőt. Minden, ami szívfacsaróan szentimentális és patetikus Molnár életművében, az itt is érezhető: Liliom égbe vágyása, a Pál utcai fiúk kölykeinek heroizmusa és idealizmusa, a legalul lévők tiszta igazsága, mint az Üvegcipőben...

A háborús iszonyat elől nincs menekvés, mindenki érintett. Molnár sem tud „megoldást”, csak annak az elemi vágynak adott kifejezést, amit saját korának emberei úgy óhajtottak: az illúziót, a valóságtól való elrugaszkodást. Molnár egy fehér felhőig rugaszkodik el. Az égig. „Csitító morfium a fájdalomra” – írta Kosztolányi A fehér felhőről. A morfium, nem gyógyít, csupán egy ideig elviselhetővé tompítja az elviselhetetlent. Molnár „morfiuma” azonban szerintem gyógyír. A háborús árvák elindulnak a falu határában lévő hegyre, onnan a fehér felhőre, hogy találkozzanak elesett apjukkal… Gyönyörű és tiszta mese ez, amelynek végén megtörténik a csoda. És a mese, a csoda – hitem szerint – gyógyít.

Molnár a mesébe menekül, hogy megtörténhessen a csoda. Azért ígér illúziót, mert neki sincs más eszköze, amit az iszonyattal szembeállíthatna. Azokért emel szót, akik a legkiszolgáltatottabbak: a gyerekekért, akik árván maradtak, az asszonyokért, akik özvegyen tengődtek árváikkal, és a bakákért, akik elpusztultak, azt sem tudva, miért is kellett életüket feláldozniuk. Molnár minden mondatával politizál – mert minden sora, gondolata pacifista.

Molnár azzal zárja A fehér felhőt, hogy a még életben lévő bakák ott gubbasztanak a lövészárokban. Csendesen dalolnak. Várják az újabb rohamot. Félnek és remélnek. Most, amikor ezeket a gondolatokat fogalmazom, még nem tudom, miként hangolom majd ezt a jelenetet. A teljes reménytelenségben maradnak majd ott a katonák a lövészárokban? Vagy Ady igazsága erősödik fel? „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”… Vagy ha nem tudunk mi sem más megoldást, maradjon legalább valami illúzió… Még nem tudom.

Vidnyánszky Attila rendező gondolatait
lejegyezte: Kornya István

Álomdarab

(…) Embereket, kik a gondolatnak csak elejéig jutottak, megír egy ember, aki mindent végig tud gondolni. A parasztot: magát, asszonyát, gyermekét: álmodtatja, érezteti, beszélteti. (…) Tiborc, bevonva aranyfüsttel, mint az olvasókönyvek huszárja, kit, tudvalévő egy kicsiny aranypénzzel lovastól együtt be lehet aranyozni. Rettenetes és véres tragédiát is lehetne, rettenetes és véres kézzel, írni erről a témáról, – a parasztról, ki szeretettel és lázadás nélkül meghal a földért, mely nem az övé, csak éppen a mennybéli angyalok előtt röstelkedik, hogy egy talpalat nem sok, annyija sincs belőle. (…) Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni? Azzal a tudatossággal, ami Molnár Ferencnek az ő megíró csalhatatlanságán kívül legbecsesebb adománya, különösen nem. Tehát az öntudatlanokat kell beszéltetni, éreztetni, álmodtatni – az asszonyt, a gyereket, a népet, a közkatonát. S az író csalhatatlan volt abban is, hogy ezeket hol keresse s a magyar író még ezenfelül megértette, hogy az életéért küzdő magyarság leglelke körül kell keresnie. (…) Molnár maga írta e darabról a legigazabbat és legjobbat, ez a darab simogatás.
 

Ignotus: A fehér felhő, Molnár Ferenc álomdarabja (Nyugat, 1916)

(2014. szeptember 24.)