Színház a cinizmussal szemben
A MITEM második napján két gondolatok többször is felmerült. Az egyik a politika hatására létrejövő bonyolult és feszült helyzetek, a másik pedig a cinizmus általánossá válása világunkban. Mit lehet tenni, lehet-e tenni bármit is ezek ellen? Hogyan reagál a változó értékrendre a színház? Mit jelentenek ma, és segítenek-e a tradíciók?
Ezeket a kérdéseket boncolgatták az előadásokat értékelő délelőtti eszmecsere és a délutáni, Emlékezet és felejtés címmel rendezett beszélgetés résztvevői is. Valérij Fokin rendező is kitért ezekre, idézve a Zéró liturgia főszereplőjének egy gondolatát: "Mindenre emlékszem, csak nem akarok rá emlékezni".
Zéró liturgia
A fesztivál szervezőivel közös döntés volt, hogy ezt az előadást hozzuk a találkozóra – mondta Fokin, a Zéró liturgia rendezője. Ez a legfrissebb munkáim egyike, folytatta. De nem ez volt a választás fő indoka, hanem az, hogy Dosztojevszkij szövegei mindig aktuálisak, hiszen ő az emberi lélekről gondolkozott munkáiban. Következtetései, ha úgy tetszik üzenetei, rendkívül fontosak manapság, amikor az egész világot átszövi, uralja a cinizmus.
A Nemzeti Magazinban is olvashatják majd Fokin gondolatait
De a hagyományok nálunk is változóban vannak. Oroszországban is megjelent például a kommersz színház. Egyre nagyobb teret nyer a szórakoztatás. Sőt, létezik egyfajta hamis avantgárd irány is, amely lényegében kizárólag formai eszközökkel él. Lehetetlen röviden megfogalmazni, hogy milyen is a mai orosz színház. De úgy látom, hogy azok az előadások, amelyek az önök válogatásában szerepelnek, sokat ismerek közülük, szépen reprezentálják a tradíciókra építő, ugyanakkor frissen megszólalni képes orosz színházat.
Valérij Fokin nyilatkozik az Euronews-nak
Vendégeink számos interjút adtak. Egyetlen megszólalásuk alkalmával sem feledkeztek meg beszélni a politika és a művészet viszonyáról. Nyilatkozataikban a „politikusok által létrehozott bonyolult helyzetek”, a „feszült viszonyok” kifejezéseket használták. Annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a színházi kapcsolatok sokat javíthatnak „ezeken” a helyzeteken, hogy a művészeti találkozók által megnyíló utcákba előbb-utóbb talán a politikusok is „besétálnak”.
Ezt a gondolatot Viktor Rizsakov is elmondta, már a nagyszínpadi produkció, az Elátkozottak és meggyilkoltak című rendezése utáni fogadáson, megjegyezve, hogy külön örömére szolgál, hogy minderről a színházi világnapon beszélhet.
Brett Bailey
Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme
Kis falvakban a fák tövében, a nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola előcsarnokában, mezőn, templomban; nyomortelepen, köztéren, szabadidő központban és belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek, hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű színházi világban, amelyet teljes létünkkel, lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát, sokféleségét, sebezhetőségét.
Összegyűlünk, hogy sírjunk és emlékezzünk, nevessünk és elmerengjünk, hogy tanuljunk, állítsunk és elképzeljünk valamit. Hogy elgyönyörködjünk a technikai tudáson, hogy megjelenítsük az Isteneket. Hogy visszafojtott lélegzettel figyeljük, azt, hogy mindannyian mennyire nyitottak vagyunk a szépre, az együttérzésre és a szörnyűségre. Hogy feltöltődjünk és erősebbek legyünk. Hogy ünnepeljük a különböző kultúrák gazdagságát és szertefoszlassuk a bennünket elválasztó határokat.
Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme. Az előadás közösségből születik, és különböző hagyományok maszkjait és jelmezeit ölti magára. Az előadás felhasználja a nyelvet, a ritmust, a gesztusokat, és megtisztítja az utat közöttünk.
Mi művészek, akik ezzel az ősi Szellemmel dolgozunk, arra ítéltettünk, hogy szívünkön, gondolatainkon és testünkön átszűrve feltárjuk a valóságot a maga mindennapiságában és fénylő titokzatosságában.
Egy olyan korban, amelyben sok millió ember a túlélésért küzd, elnyomó rendszerektől és a kizsákmányoló kapitalizmustól szenved, menekül a konfliktusok és a nehézségek elől, egy olyan korban, amelyben magánéletünket behálózzák a titkosszolgálatok, és tolakodó kormányok cenzúrázzák minden szavunkat; egy olyan korban, amelyben erdőket irtanak ki, fajokat végeznek ki, és óceánokat szennyeznek: mi az, amiről beszélnünk kell?
Ebben az egyenlőtlen világban, amelyben a legfőbb hatalom birtokosai arról akarnak meggyőzni minket, hogy létezik egyetlen nemzet, egyetlen faj, egyetlen nem, egyetlen szexuális preferencia, egyetlen vallás, egyetlen ideológia, egyetlen kultúra, amely felsőbbrendű az összes többinél, védhető-e az a gondolat, mely szerint a művészetek és a politika szétválasztható?
Mi, az arénák és színpadok művészei, vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk a hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását, magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük, elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a reményre, az őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk?
(A színházi világnapi üzenet forrása: ITI Magyar Központ)
(2014. március 28.)