Udvaros Dorottya - Kíváncsi vagyok!

Udvaros Dorottya az Ahogy tetszik című előadásunkban

– Fel sem tudom sorolni, hány helyen jártunk egykor a Katonával. Pármában például láttam Ingmar Bergman rendezésében a Peer Gyntöt, amelyben Aase anyó Bibi Anderson volt, Peert pedig egy középkorú, sánta, festett hajú színész alakította – el se tudtam képzelni, hogy ez miként lehetséges. Lenyűgözőek voltak! Az a tudat különösen megbizsergetett bennünket, hogy Bergman színészei is látnak minket… Be kell azonban őszintén vallanom, nem csupán jelentős színházi élmények miatt marad emlékezetes egy-egy fesztivál. 1987-ben Berlinben voltunk, ahol hatalmas kulturális eseménysorozattal ünnepelte a város alapításának 750. évfordulóját, mi pedig egy hétig élveztük az akkor még kettéosztott város nyugati felének hihetetlenül sokszínű pezsgését: Wim Wenders filmet néztünk egy moziban, amit itthon nem vetítettek, Hollósi Fricivel először ittunk sötét Guinness sört… De komolyra fordítva a szót: mivel a vasfüggöny mögül érkeztünk, felfokozott kíváncsisággal nézték az előadásainkat. Az ilyesmi doppingolja a színészt…

 

– Volt fontos találkozásokban is része?

– A sok közül az egyik legkülönösebb jut most eszembe. Talán Stuttgartban vagy Frankfurtban ültünk a fesztiválsátorban sörpadok mellett, és valaki észrevette közülünk, hogy a szomszéd asztalnál ül Sheryl Sutton. A világhírű rendező, Robert Wilson egyik színésznője volt Sutton, akiről Pilinszky könyvet is írt. Lassan odaszivárogtunk köréje, kézzel-lábbal magyaráztuk neki, hogy magyarok vagyunk, Pilinszky nevét emlegettük, ő pedig boldog volt, hogy a költő-barát honfitársaival találkozhat. Az is a fesztiválok sajátja, hogy azt az előadást, amiben Sutton játszott, nem láthattuk. A társulatok jönnek, próbálnak, játszanak, és már utaznak is tovább vagy haza…

 

– Ha van rá mód más társulatok előadásait nézni, mit figyel?

– A színész nagyon zárt közösségben, feszes tempóban éli az életét: próba, előadás, próba, előadás… Egy-egy fesztiválon alkalom nyílik arra, hogy találkozzunk kollégákkal, akik másként játszanak, próbálnak, más a hozzáállásuk, mások a tradícióik – de a végeredmény hasonló. Úgy értem, hogy ha telítve van mondanivalóval az előadás, akkor az hat. Én erre vagyok kíváncsi: hogyan hatnak? A legjobb előadás persze az, amelyik engem is nézővé tud tenni.

 

– Az idegen nyelv nem akadály?

– A remekművek olyan örökérvényű mondanivalót hordoznak magukban, ami átsüt rajtuk, ha jól játszunk. A világhírű rendező, Giorgio Strehler volt a párizsi székhelyű Európai Színházi Unió alapítója, aki semmiféle tolmácsolást nem engedélyezett. Aztán jöttek a szinkrontolmácsolásos megoldások, ami még mindig elfogadhatóbb, mint a feliratozás. Nincs annál kiábrándítóbb a színésznek, mint amikor a nézőtérre pillantva azt látja, hogy a közönség valahová a feje fölé néz, mert ott olvasható a szöveg, amit a színész éppen mond… Én hiszek abban, hogy ami igazán jó, az hat – a színész által!

 

– A fesztiválsiker az itthoni munka visszaigazolása?

– A legfontosabb, hogy estéről estére saját közönségünknek tudjunk mesélni magunkról… Az is fontos természetesen, hogy egy itthon már futó előadást sokféle nyelvű és habitusú közönség előtt is ki tudjunk próbálni. Bogotában például késő estébe nyúlóan játszottuk A három nővért, és gondoltuk, majd udvariasan megtapsolnak minket ezek a vérbő népek, de – nagyképűség nélkül mondhatom – várakozáson felül ünnepeltek bennünket, és sodortak magukkal a dél-amerikai éjszakába…Ugyanezzel A három nővérrel a németországi Wiesbaden gazdag, fürdővárosi közönséget is sikerült kibillenteni hűvös tartózkodásukból. Az ilyen élmények annak visszaigazolásai, hogy az előadás működik: hatást kelt, érzelmeket vált ki különböző beállítottságú és vérmérsékletű nézőkből is.

 

– A bukásból is lehet tanulni. Erre is volt példa?

– Nem is olyan régen történ… a Salzburgi Ünnepi Játékokra felkérték Schilling Árpádot, hogy a zene és a szöveg viszonyáról szóló előadást rendezzen. Hihetetlen mekkorát buktunk! A produkciónak azonban már voltak további lekötött állomáshelyei, és ahogy városról városra jártunk, Süsü (Schilling Árpád – a szerk.) folyamatosan dolgozott, finomított az előadáson, míg végül Berlinben egy lerobbant bálteremben – nyilván egy befogadóbb közeg előtt – már sikerünk lett.

 

– Egy szerveződő nagy nemzetközi színházi fesztivál kapcsán beszélgetünk. Ez eddig hiányzott a magyar színházi palettáról.

– Pedig számomra annyira evidens, hogy erre szükség van…

 

– Annál érdekesebb és szomorúbb, hogy eddig ilyen nem volt.

– Én színész vagyok, ez nem az én asztalom. Én csak annyit mondhatok, hogy rettenetesen várom, hogy lássam, más országok művészeit mi foglalkoztatja, hiszen nem csupán a műveket hozzák magukkal, hanem azt az életet is, amiben alkotnak, dolgoznak...

 

– A tervek szerint grúz, tatár, román, litván, szerb, norvég, moldáv, orosz színházak jönnek a Nemzetibe. Mire kíváncsi leginkább?

– Mindenre! De elárulom, elfogult vagyok az oroszok javára, mert mindig nagyon nagy élmény volt orosz mesterekkel – Vasziljevvel, Ljubimovval – dolgozni. Megrázott, felkavart az a szenvedély, amivel ők egy-egy művet színre vittek. Jó volna látni azt is, hogy az egykori szovjet színházi világból kiszakadottak, akiknek a gyökerei nagyon mélyen közösek, mennyire járnak külön utakat és merre haladnak. És ha már eljönnek Magyarországra, a Nemzetibe a moldávok, tatárok, grúzok, őket is megnézem. Efféle egyedülálló alkalmakat vétek kihagyni!

 

Kornya István

(2014. február 24.)