Nő? Férfi? Filozófus? Színház az egész világ… így kezdődik a drámairodalom egyik leghíresebb monológja. Az Ahogy tetszik méla Jaques-jának híres szavait ezúttal Udvaros Dorottyától halljuk majd. A Shakespeare-vígjáték próbafolyamatáról, közben, sikerekről, kudarcról is beszélgettünk.
Csupa férfi játszik a darabban. Első hallásra akár morbidnak is tűnhet az ötlet: a női szerepeket – a fiatal szerelmeseket is – férfiak alakítják.
– Minden azzal kezdődik majd, hogy a társulat bemegy a színpadra, és egy előadásra készülődnek. Ez már olyan alaphelyzet, ami lehetőséget ad arra, hogy elkezdődjön: a játék. Színház a színházban – itt aztán mindent szabad! Az Ahogy tetszik is tele van játékkal – a nemekkel és a felcserélésükből fakadó helyzetek humorával. Egy férfi színész női szerepet kap, Rosalindáét, a történet szerint ez a női szereplő férfiruhába öltözik, majd ez a férfiruhába öltözött női szerepet játszó férfi azt mondja a partnerének, Orlandónak: játsszuk azt, hogy én lány vagyok, és udvarolj nekem. Ezt rakjuk össze! Amikor Rosalindát játszottam, iszonyatosan küzdöttem azzal, miért nem mondom meg Orlandónak: „figyelj, én vagyok az, akit szeretsz, csak száműztek, ezért egy férfi álruhájába bújtam!”
Udvaros Dorottya az egyetlen nő a szereposztásban, aki viszont egy férfit alakít.
– Jaques figurája nem „férfi”. Legalábbis abban az értelemben nem, mint egy klasszikus shakespeare-i macsó, mondjuk Othello. Nem az a fontos, hogy Jaques nő vagy férfi. Ő a szellem embere, filozófus, aki erős kritikai érzékkel minden disszonanciára élesen reagál. Érdekes figura azért is, mert a darab végén hazatérhetne ugyan a gazdájával a száműzetésből, ám ő inkább a gonosz – a darab végére megjavuló – trónbitorlóval marad. Nem nyugodt életre vágyik, hanem az új helyzet különlegessége izgatja…
A méla Jaques-é a drámairodalom egyik leghíresebb monológja.
– „Színház az egész világ…” Annyit elárulhatok, hogy különleges körülmények között mondom majd el ezt. Szinte „kényszeríteni” fognak rá... – a napokban éppen ezt próbáltuk.
Szeret próbálni?
– Egyik szereptől a másikig élem az életem. A szerepek – némelyikkel akár évekig is együtt élek –, a próbákon születnek meg. Nagy tehát a tét, másfelől a próbafolyamat a színészi munka legérdekesebb része. Jelen esetben ráadásul megismerek egy olyan embert, aki más kultúrkörből érkezett. Purčarete olyan ember, aki sokfelé dolgozott már, igazi nagy alkotó, és a román színház, amelynek egyik neves képviselője, nagyon erős. A próbák minden pillanatát élvezem.
Mikor, mitől jó a munka?
– Egy próbafolyamat alapvetően minden esetben ugyanolyan. Az ember figyeli a munkatársakat, akikkel éppen egy csapatba került, nézi, kinek mi jut eszébe az anyagról. A legfontosabb, hogy a rendezőnek mi jut eszébe, aztán mi jut eszembe nekem, és hogy hogyan illeszkednek egymáshoz ezek a gondolatfoszlányok. Szerencsés esetben a rendezőtől nagyon erős impulzusok jönnek. Az olyan rendezőket szeretem, akik tudják, mit akarnak, velük mindig könnyű. Az a tapasztalatom, hogy egy-egy nagy rendező-művész fejében pontosan él egy vízió a darabról, sok-sok apró részletet kidolgozott már elméletben, de mindig hagy mozgásteret a színésznek. Nem elégszik meg azzal, hogy csupán végrehajtsam, amit ő kigondolt. Arra is kíváncsi, ami énbennem megfogalmazódik. Hiszen valamiért engem választott a szerepre, és nem mást. Ez a kíváncsiság nagyon inspiráló.
Azt mondja, jó rendezővel „könnyű” dolgozni.
– Nem az a kérdés, hogy nehéz vagy könnyű. A lényeg: az út. És ilyenkor van sírás, nevetés, kétségbeesés – ezerszer. De dolgozik bennem egy motor, hogy ezeregyedszer is megpróbáljam. És – hogy úgy mondjam –, van már némi tapasztalatom arra nézve, hogy a munka eredményeként a dolog elkezd működni. Az elején azonban sose tudja az ember, mi hogyan alakul. Lehet, hogy a második héttől borzalmas napok jönnek, mert nem találom a kulcsokat a szerephez, lehet, hogy csak a végén jön a pánik… Amikor belefogok egy új darab próbáiba, sosem az a cél, hogy minél könnyebben megússzam, hanem hogy minél gazdagabban föl tudjuk tárni a mű, a szerep és a többi szereplő közötti viszonyok mélységeit. Ehhez azonban magamnak kell összerakom az egészet, mint egy kirakós játék apró darabkáiból a teljes képet. Ez akár elementáris élménnyé is növekedhet. De ezzel nem törődik az ember, mert ezt nem lehet akarni, az ilyen élmények egyszer csak megszületnek. Egy előadás, egy alakítás sikere is ilyen élmény. Ezt nem lehet előre tudni, akarni, erre nem lehet előre fölkészülni, és nem is ezzel a céllal kezdek bele a munkába. Mindig jó akarok lenni, de nem azért, hogy na most aztán learatom az összes díjat!
A sikerre nincs is garancia…
– A színészi pálya kudarcok sorozata. Az a néhány sikeres szerep, amire a nézők emlékeznek, csupán pár pillanat. Mindaz, ami a pillanatok „mögött” van, hosszú, keserves munka, olykor gyötrelmek sorozata. Gondoljunk egy táncosra! Egy tökéletes mozdulat sokszor szinte kegyetlen testi gyötrelem árán születik meg. Ki tudja, hányszor műtötték a térdét, hány véres balettcipőt nyűtt el. Aztán a színpadon azt látod, hogy könnyedén röpül, száll. Ugyanígy megkínlódik a színész, hogy a monológja hitelesen hangozzon el a színpadról, csak más eszközökkel és módszerekkel kínozzuk magunkat a hatáskeltés érdekében. De amikor kint állok a színpadon, már engem sem érdekel, mennyi munka van a szavaim, hangsúlyaim mögött. A néző sem erre kíváncsi.
Mikor tud a színpadon örülni?
– Nekünk, színészeknek az a fontos, hogy estéről estére közösen járjunk be egy utat a nézővel. Ők ezért jönnek színházba, mi pedig azért megyünk fel a színpadra, hogy erre a közös útra elhívjuk őket. A nézőtér csöndjeiből, a közönség nevetéseiből, elérzékenyüléseiből, sírásából és a tapsokból nagyon finoman „levehető”, hogy ez sikerült-e. Ha nem, elégedetlen vagyok, keresem a hibát, elsősorban magamban. Ha sikerül, örülök, és boldog vagyok.
Interjú: Babarczy Veronika
Kép: Eöri Szabó Zsolt
(2014. február 10.)