Vissza a hírekhez
Kalap-próba
Fotó: Memlaur Imre
Az égbe megyünk
Beszélgetés Szőcs Arturral
(…) Hivatkoztál arra, hogy a Caligula és a Period esetében is meghatározó volt saját életkorod. Nos, a Cigánytáborban is elhangzik a híres mese azokról a bizonyos szögekről, amiket Krisztus keresztre feszítésekor elloptak a cigányok… 1980-ban születtél…
Igen, harminchárom leszek, krisztusi kor. Eszembe szokott jutni, persze. Ilyenkor már tudni kell meghalni. A Cigánytábor az égbe megy főszereplője is meghal, és tudja, hogyan kell azt.
Van itt egy nem akármilyen lótolvaj, Zobar és van egy végzetes szépségű cigánylány, Rada. Ahogy kell, találkoznak. És azonnal szerelembe esnek. Senki nem áll a beteljesülés útjába – csak saját maguk. A saját, felülírhatatlan szabadságvágyuk. A végtelennél kevesebbel nem beérő zsigeri akaratuk.
Ez így van. Amint találkoznak, felteszik a kérdést: testben-lélekben lehetne egyesülni? Tudják, hogy igen. Aztán ahogy Kleist lement a patakhoz a kedvesével, és egyesültek a halálban, úgy egyesül ez a cigányfiú és ez a cigánylány a végtelenben. Szabad emberek – és ebbe bele lehet halni. (…)
Az a majdani végeredmény, amit elképzeltél a munkafolyamat közben, mennyiben kötődik ahhoz az 1975-ben készült, azonos című filmhez, amire már csak az idősebb generáció emlékszik?
Régen láttam a filmet, és szándékosan nem néztem meg újra. Az alapmű eleve egy novella, azt dolgozta fel a moszkvai cigányszínház, és ezek alapján készült az említett film. Mi 2013-ban, a színpadon egészen más nyelvet fogunk használni, mint a filmesek negyven évvel ezelőtt a moziban. A saját nyelvemen akarok megszólalni. Olyan szennyes a politika, akármerre nézek, hogy a színházban több akarok lenni annál. Szellemesebben és árnyaltabban kell fogalmaznom, nem pusztán „aktualizálnom” egy problémát. Például a cigány-problémát. Vagyis az a dolgom, hogy visszataláljak a gyerekkoromhoz, amikor a húgommal felépítettünk egy világot, és abban a teljes és végtelen világunkban játszottunk elfelejtve minden mást. Ezt szeretném felépíteni most a kaposvári színpadon. Ebben a világban szeretnék játszani, ebbe a játékba hívtam a színészeket, és ebbe hívjuk be a nézőket is. Együtt szakadjunk ki abból a sárból, amiben élünk.
Vékony jégen próbálsz építkezni és játszani, hiszen a szereplők cigányok, mese és ballada ide vagy oda, a mai magyarországi viszonyok között egyesek azonnal társadalmi, szociológiai, politikai szempontból kezdik értelmezni, amit látnak.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Bízom benne, hogy ők is voltak gyerekek. (…)
Az előadásban közreműködik a Söndörgő zenekar. Velük hogyan találkoztál?
Még tizenévesek voltak, nálam fiatalabbak, amikor felfigyeltem rájuk. Szentendrén laktak, és minden nyáron szerveztek ott egy kis fesztivált. Oda mindig elmentem, és a koncertjeiken is rendszeresen felbukkantam. Aztán végzősként a Vígszínházban kaptam egy nagyon szép szerepet egy Osztrovszkij-darabban. Az egyik próbán lenézek a színpadról, és látom, hogy az első sorban ott ül a Söndörgő. Addig én néztem őket, most ők engem. Kiderült, ketten közülük zenélni fognak az előadásban. Barátok lettünk, ők elhívtak a koncertjeikre, hogy énekeljek velük, én hívtam őket, hogy a negyedéves rendezői vizsgámban játsszanak, szóval régi kapcsolat ez. (…)
Azt mondtad, a síelés és az óceán adja számodra a kiszakadást az állandó munkából. Mit jelent az óceán, és mit csinálsz ott?
Ez az Atlanti-óceán. Azt a hatalmas erőt és végtelenséget jelenti, amit én a hétköznapokban a munkámba szeretnék belopni. Olyan földöntúli dimenzió ez, amiről beszélni nagyon nehéz. Ezt érezni kell. Ebben az előadásban is ezt szeretném elérni: a kisrealizmustól elszakadva egy szabadabb, a transzcendentálissal érintkező világot teremteni. A síelés például felszabadít. Iszonyatos koncentrálás kell ahhoz, hogy az ember leereszkedjen egy hegyről, és ne törje össze magát. De miközben a tested koncentrál a feladatra, az elméd egy másik pályára áll: a végtelen szabadság pályájára. A zenés szerep is ilyen, ezért is vállalom szívesen. Tizenkét éve van egy nagyon komoly énektanárom, Bagó Gizella, sokat tanultam tőle. Amikor énekelek a színpadon, akkor siklok, mint a pályán, és közben valami felszabadul bennem. Az óceán pedig maga az ismeretlen. A hívogató ismeretlen.
Cigánytábor az égbe megy – ragaszkodtál ahhoz, hogy elvegyük a névelőt a szó elől, pedig nyelvileg az lenne helyes, hogy A cigánytábor… Miért?
Mondogasd magadban névelő nélkül: ez így zene a fülnek. Jó zene. És ez nekem fontos. Névelővel úgy hangzik, mintha valaki hamisan énekelne. Van egy másik ok: névelő nélkül ez mindannyiunkra vonatkozik, mindannyian „cigányok” vagyunk.
Tehát mindannyian az égbe megyünk?
Igen.
Bérczes László
***
A Söndörgő együttes az egyik legfrissebb, leglendületesebb zenét játszó zenekar a hazai világzenei palettán. A zenekar 1995-ben Szentendrén alakult, az Eredics fiúk a gimnáziumi éveik alatt ismerkedtek meg és kezdtek együtt muzsikálni Buzás Attilával. Részben családi indíttatásból valamennyien szorosan kötődnek és vonzódnak a délszláv népzenéhez, s feladatuknak érzik annak koncertszerű bemutatását. A legtöbb balkáni zenekartól eltérően a Söndörgő nem a rezes hagyományokat követi, hanem jellegzetes tamburazenekar. Hangzásuk alapját a tambura hangszercsalád tagjai adják, időnként fúvós hangszerekkel és harmonikával kiegészülve. Repertoárjukat Bartók Béla és Vujicsics Tihamér gyűjtéseinek felhasználásával állították össze.
A zenekar tagjai a Váci Zeneművészeti Szakközépiskola népzenei tanszakán tanultak, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene szakán képzik magukat. 2000-ben első helyezést értek el a Magyar Rádió II. Népzenei Versenyén ez után 2001-ben jelent meg első lemezük az ‚Oj stari‘, mely magyarországi és szerbiai, macedón, horvát, bunyevác dallamokat egyaránt tartalmaz.
A hazai fesztiválok rendszeres fellépői, de koncerteztek már a londoni Queen Elizabeth Hallban is.
Petrovics Emil mondta róluk:
„Őrzik a tüzet rendületlenül, pedig nem fenyegeti őket büntetés; több mint két-száz esztendeje. Egy olyan hazában, amely befogadta őket, ezer évnél régibb szavaikkal, dalaikkal, hitükkel, aranyokban csillogó templomaikkal. A legifjabbak is tudják a titkot, s a jávorfa hangjával és lángjával felgyorsítják ereimben a vér áramlását. Pomáz és Szentendre lankáin a Pilis öleli és védi a távoli Balkán szerb és makedón lüktetését, a férfiak örömét, a szerelmes lányok és aggódó, gyászoló asszonyok bánatát, a dudák, tamburák, furulyák, pásztorsípok, harci dobolások hangját. Tíz éve álltak össze a legfiatalabbak, még szinte gyerekek, dübörögték a kólót, s hangszereket vettek a kezükbe; az apák állítgatták kezüket, igazították ajkukhoz a fúvókákat, tanították a dalok gazdag hajlítgatásait, szövegeit. Éppen úgy, mint a nagyapák, ősapák. Az újszülöttet Söndörgőnek keresztelték, a névadó apa a Vujicsics Együttes. A fiúk megtanultak mindent, széttekintettek a világban, odafordultak az őket elbocsátó, vagy éppen elüldöző őshazához, felfrissítették és még magasabbra lobbantották a tüzet. Boldog vagyok, ha hallgathatom ezt a csikó-csapatot, az öröm és a fájdalom könnycseppjeit csak nehezen tudom elrejteni. Hiszem, hogy mindenki így lesz vele, ha elindul a korong forgása, a lemez-kóló.”
(2014. január 10.)