Megtisztító szenvedéstörténet

– Beállsz a halálfolyosó elejére, majd lassan elindulsz, és közben felidézed mindazt, ami megtörtént veled” – szól a rendezői instrukció, s Bánsági Ildikó – akinek a kezei közül az imént még fekete-fehér fotók hullottak alá – lassan előre lépdel, Pilinszky soraival:

„Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen hosszú folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világított, mint egy monstrancia.”

– A gyerek összeomlik, és a hegedű hozzásimogat, majd hirtelen felvisít, amikor a test földet ér – halljuk újra a rendezőt, Katona Imrét.

Pilinszky János KZ-oratóriumának próbáján ülünk a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A darab a vészkorszak áldozatainak állít örök emléket, bemutatóját január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján tartják.

– Az első és legfontosabb feladat, amit meg kell oldani, illetve a legnagyobb kihívás nekem, hogy átlássam, miről is van szó. Mert bár montázs-dráma a műfaji megnevezés, tudnom kell, hogy melyik pillanatban, éppen hol tartunk: a várakozásnál, az elhurcolásnál, vagy az auschwitzi lágerbe való megérkezésnél – mondja a próba szünetében Bánsági Ildikó, aki az Öregasszonyt játssza Pilinszky művében. – Ez az öregasszony, hasonlóan a másik két szereplőhöz, halott. Pontosabban, ahogy Imre fogalmazott: bizonyos emberek dublőrei vagyunk. Én egy öregasszonyé, Eszter egy fiatal lányé, Zsuzsi egy kisfiúé. (Eszter: Nagy-Kálózy Eszter; Zsuzsi: Szabados Zsuzsanna.) Az is az előadás egyik tétje, hogy az öregasszonyságot, a fiatal lányságot és a gyerekséget hogyan tudjuk majd megjeleníteni. A próbafolyamat számomra elsősorban arról szólt, hogy kapaszkodókat próbálok keresni: ki is lehetett ez az idős nő. Az itt-ott található kis mondatokból összeáll róla valamiféle kép, például, hogy Prágából való, hogy ott valamikor havazott, hogy egy bizonyos üvegtető alatt kis, billegő lábú asztalka állt. Vagy, hogy voltak fényképei, eljárt bevásárolni és tisztaságmániás volt – ezek icipici momentumok, amikből próbálok építkezni.
 

– Halottak vagyunk, de mégis mindegyikünk mögött ott van egy sors, amit vissza lehet fejteni, amiből kiolvasható, hogy mikor, mi történt velünk – teszi hozzá Nagy-Kálózy Eszter. – Olyan az egész, mint egy nagy flashback a halál pillanatában, az élet és a halál között, amikor a lélek még bennem van, de a test már nem él.

A három szereplőről valóban nem sokat tudunk, csupán a korukról lehet némi fogalmunk (öreg, fiatal, gyerek), illetve a két idősebb esetében, hogy honnan valók: a fiatal nő Varsóból, az idős Prágából. De vajon fontos-e ez? Hiszen a halálfolyosón mindegyikük végigmegy. Mindegyiküknek végig kell mennie.

– Fontos, mert ezekkel a városokkal Pilinszky megjelöli a mi kis Kelet-Közép-Európánkat, közelebb hozza a szereplőket, akik a mi ismerőseink, barátaink, rokonaink lehettek vagy lehettek volna – mondja Nagy-Kálózy. – Mi ezt hála Istennek nem éltük át, de sokunk családjában megtörténtek ezek a borzalmak, és a sebek a mai napig nem gyógyultak be. A közös emlékezés katartikus, megtisztulunk tőle. Mert bár felfoghatatlan, ami hetven éve történt, fontos felismernünk a jeleket, hogy ez a szörnyűség soha többé ne ismétlődhessen meg.

– Többféleképpen lehet a holokauszt borzalmaira reagálni: lehet azt mondani, hogy ugyan már, kit érdekel mindez manapság, de azt is lehet mondani, hogy igen, ez mindig aktuális, erre a szörnyűségre mindig emlékezni kell – veszi át a szót Szabados Zsuzsanna. – Úgy gondolom, hogy a holokauszt olyan fejezet az emberiség történetében, amit nem tanácsos elfelejteni. A borzalmakra is emlékezni kell, nem csak a jó dolgokra, úgyhogy ha van rá mód, alkalom, igenis emlékezzünk. Az emlékezés valóban megtisztít, és azt hiszem, hogy aki eljön erre az előadásra, azt megindítja majd mindaz, amit a színpadon lát. Mert érzeteket, benyomásokat kelt, anélkül, hogy bármit megmagyarázna. De magyarázatra nincs is szükség, hiszen szinte mindent tudunk arról, ami és ahogy történt.
 

V. Nagy Viktória

(2014. január 28.)