Musicalszakos voltam a Színművészetin, és az osztálytársaimmal eltökéltük, hogy ránk nem lesznek érvényesek a „zenés” sztereotípiák. Ránk ne legyintsenek, hogy persze, énekelni, táncolni tudnak, na de prózát mondani, csak azt ne! Sokat dolgoztunk azon, hogy erre rácáfoljunk. A Johannában énekelnem ugyan csak egy kicsit kell, mégis óriási hasznát veszem a zenés múltamnak.
Úgy kell ebben az előadásban prózát mondanom, mintha kottából beszélnék. Az ének mindig fennköltebben szól, aki énekel, magasabban rezgő lelkiállapotban van, míg a próza inkább olyan, mint amikor két lábbal állsz a földön. Most egyszerre kell a zene és a próza „tulajdonságai” között megtalálnom az utamat. Azt kutatom például a próbákon, hogy hol kell a zene, az ének felé emelnem a szöveget, és hol jobb azt a prózához hajlítanom. Nagyon érdekes megfigyelnem magamat a próbákon: mit hoz ki belőlem, hova juttat, mit erősít fel bennem a mögöttem, alattam, felettem, mindenütt szóló hömpölygő hangfolyam, Honegger műve. A zene itt a legfőbb „rendező”, az lök és húz, az teremt teret, amiben léteznünk adatik szereplőként.
Mindig sokfelé irányuló figyelmet követel a színpad, ám ez most még bonyolultabbá válik. Nagyzenekar, operaénekesek, színészek, a kórus és a táncosok mind együtt alkotják meg azt a bonyolult víziót, amit Johanna élete utolsó pillanataiban, a máglyán állva végigél. Egymástól függünk – száznál is több résztvevőn keresztül szólal meg az előadás.
Hatalmas bizalmat érzek az egész mű iránt. Bele tudok süppedni. A próbák során az a dolgom, hogy belelássak Johanna fejébe. Meg kell tanulnom az ő fejével gondolkozni. Elképzelem, hogy miként éreznék, cselekednék én az ő helyében. Ha kellő alázattal viszonyulok a munkához, a történethez, a műhöz, az segít. Egyszerre kell tudnom benne lenni Johanna lelkében és testében, ugyanakkor ki kell tudnom lépni belőle, mintha mások szemével is figyelhetném magamat. A próbák során ez a ki-belépés jelenti az útkeresést.
Johanna személyiségének magva az ő szilárd meggyőződése. Vállalja a végső magányt, a halált is, hogy végigvihesse, amit meg kell tennie. Sokszor látom, hogy emberek, akik előtt ott a kiszabott pálya, mégsem mernek nekivágni igazából az életnek. Johanna azonban bátor és tántoríthatatlan. Egyre inkább sejti ő, hogy mi várja. Ennek a rémületnek a tudatát megérteni, megérezni nagyon nehéz. Mi vezeti őt? A hit. Könnyű ezt rávágni. De hogyan lehet ezt még tovább bontani, hiszen Johanna nem csupán lélek, hanem test is. Fájdalmat, kínokat él át. A kétségbeesés, amikor szembesül a ténnyel, hogy meg akarják ölni, felmérhetetlen. Talán nem is érti, kicsit még csodálkozik is, hogy miért akarja bárki az ő vérét ontani, holott azt is kívánhatná, hogy lélegezzen, mosolyogjon, pislogjon – éljen.
Az a hit, ami Johannát is eltölti, az egyes emberben születik meg, a lélek mélyén, mégis egyesül aztán sok ember által. Megfoghatatlan, mégis létezik. Ezt kell nekem és a társaimnak megmutatni, felmutatni, sugározni, hogy megrezdülhessen ez a történet a nézőkben. Olyan ez, mintha adnánk valamit, amitől a nézőben beindul a saját „problémamegoldó gépezete”. Ilyenkor érzem, hogy mekkora felelősséget ró rám a munkám, ugyanakkor micsoda lehetőség is ez, hiszen valakiket jó irányba tudok lökni egy picit, hogy talán kicsit nagyobb biztonsággal indulhasson el azon az úton, ami ki van neki szabva…
Az utóbbi időkben megtapasztaltam a közönség felém áradó szeretetét. Megformáltam szerepeket, amelyeken sokat dolgoztam, és szinte meglepetésszerűen ért az a rengeteg visszajelzés, hogy mennyi embernek okoztam örömet. Ezáltal, úgy érzem, sokkal többet kaptam, mint amennyit adtam. Ez olyan „dumának” hangzik, de mondjon bárki bármit, mégis így érzem. A Johanna is olyan szerep, amivel megint adhatok…
Tompos Kátya gondolatait lejegyezte:
Kornya István
(2013. október 30.)