A Jókai Színház a Nemzetiben

A Csörtében sorsok, céltalan életutak oldódnak fel az álom, a fény, a pompa áhított világában, hogy azután végleg megsemmisüljenek. A szabadkai kortárs szerzőnő, Brestyánszki Boros Rozália drámája 2010-ben született meg a Magyar Drámaíró Versenyen, s ezt bővítette, dolgozta át az író egy két felvonásos előadássá. Egy olyan produkcióvá, amely művészdarabként hatalmas közönségsikert tudhat magáénak, amely amellett, hogy felsorakoztatja az ismert és közkedvelt slágereket, komoly problémákat boncolgat. Generációk, egymástól végzetesen eltávolodott világok találkoznak össze pillanatokra, és mennek el könyörtelenül, tehetetlenül egymás mellett. Álom és valóság olykor összekeveredik, a realitást felváltja a szürreális. A speciális technikai elemek, a látványtechnika különleges atmoszférát teremt egészen a légypapíros kocsmától a show fényes, csillogó gazdagságáig.  Az előadás egyben kísérlet a néző bevonására a játékba. Bizonyos pontokon szerephez jut maga a közönség, dönt, pontoz vagy akár énekel is. Bekapcsolódik a showba, hogy utána kegyetlenül szembesüljön önmagával.

Kritikák az előadásról:

„Senki nem tud senkibe kapaszkodni. Mindenkinek magára hagyottan dől össze a saját világa, miközben a külvilág is zűrzavarosan lepukkant. Ott maradnak totális reménytelenségben a szereplők, akikben kénytelenek vagyunk magunkra ismerni.” /Bóta Gábor, Népszabadság/

„… a művésznő [Kara Tünde] úgy ad elő egy népdalt, hogy egyszerre bugyog föl a fáradtság, a szomorúság és a szépség. Mert igazából erről, a hiábavaló fáradságról, a megélt szomorúságról, az áhított szépségről szól Fekete Péter hatásos rendezése.” /Apáti Miklós, Magyar Hírlap/

„Brestyánszki története, helyszínei és karakterei mindannyiunk számára ismerős és valamennyiünkben ott élő történetek, helyszínek és karakterek. Magunkon nevetünk, magunkat sajnáljuk és a magunk kis álmait, vágyait ismerjük fel. Nem beszél mellé és nem rágja a szánkba a mondanivalót, nagyon jól ismeri álmainkat, gyengéinket. Fekete Péter pedig (ne feledjük, végzett bűvész), pontosan tudja hogyan kell elvarázsolni, majd mikor már védtelenül elengedte magát, jól belegyalogolni az ember lelkébe, csak, hogy érezze, van még lelke, amibe néha jól esik, ha belegyalogol valaki.” /Kovács Attila, Békés Megyei Hírlap/

(2013. október 21.)