Mata Attila szobrászművész kiállítása a Zikkurat Galériában

Tapintásunk elsődlegessége helyett felnőttként már inkább látunk, szemünk túrja át a teret öntelten, hogy még oda is lásson, ami előle épp eltakartatik, mert nem vár már meglepetéseket, kitalálja a fönnmaradó részeket inkább. Tanultunk a barokkból, tanultunk a tigris farka végéből következtetni a mancsára, összes fogaira is. Ez egyfajta testenkívüliség, ébren szétküldött észlelő énlény a hátunk mögötti, ellenség által is kitölthető őrizetlenül hagyott hely fenyegető tudására adott reakcióként kifejlesztve. Mégsem képes látni a boszorkány a holló szemével, ha egész életében nem barátkozik lankadatlan figyelemmel a gondolattal, hogy e világ része, és ezt meg is akarja ismerni, okságaival és oktalanságaival kikerekítve egésszé.

Ezért annyira megnyugtató Mata Attila szerkezetszerű, színes szobraival találkozni, hiszen a művész bebizonyítja tárgyak révén, hogy a tömeg mégis inkább elsősorban látvány marad, s ezen fölül, a jelleg pedig mozgás által ismerhető meg.

Tömeg alatt most a szobrászat legalapvetőbb témáját, a tömbszerűen álló vagy a maga bennfoglaló terét egyértelműen megadó emberi alakot érhetjük (Mata szinte kizárólag ebből az alapesetből bontja ki fölfogásra vonatkozó bölcsességét), s ez a tömeg válik tisztán látvánnyá kör-, erő-, váz-vonalainak és -síkjainak egymásba alakuló, egymást feltételező összhangjában. Szobrai jellegét csak úgy tárhatjuk föl, ha mozgunk körülöttük, és viszont, a művész egy-egy ábrázoltjának különféle dinamizmusokat leképező, szemre mértani alkatrészeinek összolvasata egyben az ábrázoltnak mozgatórugóiból összeadódó jellege is.

Paksi Endre Lehel

(2010. április 21.)