Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Három a tragédia – Kulka János arcai


  • Két hete volt az Úri muri premierje, amelyben Lekenczey Mukit alakítod. Pénteken lesz az Ármány és szerelem bemutatója, és közben a Lear királyt próbálod. Sűrű időszak ez számodra, rengeteg feladatod van, hogy érzed magad?
  • Nekem mindig szerencsém volt, talán egy-két rosszabb évet leszámítva. A Radnóti Színház utolsó két évére gondolok, amikor kicsit megijedtem, hogy kevesebbet játszom, vagy nem olyan jókat, és az addigi arany életemnek akkor vége szakadt. Ám, ahogy átjöttem ide a Nemzetibe, megint jobbnál jobb szerepeket kaptam. Szerencsés vagyok.
  • Szereted, ha sokat dolgozhatsz?
  • Én mindig azt hiszem, hogy nem szeretem, és ilyenkor mindig azon „rinyálok”, hogy miért kell nekem ennyit dolgozni, nem bírom, de közben megöregedtem, és rájöttem, hogy én ezt szeretem. Ezt tudomásul kell venni, ez egy színész sorsa, ez jutott. Van, ami kevésbé szerencsésen alakult a saját életemben, de nyilván ez a sorsom, ezért lettem színész, hogy ha alkalmatlanabb vagyok két lábon a világban járva, talán alkalmasabb máshol, és ez talán a színház. Ez teljesen rendben van, de érdekes, hogy mennyi idő az, amíg az ember megérti és elfogadja ezt, hogy annak igenis nagyon kell örülni, hogy sokat kell dolgozni, hiszen másra úgyse vagy jó! (nevet) Unatkozhatnék otthon.
  • Minden szerephez ugyanúgy állsz hozzá? Van olyan, hogy kevésbé, vagy jobban örülsz egy–egy rád osztott karakternek?
  • Olyan, hogy nincs kedvem valamihez, nagyon ritkán van. Például az Úri muritól nagyon rettegtem, tudtam, hogy jön utána a Lear, és azon gondolkodtam, hogy miért kellett ezt velem megcsinálni, berakni előtte valamibe, ahelyett, hogy a Lear-re készülnék. De tulajdonképpen ezért is hálás vagyok, mert egyrészt iszonyú nagy öröm volt találkozni Bezerédi Zolival, akivel Kaposváron kollégák voltunk, és akinek az élete első rendezésében játszottam, és az a pályámon az egyik legnagyobb öröm volt. Ábrahám Pál: 3:1 a szerelem javára című iszonyatosan vicces operettje volt ez, ami egy vízipóló csapatról és egy angol lányról szól, és az angol lány volt Csákányi, és mi voltunk – a kaposvári daliák - a vízipóló csapat, és én voltam benne a táncoskomikus. Csodálatos előadás volt, évekig játszottuk nagyon nagy sikerrel, emlékszem az Operettszínházba is elhoztuk. Nagyon jó volt megint találkozni Zolival, együtt dolgozni a kollégákkal, kifejezetten egy jó, társulat-összehozó munka, élvezetes két hónap volt, s mivel nem vett annyira igénybe a szerep, volt időm mellette elkezdeni a Leart, és gondolkozni, hogy is lesz majd ez a munka Gothár Péterrel. Ez ritka, hogy ennyire összejöjjön, hogy egymás hegyén-hátán, az Úri muri, az Ármány és a Lear. Ez nem egészen normális, de ötvenkettő leszek idén, és mikor dolgozzak ennyit, ha nem most? Ezt is jobb, ha az ember átrakja a fejében, és megtanul annak örülni, hogy milyen jó, ha ezt csinálhatja. Sokkal inkább öröm ez, mint panaszkodás.
  • Nagyon sok fajsúlyos szerepet kapsz, ilyen az Ármány és szerelemben Von Walter, vagy a Lear király is. Az előbb említetted a kaposvári táncos – komikus alakításodat. Te melyik kihívásnak örülsz jobban?
  • Jobban hajlamos vagyok az unalmasságra szerintem, mikor úgynevezett klasszikus szerepeket játszom. Nekem fontos a rendező, mert ha az ember nem olyan rendezővel próbál, akiben igazán hisz, akkor annak nincs értelme. Ilyen értelemben egy rossz szerepet is nagyon nagy öröm játszani egy jó rendezőnél, és egy kiváló szerepet is rossz játszani egy rossz rendezőnél. De ebben is szerencsém volt, azt például iszonyú jó dolog elmondani, hogy a Leart játszom, és Gothár rendezi. Ez akármilyen lesz, a munka minőségében az ember biztos lehet. Ha visszaadok valamit, az azért van, mert bármilyen jó szerepet ajánlanak, ha tudom, hogy egy reménytelen színházi helyzetbe mennék bele, vagy egy olyan rendezővel dolgoznék, aki nem jó, akkor azt nem szabad erőltetni.
  • Te milyen darabokat nézel szívesen?
  • Színház alapján, rendező alapján szoktam választani, vagy ha egy kollégát meg akarok nézni valamiben. Iszonyú kegyetlen pálya ez, ahol működik egy biztos értékrend. Olyanok vagyunk, mint az orvosok, hogy nagyon pontosan tudjuk egymásról, hogy ki milyen, van egy ítéletünk talán, ami sokszor nem biztos, hogy megalapozott, hiszen annyi minden történhet egy színésszel, hogy olyan kollégák is, akiknek nem adnál esélyt, egyszer csak olyan dolgokra képesek, hogy az ember nem hisz a szemének, szóval nem szabad túl hamar ítélkezni. Érhetik az embert meglepetések.
  • Az Ármány és szerelemben Von Walter minisztert játszod. Milyen előadásnak tartod?
  • Ez az Ármány és szerelem nem egészen az az Ármány és szerelem. Ez egy szűkített, vagy erősen húzott változat, ami érdekes olvasata a műnek. Nagyon gyors, nagyon lényegre törő, de ettől nagyon energikus, és nézhető előadás. Nagyon nagy élmény ott lenni a zenészek között, egyáltalán nekem a zene közelében lenni mindig olyan jó érzés, és az, hogy szinte része vagy, és egész közelről látod a hangszereket, a zenészeket, ebben van valami mágikus. Nagyon szépen vannak ők jelen, attól féltem, hogy hogy lehet negyven zenész figyelmét magunkon tartani, és hát csodálatosan szépen rajta vannak mindenen, és erősítenek a drámai jeleneteken. Nagyon jó velük együtt a színpadon.
  • Az Ármányt már bemutattátok októberben a MÜPA-ban, és néhányszor játszottátok. Most átkerül ide, a Nemzetibe. Még mindig megvan a szöveg maradéktalanul a fejedben ennyi feladat közepette?
  • Az a baj, hogy annyira elmerültem a Lear-ben, hogy elfelejtettem, hogy a héten van a bemutatója az Ármánynak, és most nem viccelek. Nézegettem a naptáramat, hogy van három szabad estém, nem is játszom, kitaláltam, hogy ide megyek, oda megyek, aztán rájöttem, hogy azon a három estén főpróba van az Ármányból, ugyanis pénteken bemutatjuk. Már eljátszottuk néhányszor az elmúlt hónapokban a MÜPA-ban, de az mindig sokkal szerencsésebb, ha bemutatsz egy darabot, eljátszod tízszer, és akkor az megvan a következő öt évre. Így mindig bizonytalan marad, ha eleresztődik a bemutató után.
  • Elolvastam a Lear szövegkönyvét, és nagyon élveztem Varró Dániel fordítását. Neked hogy tetszik a szöveg?
  • Szerintem ez maga Shakespeare. Az angoloknak Shakespeare nagyon nehéz, nehezebb, mint nekünk Vörösmarty, annyira távoli valami, de a saját korában szerintem pont ilyen lehetett Shakespeare, a XVI. században ennyire volt modern, korszerű, mint most nekünk Varró Dani. Hogy vicces is a szöveg, de közben iszonyatosan szépen és gazdagon meg van minden fogalmazva. Szerintem elképesztő zsenialitás árad minden sorából, fantasztikus alkotás. Ez egy terjedelmes mű, talán az egyik leghosszabb Shakespeare, ám a korabeli színház egészen más volt, hiszen nem arról szólt, hogy nagy tisztelettel és áhítattal néztek a nézők, hanem ettek, kimentek, visszajöttek, dumáltak, és ezért sok mindent újra el kellett mondani. Elmondatta Shakespeare, hogy Óh, te vagy az Gloucester fia Edmund, s mindenki újra és újra elmondta, hogy mi történt vele fél órával ezelőtt, ezeken a részeken biztos lehet talán rövidíteni, de ez a rendező dolga.
  • Hogy állsz a szereppel?
  • Jaj, nem szabad ilyeneket kérdezni, nem tudom, most kezdtük el. Szerintem a legszebb szerep, amit valaha színésznek írtak. Nagyon szerethette Shakespeare azt, akinek írta, ilyen ajándékot adni egy idősödő színésznek, hogy hálás színpadi helyzetekbe hozza és hogy arról beszélhet, ami őt foglalkoztatja. Színészi jutalomjáték ez, olyan, mint Sarah Bernhard, aki élete második felében olyan színdarabokat iratott magának, amiben haldokolni kell. Ennél hálásabbat nem lehet iratni, játszani, érted? A Richard is ilyen, ilyet írni egy színésznek, hogy bejön az első percben, kimegy a nézők elé, és azt mondja, hogy én leszek a gonosz, nézzétek meg, mit csinálok velük. Innentől kezdve csak a jutalomjátékot, csak a hogyant nézed. Csodálatos szerep.
  • Próba után még beszélgettél Mészáros Piroskával a darabról. Talán atyáskodsz kicsit a fiatalok felett?
  • Nem, nincs rá szükség. Nem is igénylik, tanácsokat nem lehet adni, azt lehet csinálni – és ez nagyon jó dolog, és jó, hogy ennyi fiatal van a színházban –, hogy úgy dolgozol, hogy ne maradjál előttük szégyenben. Nem gondolom, hogy a kornak lenne tisztelete, tisztelet kivívni, ha ez számít, azt csak azzal lehet, ha keményen dolgozol. Nagyon jó, hogy sok fiatal van, motiválja az embert, azt érzed, hogy össze kell, hogy kapd magad, ez mindig nagyon jót tesz egy társulatnak.
  • Láttál korábban jó Lear király előadást?
  • Soha életemben nem láttam Lear király előadást. Egyet nagyon bánok, hogy az ittenit nem láttam, és arra egyetlen mentségem van, hogy pont mi is próbáltunk valamit a Stúdióban, és annyi előadásom volt nem csak a Nemzetiben, hanem a Nemzetin kívül is, hogy sajnos nem volt alkalmam megnézni. Aztán végigszámoltam az életemet, és gyakorlatilag egyszer talán Tordy Lear-jét meg tudtam volna nézni, de azt meg elblicceltem. Nem tudom, hogy kell-e hogy legyen az embernek előképe egy előző előadásról. Ezek annyira fantasztikus szerepek, hogy úgyis olyanok lesznek, mint amilyen a színész, aki játssza. Mert ezek a figurák csodálatosan felépített vázak, és Shakespeare teret ad neked arra, hogy a teljes személyiségedet mozgósítsd, hiszen másképp nem is „szólalnak” meg. Ettől mindegyik Richárd, Lear egészen más, mert más az ember, aki ott van mögötte.
Bánfalvi Laura

(2010. február 04.)