VAN EGY KORTÁRS RACINE-UNK / Valló Péter az Atáliáról

Valló Péter:

- Én olyan színdarabokat keresek, melyek valamilyen módon rezonálnak a mi korunkra, vagy a mi korunkban az emberek problémáira, illetve erre vonatkozó kérdéseket tesznek fel. Bizonyos szempontból a mi korunk egy újszerű kor; vagy legalábbis újszerű tapasztalás annak a nemzedéknek, amelyhez én tartozom. Mert én egy másik társadalmi berendezkedésben éltem le az életem jelentős részét. És ez az én életemben második társadalmi berendezkedés most kezdi felmutatni azokat a problémákat, amelyek nemcsak, hogy ismeretlenek voltak a számunkra, de meghökkentőek is, a maguk nemében; és amelyeknek az irodalma ezek szerint szintén feledésbe merült, hiszen természetesen, mint minden problémakör, az emberiség hosszú és bonyodalmas történetében létezett már, csak mi még nem tapasztaltuk meg.

Konkrétan az Atáliában egy olyan hármas megfelelés adódott, amely egyfelől egy nagyon alapos szerzői felkészülés és empátia révén tökéletes képet nyújt egy ószövetségi történetről, hiszen a Krónikák és a Királyok könyve 11. fejezetének hűséges és alapos feldolgozása. Mint ilyen, nagyon autentikusan eleveníti fel a Kr. e. 9. század zsidó államának a történetét. Ugyanakkor reagál a szerzőnek a saját, 17. századi helyzetére, amikor is az öregedő XIV. Lajos, aki addig egy nagyon felvilágosult uralkodó volt, egyre autoriterebb királlyá vált, s vallási türelmetlensége folytán a janzenisták ellen fordult, akikhez pedig maga Racine is tartozott. Megromlott tehát a viszony a szerző és a király között, így is telt el az író életének utolsó szakasza. Ennek a totalitárius uralomnak ellenszegülő, a belső parancsra felemelkedő lázadásnak és ellenállásnak a története is az Atália.

Van egy harmadik megfelelés is: ez a mi magunk rendszerváltozása, mint legfontosabb esemény. A műben azt látjuk, hogy Joád, a zsidók főpapja, a zsarnoksággal szemben hatalomra segíti Joást, a kis Dávidfit, majd ez a Joás hamis próféták tanácsaira lemészárolja azokat, akik hatalomra segítették.

De amit most elmondtam, az a dolognak csak a tartalmi része. Van egy másik része is. Az utóbbi években ez a harmadik Racine-darab, amit színpadra állítok. Rendeztem itt az Andromachét, és az Új Színházban a Phaedrát. Szinte közhely, hogy egy egészen elképesztő szerzővel állunk szemben, aki hatalmas drámai erőt képes a szorosra összekötött gúzsok között mutatni, melyet a francia klasszicizmus drámai szabályrendszere hozott létre. Egy olyan táncot képes így is ejteni, hogy — bár lehet, hogy az én életkorommal függ össze — ez mindenképp kivívja a csodálatomat. Hogy valaki képes egy zárt formában mérhetetlen nagy drámai erőt mutatni, ez az én foglalkozásomnak egy magasiskolája, a választott hivatásomnak egy mesterkurzusa. De úgy látom egyébként, hogy egy idő után a nálam fiatalabbakat is teljesen megejti és lebilincseli a mű. És természetesen abban bízom, hogy a közönséget is le fogja bilincselni.

Nagyon régóta úgy próbálkozom a saját életérzésem megfogalmazásával, hogy megpróbálok arra a társulatra darabot keresni, akikkel éppen dolgozom. És az Atália, mint minden Racine-darab, nagy képességű színészekre íratott. Még akkor is, ha a szerző eredetileg egy leánynevelő intézet diákjainak írta. Úgy vélem, hogy nem a történet érdekességének a hiánya okozta, hogy sokáig nem játszották ezt a darabot, hanem talán ennek a felfedezésnek a hiánya, hogy itt négy-öt parádés szerep van megírva.

Ugyanakkor azért sem könnyű az Atália, mert van ez az ószövetségi zsidó mitológia, amit szinte senki sem ismer, vagy legalábbis nagyon kevesen. Talán a hívő zsidók és egy-két történész. De “hál'istennek” most már a görög-római mitológia is a feledés homályába merült. Most már teljesen nyitott kapukat lehet döngetni! De természetesen a nézőknek segítséget fogunk adni ehhez, mint ahogy, megjegyzem, a III. Richárd színpadra állításánál is segítséget adtunk a megértéshez.

Ugyanakkor persze hazudnék, ha nem mondanám, hogy az is érdekli az embert, hogy előásson egy ilyen nagy klasszikust a könyvespolcról, és bebizonyítsa róla, hogy micsoda egy remekmű. Az, hogy mi nem játsszuk az Atáliát, az nem a darabot minősíti. Mert a franciák a forradalmukat előkészítő egyik legjelentősebb színdarabnak és nemzeti drámának tartják, és minden francia színésznő szerepálma, hogy eljátssza az Atáliát.

Mindig kerülgetjük azt a kérdést, hogy „nemzeti színház”. Természetesen, nekem is van erről egy elképzelésem. Úgy vélem, hogy minden kortárs színház, ami ad magára valamit, bábáskodik a kortárs magyar irodalom és költészet fölött. Ez a második eset, hogy sikerült a Nemzetiben egy jelentős kortárs költőt rávenni arra, hogy egy nagy verses drámai művet lefordítson. Az első volt Calderónnak Az élet álom című drámája, amit Térey János fordított. Majd szintén ő fordította újra Euripidész Oresztészét. Ez már önmagában a magyar nyelvi kultúra szempontjából nagyon fontos tett. És, úgy gondolom, ez dolga is a Nemzeti Színháznak.

Szálinger Balázs munkája által szintén első kvalitású, értékes és különös drámai alkotás jött létre, magyar nyelven. Tiszteletben tartja, és nagyon hűségesen adja vissza az eredeti darab formáját, szellemét és hangvételét, ugyanakkor mégiscsak azokkal az erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel én is megpróbálok szembenézni a magam színházi eszközeivel. Nekem külön öröm az együttműködés Szálinger Balázzsal. Minden ponton sikerült egy véleményre kerülnünk. Magát a műalkotást, amit létrehozott, mindenkinek a legnagyobb szeretettel ajánlom a figyelmébe. Csodálatos érzés, hogy az előadás pillanata után is marad egy időtálló alkotás ezzel a fordítással, ami hatalmas dolog: hiszen van egy újabb kortárs Racine-unk.

Az interjút készítette és lejegyezte: Keszthelyi Kinga