Interjú Lev Dogyinnal

A Gaudeamus 1993-as budapesti vendégjátéka alkalmával a szentpétervári Malij Színház berobbant a magyar színházi életbe. Azután a 2000-es Cím nélküli darab (Platonov) megerősítette ezt a lelkesedést. Érzi-e a magyar nézők rokonszenvét és várakozását a Lear királlyal szemben?

LEV DOGYIN: - Igen, tegnap, amikor megláttam ezt a gyakorlatilag telezsúfolt termet a Nemzetiben, hiszen még a lépcsőkön is mindenhol ülnek a nézők, és végiggondoltam, hogy tulajdonképpen szinte a város szélére eljött ennyi ember megnézni egy Shakespeare-t, orosz nyelven, az felemelő érzés volt. Végiggondoltam, milyen mechanizmus működik ilyenkor. Mindig bebizonyosodik, hogy a nézők emlékeznek egy rég látott előadásra, ha lelkesedtek érte, és akkor szívesen eljönnek újra. Habár ebben a producerek általában nem hisznek, mert azt gondolják, hogy mindig elölről kell megküzdeni mindennel és mindenért. De az én számomra többszörösen beigazolódott, hogyha visszatérünk egy városba, még hosszabb idő elteltével is, mert gyakran hosszú idő telik el a két találkozás között, az teljesen rácáfol a producerek fenti félelmére, mert igenis: a nézők eljönnek. Ez azt jelzi, hogy általában nem bízunk a nézőkben, pedig bízni kéne bennük. Ráadásul, ha régi emlékek hozzák vissza a nézőket, az különös ízt ad az egésznek. Én különben is nagyon szeretek visszatérni bizonyos helyszínekre, ahol már jártunk, mert az már valamilyen szinten összekapcsol minket a nézőkkel.

A Malij Drámaszínház – Európa Színháza, 1998 óta használják így a nevet, miért?

- Maga Giorgio Strehler hívott minket az Európai Színházi Unió nevű szervezetbe, mi vagyunk az egyetlen orosz tagszínház. Még akkor hívtak minket, amikor csak 9-10 színház volt a tagja, többek között a Katona József Színház, ezért büszkén csatlakoztunk. Megtiszteltetés, sőt talán még ennél is több. Ezt fejezte ki a nevünk melletti cím.

Ha jól tudom, Ön 1983 óta vezetője a színháznak. Azóta a Malij Szentpétervár kulturális ikonja lett, más intézményekkel együtt. Teher-e, hogy ennek a nem hivatalos címnek folyamatosan meg kell felelni?

- Mi ilyet nem érzünk. Az az igazság, hogy ezért külön pénzt vagy egyéb kiváltságot nem kapunk. Amúgy is azt gondolom, hogy nem kell megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mi tesszük a dolgunkat, amire emberileg és művészileg kötelezve érezzük magunkat. Rendszerint pedig nem vagyunk elégedettek magunkkal, vagyis gyakrabban nem vagyunk elégedettek, mint igen.

Zsámbéki Gábor mesélte egyszer nagy lelkesedéssel, amikor Önöknél járt Péterváron, hogy olyan emberségességet, szeretetet és figyelmet látott a társulaton belül, amelyet talán még soha, amikor egy színészüket, aki betegen játszott, előadás után pokrócba csavarták és jött érte egy autó, úgy vitték haza.

- Nagyon kellemes, hogyha így látnak minket, és Gábornak ez ilyen fontos élmény volt. Nekünk ez természetes, belülről jövő jelenség. Soha nem gondoltam, hogy ennek nem így kéne lennie. Hiszen mi mind együtt tesszük, ami számunkra a legfontosabb. Sztanyiszlavszkij is azt írta, hogy „életem a színház”, és nem a munkám a színház – ezzel mi is így vagyunk, ha már egyszer gyakorlatilag együtt élünk és dolgozunk, nemcsak a színészekkel, hanem a színház műszaki dolgozóival is, hiszen egyikük nélkül sem jöhet létre az előadás. Sok színházban láttam, hogy az emberi kapcsolatok nem játszanak olyan fontos szerepet, és ez véleményem szerint nagyon beszűkíti a művészi munkát is. Nézzünk egy példát: most van a műkorcsolya-világbajnokság. Technikailag fantasztikusan fejlett ez a sport, de az egész puszta technika és semmi művészet, mert a korcsolyázók szinte nem néznek egymásra, és ez most már nagyon unalmas. A zsűri tagjai összehívták az edzőket, hogy ezt elmondják nekik. És a versenyzők, akiktől a trénereik ezt kérték, sorra követik el a technikai hibákat, ennyi esés még soha sem volt. Mert már mindenki egyénileg gyakorol és próbál, nagyon individualista lett ez a sport, még a párok esetében is. Sajnos, úgy látom, ez van a színházban is, csak ott a technika még nem elég fejlett, de a színészek szintén nem néznek egymásra.

A Malij évadonként két-három produkciót mutat be, amit aztán repertoárszerűen játszanak. A társulat tagjai főként az Ön volt tanítványaiból állnak, természetesen több korosztály is képviselteti magát. Milyen szempontok szerint alakítja a társulatot?

- Általában 10-16 darab van a repertoáron, igyekszünk őket minimum havi egyszer, az újakat az elején igyekszünk többször játszani, hogy a színészek belejöjjenek, aztán ezek is becsatlakoznak a repertoárba. Most például amerikai turnéra megyünk, ez azt jelenti, hogy a díszlet 45 napot utazik oda, 45-öt vissza, ezért ez az előadás három hónapig nem lesz repertoáron. Eközben viszont bemutatunk új produkciókat. Van olyan darabunk, amely megy húsz évig is, vagy ameddig csak bírjuk. Természetesen ez sok energiát vesz el, emberileg is, idegileg is, mert sok előadást kell kondícióban tartani. De ennek megvan a maga nyeresége is, a színészek sok szerepet játszanak, így tudnak töltekezni. Főként valóban a volt tanítványaimból áll a társulat, hiszen néhány évenként az Akadémián színészosztályt vezetek. Az idősebb színészek felkarolják, segítik a frissen odakerülő fiatal tehetségeket, adnak nekik egy kezdő lökést, ezáltal pedig ők is megújulhatnak.

Mennyit turnéznak?

- Az évad egyharmadában úton vagyunk.

A Leart, melyet 2006-ban mutattak be, Gyina Dogyina új fordításában és adaptációjában látjuk.

- A Paszternak-féle fordítással kezdtem el dolgozni, ami fantasztikus, de őszintén szólva, több benne néha a Paszternak, mint a Shakespeare. Egyáltalán, az orosz kultúra sajátosságai nem adják át, ami Shakespeare-ben van, mert a drámaíró világa sokkal racionálisabb, durvább és nyersebb, a fordítás viszont gyakran túlságosan széplelkű volt. Nem is éreztem mindig a meglévő fordítás lelkét és a mélységét. A próbák során megvizsgáltuk a különböző adaptációkat, igyekeztünk minél mélyebbre belemenni a darab lelkületébe, s eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogunk visszatérni a Paszternak-vonulathoz. Ekkor megkértem Gyinát, hogy próbáljon olyan fordítást csinálni, ami igazán tükrözi a Shakespeare-i lelkületet, mondanivalót és világot. Egy olyan változatot, amely a nagy orosz poétikus lelkületből a realitás talajára vezeti vissza a művet. Nem azt akartam, hogy egy nagyon modern, új szöveget hozzon, mert ez nem újítás, csak azt szerettük volna, ha az eredeti szövegnek megfelelően adjuk elő a darabot. Az volt a legfontosabb, hogy a színészek és persze a nézők is megértsék, amit mondanak.

Ha jól tudom, az előadást három évig próbálták. Változik három év alatt a rendezői elképzelés?

- A próbafolyamat során a színészek is megismerkedtek a történettel. Kibontottuk belőle, hogy nincs olyan, hogy valaki egyértelműen jó vagy rossz, vagy pusztán áldozat; mindenkinek megvan a saját igazsága, még a gyerekeknek is. Leart szeretik szegény áldozatnak beállítani, de mellette éltek és nőttek fel a lányai, az ő hatása is erőteljesen benne van a lányokban. Szeretjük másra fogni a problémákat. Még a legnagyobb tragédiák is gyakran a szeretetből erednek. A szeretet vagy a szerelem elvben arról szól, hogy én csak jót teszek a másiknak. Csak elfelejtjük, hogy ez a szeretet gyakran rosszat tesz a másiknak, agyonnyom, lealacsonyít, de akár ölni is tud.

Valóban ez az első Shakespeare, amit rendezett? Miért várt ilyen sokáig?

- Egyszer nagyon régen, diákként rendeztem már Shakespeare-t. És most a frissen végzett diákokkal rendeztem egy másikat, a Lóvá tett lovagokat. Úgyis felfoghatjuk, hogy nem három évig, hanem több évtizedig tartott ez a próbaidőszak.

(2009. március 26.)