Kell, hogy legyen merszünk nekivágni

Hogyan választasz darabot?

ALFÖLDI Amikor színdarabot olvasok, fontos, hogy legyen benne valami ismerős helyzet vagy kérdés-, problémafelvetés, ami engem is – az adott pillanatban vagy időszakban – foglalkoztat. Ha mocorog benned valami, akkor bármit olvasol, az fog róla eszedbe jutni. Nekem kell, hogy legyen egy ilyen aha-élményem. Hogy amit én nem tudok megfogalmazni − ez lehet konkrét kérdés −, arra ráismerjek, és azt mondjam: aha, itt van! Lehet erről beszélni...

Csak ekkor gondolsz arra, hogy megrendezed?

ALFÖLDI Igen. Ha szagot fogsz, és olyasmi foglalkoztat téged, reményeid szerint, ami sok embert foglalkoztat, szóval ha jól érzed azt, amiben élsz, akkor általában jól sikerül a darabválasztás. Mert arra találsz választ egy színdarabban, ami az embereknek ismerős helyzet: összecsúsznak a megérzéseink és a tapasztalataink.

Ez az első görög rendezésed.

ALFÖLDI Az, hogy most görögöt rendezek, a Nemzeti Színházzal van összefüggésben. Amikor a pályázatot írtuk, átrágtuk azt, hogy mi hiányzik, de nagyon, általában a magyar színpadokról. Az az érzésem, hogy mindig ugyanaz a húsz-harminc színdarab pörög körbe-körbe... Természetesen sok darabot elolvastunk. És a görögök, Euripidész tűnt az egyik legmodernebb szerzőnek... Ez egy nagy adósság. És azt gondoltam, talán most meg lehetne próbálkozni vele.

Miért is kell görögöt játszani?

ALFÖLDI Mert jó. Mert nagyon jó. Nem azt a kort éljük, melyben a görög mitológia hozzátartozik a műveltséghez - nincs mese, ezt be kell látnunk. Éppen ezért különösen fontos dolgunk az antik darabokat játszani. Különben kikopna valami lényeges és lényegi. Szerintem, Shakespeare mellett a legnehezebb, legösszetettebb, legmegrendítőbb színdarabokat írták az ókoriak. Érezzük rögtön, hogy ezek a költők a nagy történeteket mesélik... Ezért is vissza-visszarettenek: Mit csináljak belőle? Hogy csináljam? De kell, hogy a színházban legyen merszünk nekivágni. Remélem, rengetegen fognak rácsodálkozni, hogy az Oresztész mennyire izgalmas, mennyire a mienk, és mennyire rólunk szól.

Karsai György klasszika-filológust és Térey János költőt kérte fel a színház, hogy készítsenek új fordítást. Milyen az új szöveg? Na és már van kedvenc sorod?

ALFÖLDI Az Oresztészt a meglévő fordításokban olvastam. És mindig nagyon szerettem. Érdekes kérdés volt persze, hogy én vagyok-e, vagy mi vagyunk-e ennyire már más agyúak, hogy ezeket a klasszikusokat nehezen olvassuk. De nem tagadom, most, az új Karsai-Térey fordítás birtokában rácsodálkoztam: hát erről van szó! Világosabbá, tisztábbá vált számomra a történet.

A magyar műfordítás egyik problémája – és Isten bocsássa meg nekem, mert óriási költőkről van szó – hogy a megértés néha megbicsaklik a költészeten. Olykor kikopik belőle a színház. De fontosnak tartom, hogy újrafordíttatni színdarabokat, nem jelent tiszteletlenséget a meglévő fordításokkal szemben. Annyit változik a nyelv, a tempó, az élet, a műveltség; minden annyit változik, hogy igenis kell az új fordítás.

Amikor Szlovákiában rendeztem a Hamletet, megkérdezték tőlem, melyik fordítást választom. Visszakérdeztem, miért, mennyi van. És körülbelül annyi fordításuk volt, ahányszor az elmúlt negyven évben játszották. Mi most abban a kivételes és szerencsés helyzetben vagyunk, hogy lefordíttathatjuk. Mit kérdeztél, hogy mi a kedvenc sorom? A Kulka mondja, mint phrügiai: „Minden ember, még a szolga is szürcsölgetné a fényt!“

Milyen lesz Menczel Róbert díszlete?

ALFÖLDI Menczel tereket készít, nem díszleteket; a szereplők sorsának, életének terét: úgy kortalan, hogy mégsem kortalan. Persze nem teszünk úgy, mintha ez egy reális tér lenne. Színházi tér ez. A darab tere. Most játszódik, csak itt, csak ma este.

Oresztész Apollón parancsára öli meg anyját, de Apollón csak az utolsó utáni pillanatban hajlandó közbeavatkozni. Milyennek látod ezeket az “emberekkel játszadozó” görög isteneket?

ALFÖLDI Nem játszadoznak. Helyzeteket teremtenek. Válaszút elé állítva az embert, aki, ha akar, igenis dönthet. Maga Euripidész hőseit fölemeli, és deheroizálja egyszerre. Nem véletlen a mű végi megoldás, a deus ex machina; hogy Apollón megjelenik, és azt mondja: “most már kuss legyen! Tessék abbahagyni, halálos ellenségek béküljetek ki! Mindenki menjen, ahová én mondom, és azzal, akivel én mondom. Most már elég legyen ebből!” Apollón kénytelen lejönni, mert az emberek képtelenek megoldani a helyzetüket. Ugye, mennyire ismerős? Azt mondja Garas Dezső (Tündareósz): „Mert mindig volna legyilkolható személy.“ E véres családtörténet végnapjainak figurái folyamatosan a sorsukkal takaróznak.

Én csak a felelősségvállalásban hiszek, nem pedig a sorsszerűségben. Ma is nagyon sokan sokféleképpen hivatkoznak az Istenre... Az egész darab arról szól, hogy generációkig visszamenőleg mindenki mindenkin bosszút áll. Maga felől nézve persze jogosan. Nincs megállás. Le kell jönni ahhoz az Úristennek, nevezetesen most Apolónnak, hogy vége legyen.

Mindenki arra hivatkozik, hogy más mit rontott el, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, mi ne csináljuk rosszul. Az Oresztészben is mindenki hárít, állandóan Apollónra hivatkozik: Jaj, nem én tehetek róla, a sorsom determinált...

A görög tragédiák különös főszereplői a kar. Szerinted kik ők? Kik most az argoszi nők?

ALFÖLDI Öt különböző személyiségű, korú nőből áll a kar. A mi előadásunkban nincs mítikus vagy szimbolikus jelentőségük. Azt gondolom, a jelenlétükkel igazolják önmagukat; van bennük valami nézői jelleg. A színdarab zenei egységekből áll, duettekből, tercettekből, témákból; attól válik eggyé, hogy ők, a nők, a kar, azaz mi nézzük. Az ő játéklehetőségük abban rejlik, hogy csak szemlélői maradnak-e az adott helyzetnek, vagy résztvevői lesznek a történetnek.

Ez az első rendezésed a Nemzetiben. Mint igazgató...

ALFÖLDI ... most mondjam azt, hogy nagyon élvezem az egész helyzetet? Igen! Igen, ami az elmúlt pár hónapban itt történt, az borzasztóan fellelkesít. Érzékelni lehet, hogy mindenkiben van valami zsizsegő, pezsgő várakozás. Mégsincs, szerencsére, kényszeres bizonyítási vágy se bennem, se a társulatban. Mindenki teszi a dolgát.

(2008. november 07.)