25 éves korom óta nagyon szerencsés embernek tartom magam, akinek vállán mindig ott ült a múzsa

A Ványa bácsi Nemzeti Színházbeli vendégjátéka kapcsán az új játéktér miatt felmerülő kérdések megkívánták, hogy az előadás rendezője két napon át próbáljon a kolozsvári színészekkel az első, október 19-i előadás előtt. Így alkalmunk volt röviden beszélgetni a rendezővel, akit elsősorban nem az előadásról faggattunk, mert véleménye szerint a Ványi bácsit illető kérdésekre leginkább maga az előadás ad választ, hanem szakmai pályafutásáról, illetve aktuális rendezéseiről és a tanításról.

Romániában végezte a Színművészeti Akadémiát, így elsősorban abból a színházi kultúrából táplálkozott. Aztán 25 évesen egy gyökeresen más világba és kultúrába csöppent bele. A kettő hogyan hatott egymásra? Mit tanult ott, hogyan változott meg a világszemlélete, milyen hatások érték, amelyek megváltoztatták a kelet-európai gyökereket?

Ha valaki az Egyesült Államokba érkezik, lehetősége van, hogy felfedezze magának azt a világot. Szeretem az amerikaiak attitűdjét, hogy mindenkinek adnak második esélyt. Ott azt az értéket képviseli az ember, amit az adott pillanatban ér; míg Romániában ez teljesen másképp van: ott ha fiatalon sikert arat az ember, akkor abból a valamikori sikerből egész életében megél, holott lehet, hogy már teljesen kiégett művészileg. New Yorkban ez nem lehetséges. Ezért részben kegyetlen világ ez, ugyanakkor folyton arra ösztökél, hogy az ember újra és újra felfedezze magát. Folyamatosan kérdéseket kell feltennie önmagával kapcsolatban: milyen vagyok most?, szemben azzal, hogy valaki folyamatosan a múltjából él. Egyébként Csehov is pont erről ír: nála mindenki fél a jelen igazságától, ezért vagy a múltban, vagy a jövőben szeretne élni. Számomra Amerika, a sok rossz dolog mellett, ami mindenhol máshol is jelen van, még mindig az ígéret földje, mert itt mindenki újrakezdhet mindent, akármilyen idős.

Ha most visszagondol a szakmai útjára, szerencsésnek tartja, hogy annak idején egy előadásában Julius Caesar haldoklási jelenete akkora botrányt váltott ki Romániában?

Az az előadás túl korai volt. A japán kabuki színház még nem volt divatos Európában és Amerikában. Virághíd volt a nézők feje fölött, és egy homokkal teli gödör, ami a csatamezőt jelképezte, és az egész közönség ebbe a stilizált csatamezőbe szorult, mint valami Kuroszava-filmben. Ez akkoriban sok volt. Volt egy stilizált gesztus, ami öt percig tartott, és a nézőket teljesen sokkolta. Ma ez az egész teljesen normális volna, de akkor megelőzte a korát. Természetesen, áttételesen erős politikai jelentése is volt. Akkoriban a színházban mindennek illuzórikusnak kellett lennie. Az akkori politikai viszonyokban a színházban nem lehetett más nyelven beszélni. De ez egy ponton túl nem volt számomra érdekes szakmailag. Ezért elvágyódtam onnan.

Tulajdonképpen ezután a produkció után nem kapott volna munkát Romániában?

Nem egészen. A hatvanas évekig tulajdonképpen nem volt a színházban politikai cenzúra, ezek még enyhébb idők voltak. A legjobb pillanatban hagytam el Romániát. Mert a 60-as évek végén, amikor a Mao-féle kulturális forradalmat Ceauşescu átültette román viszonyokra, és beindult az erős cenzúra, addigra én már a Ford Alapítvány ösztöndíjával megérkeztem New Yorkba.

Milyen érzés volt megérkezni Amerikába?

25 évesen szürke öltönyben, szürke nyakkendőben, rövid hajjal, és a nőknek kezet csókoló jó modorral érkeztem oda. A Chelsea Hotelben szállásoltak el, mint művészeti ösztöndíjast. Andy Warhol itt forgatta a filmjét, a szálloda tele volt a világ minden tájáról érkezett transzvesztitákkal és hippikkel. Mindenki laza volt és bármely pillanatban akár teljesen meztelenre vetkőzött volna. Ez elég sokkoló volt. Én jólnevelt voltam, fegyelmezett, szigorú iskolában nevelődtem. Ugyanakkor éreztem is ennek az előnyeit, mert nekem könnyű volt hajat növeszteni és eltanulni a vetkőzést. De a színházi eszközrendszert már nehezebb bepótolni, ha az kimaradt az embernek…

Milyen volt visszatérni Bukarestbe a Nemzetit igazgatni?

Három évig tartott. Nehéz volt. Fel akartam robbantani a Nemzetit. Szó szerint. A bukaresti épület még csúnyább, mint a budapesti. El lehet képzelni. Nincs lelke, hangulata. A legrosszabb fajta szocialista épület. Tényleg le akartam rombolni, de természetesen nem hallgattak rám, hiszen az épület még mindig áll. Pedig abba az épületbe a kommunizmus legrosszabb fajta modorossága van bebetonozva. Ezen felül az is problematikus volt, hogy folyamatosan ingáztam New York és Bukarest között. És amikor láttam összedőlni azt a szándékom és naiv álmom, hogy az intézményt forradalmasítsam, akkor eljöttem.

Neve szorosabban összefonódik valamelyik New York-i színházzal?

Nem. New Yorkban van az állandó munkahelyem. A Columbia Egyetem színházi tanszékén én vezetem a színészképzést. Szenvedélyesen szeretek tanítani. Nem hiszem, hogy a színházban bárkinek bármit meg lehetne tanítani, ez inkább egy adok-kapok dolog. Én is újratanulom magamat. Folyton felfedezek valamit a tanítványaimmal együtt, nézeteket cserélünk. Emellett két-három előadást rendezek évente. Bostonban, Európában, Romániában, operát is gyakran rendezek. 25 éves korom óta nagyon szerencsés embernek tartom magam, akinek vállán mindig ott ült a múzsa. Például, amiért eljutottam Peter Brookhoz, meg New Yorkba, vagy hogy operát is rendezhetek. Egy dolog nem történt meg velem mostanáig: nem volt saját színházam. Mert a bukaresti Nemzeti az egy vicc volt. Az nem az én színházam volt, bár én voltam a művészeti igazgatója. Saját színházon azt értem, hogy van egy társulatom: színészek egy csoportja, akiket valóban én formálhatok. Ez még nem adatott meg. Vándor rendező vagyok, jövök-megyek és élvezem az életet.

Min dolgozik most éppen?

Tanítok a Columbián. Jövő tavasszal Washingtonban rendezem a Turandotot az ottani operában. Aztán az Anyegint a prágai operában. Utána Péterváron rendezek egy Csehovot.

Elkíséri a kolozsvári Ványa bácsit a Bukaresti Európai Színházi Unió Fesztiváljára is?

Természetesen.

Hogy fogadta az előadásnak odaítélt magyar színházi kritikusok díját?

Minden díjnak örülök. De mielőtt ideérkeztem, nem is tudtam róla. A kritikusok nyilván kint látták az előadást Kolozsváron. Örülök neki. A kolozsváriak csodálatos színészek. Mindig nagyrabecsülöm azokat a művészeket, akiknek kivételes szakmai tudásuk van. Mint egy balettosnak vagy egy zongoristának. A színészek manapság ritkán vannak birtokában a szakmai tudásnak. Mindenki lehet színész. De ha egy ilyen társulattal találkozik az ember, ahol ilyen felkészültségű színészek vannak, ugyanakkor hihetetlenül nyitottak arra, hogy fizikailag és érzelmileg óriási kockázatot vállaljanak, akkor minden elismerésem az övék…

(2008. október 27.)