Láng Rudolf jelmez kiállítására

Az öltözködés a mindennapok művészete. Egyfolytában viruló művészet, mely állandóan alakul, s mire azt hinnénk elnyerte végleges formáját, máris új utakat keres. Funkciója világos: véd a hideg, a meleg, a fény, az állatok vagy éppen az emberek ellen, de egyúttal szolgálja tetszésünket, boldogságunkat, szépít, vidámít, vagy éppenséggel kifejezi lelkiállapotunkat, egyéniségünket. Éppen azért meghatározóan fontos a színpadon, ahol meg kell jelölnie jellemet (ezért JEL-MEZ), ezzel növelve az írott mű, a cselekmény, a mozgás és mimika hatását. Az ókorban saját korabeli ruhában játszottak, csakhogy a hatalmas nézőtér előtt felnagyították az alakot, (feljebb kötötték a derekat, 30 centis koturnuson álltak, az álarc fölötti fejdísz is magasított volt). A középkor misztérium, mirákulum és moralitás játékai az isteni szentséget királyi pompában, a bűnös csábítást pedig groteszk, népies ábrázolásban közvetítették. Igazi jelmezekről Európában csak a XVI. XVII. században lehet szó, a barokk opera és a nagy angol, francia, spanyol drámairodalom felvirágzása kapcsán. Most nem beszélünk a commedia dell'arte szereplőiről, akik kialakult tipi fissi, vagyis állandósult közmegegyezéses öltözetűek. Shakespeare-nél, mint tudjuk, díszlet nem volt, ő csodálatos szavaival díszített, de megmaradt egy inventárium, melyből megtudjuk, hogy jelmeztáruk igenis volt. A Globe leégése után megmaradt leltár: jelmezek bíbornokok, pásztorok, királyok, szerzetesek és bolondok számára. Zöld kabátok Robin Hood embereinek, fehér és arany zubbony V, Henriknek. Ujjasok sárga és fekete bőrből, egy ruha, amelyben láthatatlanul lehet járni (3 font 10 shilling) négy páratlan fardingale. Spanyol, mór és dán kosztümök, sisakok, festett pajzs, pápai tiara, török janicsár ruhák. Ez a század nemcsak Vitruvius, de Vecellio százada is volt. A XVI. század elején a Nürnbergi Krónika kétezer illusztrációval ötödik kiadását érte meg, és még a század vége előtt 17 egyéb kiadás került nyilvánosságra. Maga Tizian is írt ilyen könyvet, amely illusztrációkkal volt ellátva, némely rajz valószínűleg tőle való. Shakespeare utasításokat ad darabjaiban Perdita, Florizel, Autolycus, valamint a macbethi boszorkányok vagy a Romeó gyógyszerészének jelmezére vonatkozóan. Aprólékosan elmondja, milyen az a furcsa öltözék, amelyben Petrucchio készül házasodni. Leírja, hogy Rosalinda magas, és apró tőrt hord magánál. Célia kisebb, s úgy fesse arcát, hogy napbarnítottnak tűnjék. Zuboly otthonszőtt lenruhát viseljen, Lysandernek athéni köntöse legyen. Tudjuk milyen díszítés van a Dauphin fegyverzetén és Jeanne kardján. Portiának arany haja van, Phoebének fekete és Sir Andrew haja úgy csüng, mint a len a guzsalyról. Lear szakálla fehér, Hamlet atyjáé deres, Benedek pedig a darab folyamán borotváltatja a szakállát. Shakespeare nagyon törődött a jelmezzel. Látta mennyire alkalmas a ruházat arra, hogy bizonyos hatásokat keltsen a nézők lelkében. Garrick idején már korántsem tapasztaljuk ezt a törekvést. Mint a festmények és metszetek bizonyítják, ő III. György korabeli, vagy fantáziaruhában játszott. A barokkban, a rokokóban pl. Monteverdi operákban, vagy Mozartnál a saját korukbeli ruhákban adták elő az operákat, csak éppenséggel egy történelmi sisakkal, jogarral, vagy egyéb kellékkel, szalaggal jelezték, hogy mondjuk Néróról, Poppeáról, esetleg Orlando furiosoról van szó. Mozart Idomeneoját vagy Mithridatesét is érett rokokóban mutatták be. Egyébként ez arra utal, hogy a közönség elvontabban tudott gondolkodni a művészet felől, nem olyan földhözragadtan, mint később – és sok ízben ma is – hogy azt mondja - PONTOSAN UGYANOLYAN LEGYEN – az emberek érezték, hogy elég a célzás, az értelmes ember abból is ért, sőt, örül, hogy magától fejti meg a rejtvényt. Fennmaradt, hogy Mlle. Clairon volt az első színésznő, a XVIII. században egy kínai tárgyú darabhoz, - Voltaire: A kínai árva c. darabjáról van szó - kínai rekvizitumokat vett magához. Kép is van róla. 1789-ben pedig, a nagy francia forradalom idején a kiváló színész, Talma volt az első, aki egy Voltaire darabban - Brutus volt a címe – igazi római öltözetben jelent meg a színen, tóga virilisben. - Mme Vestris (suttogva az előadáson): De hiszen önnek meztelen a karja, Talma! - Talma (egészen halkan): Olyan, mint a rómaiaké volt. - Mme Vestris: De Talma, önnek nincs nadrágja! - Talma: A rómaiak nem hordtak olyat. - Mme Vestris: Disznó! A XIX. században a meiningeni herceg, akinek nevéhez a naturális kiállítású színház és színjátszás fűződik, csakis hiteles, „valódi” ruhákban, kellékekkel és történelmi díszletben játszatta a darabokat. Semmit sem bízott a közönség fantáziájára, vagy a színész művészi elemelésére. Annyi „igazi jelmezt vásárolt, hogy egy esztéta – Laube azt kérdezte tőle: Fenség, miért vásárol annyi IGAZI jelmezt, miért nem vásárol inkább IGAZI színészeket?! Persze ennek a naturalizmusnak is meglett az ellenhatása. A csodálatos színházújító Tairoff már a Szent Johannát jelenkori katonák között mutatta be. A jelen kiállítás Láng Rudolf festőművésznek, néhai kedves barátomnak jelmezterveit mutatja be. Hangsúlyozom, hogy festőművész, hiszen hivatása és törekvése mindig is az maradt, s hogy más területeken is tevékenykedett , az igazán tanulságos és jellemző a korra melyben leélnie rendeltetett. Szülei kívánságára az olasz bankban kezdett dolgozni, többek között Passuth László és Gádor Béla társaságában, de állandóan tanult festeni. Vaszary és Szőnyi tanítványa volt, 1937-ben történt egy nagy kiugrás: „Amazonok” c. munkája Szinyei Merse-díjat nyert. Úgy tűnt ezzel elindul egy mindjobban kiteljesülő, fényes festői pálya. De jött 1945, amikor is az ostrom után szörnyű családi tragédiák érték. Nővérét és férjét két álarcos katona kivégezte a pincében, s így, hátra maradt két kis árvájuk. Az egyik bátyját az első világháborúban lelőtték, a másik már 1939 óta Brazíliában szolgált az ifjabb Horthy Miklós mellett, és ismerve a magyar helyzetet nem kívánt hazatérni. Rudi tehát rossz kádernak minősült. Ez a túlérzékeny finom lélek a legnagyobb csapások és megaláztatások idején is meg tudta őrizni identitását egy olyan korban, amelyben az én tagadása, „keresése”, átfestése nagyon gyakori, mondhatnám divatos volt. 1948-ban a bank is feloszlott, és nem kapott sehol munkát. Végre 49-ben újabb kiállításra volt lehetősége. De ahelyett, hogy helyére került volna, olyan támadás érte, ami egész életére kihatott. Pogány Ö. Gábor, akit csak a PÖG-ként emlegettek, már akkor a Párt bizalmi embere volt, és vitriolos kritikát írt Láng Rudolfról egy Szivárvány című sajtótermekben. Pl.: „megejtő ügyességet árul el L.R. képfelületeinek kitöltésében, félreérthetetlenné téve, hogy még az absztrakció táján is könnyű giccset produkálni….. a pont-pont vesszőcske, a kerekecske-gombocska, a bioromantikus analízis megteremtheti a maga kellemes bűvészmutatványát stb. stb.” Hiába mondott a Rádióban rokonszenves szavakat Szobotka Tibor, az ő megszólalása nem volt jelentős, hiszen a név már eleve el volt ítélve. „Úgyis csak egy kis körnek fest.” Ez volt a megindoklása annak, hogy soha többé ne állíthasson ki. Megfosztották választójogától is „elmebetegségére” hivatkozva. Valamiből élnie kellett, bármily reménytelennek ítélte helyzetét. 1949-ben volontőr lett a Nemzeti Színház festőműhelyében, de csak egy évig, mert a kiváló ízlésű Gellért Endre főrendező megkereste őt. A Nemzeti Színházban akkoriban nemigen törődtek a jelmezzel. Ha megkérdezte valakitől, hogy milyen stílusban játsszák ezt vagy azt, a válasz az volt: Bolond Ásvayné stílusban. Gellért felismerte Rudi belső értékeit, és végre itt művészettörténetre taníthatta a színház dolgozóit. 1953-ban a Vígszínházhoz hívták jelmeztervezőnek. Ez nem lehet célja egy festőművésznek. Noha nagyszerűen beilleszkedett a színházi világba, természetesen otthon továbbra is festett állandóan. Persze hamar excellált festői jelmezeivel. Ő maga is roppant elegánsan jelent meg mindenhol, igényes volt és érzékeny, mint egy csehovi hős, aki nem bírja elviselni a durvaságot, és ostorcsapásnak érzi mások megaláztatását is. Gyönyörű olajképeit nem állíthatta ki. Amikor a szemműtéte miatt már nem dolgozhatott olajban, régi skicceit tette át aquarellbe. Készített aquatintát, tusrajzokat, no és persze - kosztümöket. Nagyon szerette a színészeket és úgy kezdett minden tervezéséhez, hogy a szerepet játszó színész egyéniségét egyeztetni tudja a szerep karakterével. Nézzük például az Öreg hölgy látogatásához Sulyok Mária ruháját. De csodás ruhákat tervezett a Cyranohoz, a Néma leventéhez vagy a Karenina Annához. Mindannyian imádtuk a Lysistraté ruhánkat, mert végre nem a tévesen állandóan fehér színbe kellett rejteznünk, hanem a temperamentünk szerinti egyéni hümationokban. Bátran tervezte mai ruhába a Rágalom iskolája figuráit, s csak, mint annak idején a barokkban egy-két kis krinolin, vagy lorgnon jelezte a rokokót Én legjobban a „Trójai nők” Rudi által tervezett és kivitelezett jelmezeit kedveltem, melyeknek barnás-lilás színe, fájdalmas redőzése súlyos gyászt fejezett ki. Már 70 év körül járt, amikor megtanul rézkarcot készíteni, hogy ezekben is a színház foglaljon el nem kis helyet, s hihetetlen humorral, a megszenvedett intellektus udvariasságával, derűs önuralommal, olykor iróniával nyűgözött le munkáiban. Bevallotta, noha nem éppen ez volt a szíve vágya, még a jelmeztervezésnek köszönheti, hogy az utolsó korszakában mennyi közvetlen finomságra vette rá őt, az egykori absztraktnak induló festőt. Most már arra is ügyelt, hogy a néző azt lássa, amit ő gondolt, és a színész jól érezze magát a ruhájában. Könnyedebb lett stílusa és oldottabb is. Tudjuk Mozart óta, hogy a könnyedség soha nem könnyelműség. Nemcsak a Vígben, hanem a Tháliában is nagyon szerették, Kazimír gyakran meghívta rendezni, és ő terjesztette fel az Érdemes Művész címre, amit 60 éves korában kapott meg, és örömmel fogadta el Kekkonnen kezéből a Finn Oroszlán I. osztályú rendjét a Kalevala ruhák átélt terveiért. Belső harcaival soha nem terhelt senkit. Nyájas tartózkodással kapcsolódott az őt körülvevő világhoz. Mintegy húsz év után evezett át a Művészet oldalvizéről az igazi nagy folyóba, és attól kezdve csak a festészetnek, rézkarcoknak élt.

(2007. december 11.)