Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
NEMZETI SZÍNHÁZ VEZÉRIGAZGATÓI PÁLYÁZATA ALFÖLDI RÓBERT 2007.
Tartalom: • Bevezető és személyes hangú bekezdések • Tervek • 2008 – 2009. évad műsorterve • Nyitás – együttműködés, összefogás • Megújuló kommunikáció és reklám, megújuló közönségkapcsolatok • Megújuló nemzetközi programok és kapcsolatok • A Nemzeti Színház gazdasági stratégiája, tervezett működése Összefoglalva: • Vezetői alapelvek, munkatársak • „Az utolsó szó jogán" • A pályázathoz támogatói szándéknyilatkozatukat adták A pályázatot írták: Alföldi Róbert, Vörös Róbert, Gálos Orsolya, Kenesei Edina, Hegedűs Judit • BEVEZETŐ Az évtizedek óta áhított Nemzeti Színház öt évvel ezelőtt megnyitotta kapuit. Az épület áll, de sem a szakma, sem a közönség nem érzi úgy, hogy valósággá vált volna a némileg romantikus „nemzeti színházi eszmény". Ez természetes is: a XIX. századi szellemiségnek már nyoma sincs, demokratikus, szabad, európai országban élünk. Vajon ebben a demokratikus, szabad, európai országban mit jelenthet ma a Nemzeti Színház? Semmi mást, mint azt, ami: színházat. Olyan színházat, amelynek az a dolga, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon ahhoz a változáshoz, ami – meggyőződésem –, csakis akkor lesz valóságos és működő, ha a fejekben is megtörténik a változás. Mert ahhoz, hogy felnőjünk a lehetőségeinkhez, az első és legnehezebb lépés a gondolkodás megváltoztatása; ennek legjobb terepe a kultúra, a művészet, a színház. A Nemzeti Színház legfontosabb feladata, hogy nyitottságra, toleranciára és kíváncsiságra nevelje nézőit, különös tekintettel a fiatalabb generációkra, mert rájuk valahogy nem jutott idő a rendszerváltás óta. Most kell tehát számukra új és valóban átélhető magyar kulturális közeget teremteni. Ehhez egyszerre van szükség a máshol már tradicionálissá lett értékek itthoni megmutatására, és arra, hogy egy, a mi megváltozott magyar életünket felmutató kultúrát hozzunk létre. Azaz a művészet alapgondolataként – tükröt tartani, hogy lássuk benne magunkat. Vagy, ami talán még fontosabb, hogy akarjuk látni magunkat, akarjuk látni azt, ami van. Ami itt van. Látszólagos ellentmondás, hogy egy nemzeti színházi pályázat nagyon fontos részét képezi az európai, a világszínházi gondolkodás, az új stílusok, a nyitott, modern, azaz a kortárs színház, a kortárs kultúra erős jelenléte a Nemzeti Színházban. A mai világ a kapcsolatokról, a közeledésről szól; arról, hogy kíváncsi vagyok a másik gondolatára, aki szintén kíváncsi az én gondolataimra, és ketten együtt talán többre jutunk, mint bármelyikünk egyedül. Ha a magyar színház hagyományos értékei mellett folyamatosan jelen lenne a világszínházi, európai színházi gondolkodás, akkor könnyebben és hatékonyabban tudnánk válaszokat találni arra, hogyan tud ma a színház a valóságról beszélni. Hogyan tud úgy beszélni, hogy az a szó legjobb értelmében hasson, hogy ismerős legyen az, amiről beszél. Hogy gondolkodásra kényszerítsen, és ez a gondolkodás a későbbiekben beépüljön a mindennapjainkba. Hogy mindenről gondolkozzunk, hogy mindenről beszéljünk, és ne csak kiabáljunk. Hiszen a világ az élet minden területén folyamatosan és határok nélkül jelen van Magyarországon. Akkor színházilag miért gondoljuk, hogy kikerülhetjük; hiszen ennek a „határtalanságnak" a tudása és tudomásul vétele segíthetne abban, hogy a hazai színházművészet ne csak egy-két társulat révén – Katona József Színház, Krétakör – lehessen jelen külföldön. Hogy a magyar színház is „eladható" legyen. Ez is biztosíthatja, hogy az ország színházi kultúrája fennmaradjon; frissül és fejlődik – mert beszélő viszonyban van a világ színházi kultúrájával. Ez a találkozás Magyarországon – a történelmi és társadalmi okok miatt is – ötven éve nem történt meg. Most megtörténhet. A Nemzeti Színháznak minden szempontból – de elsősorban gazdaságilag – kivételes lehetőségei vannak. (A magyar nyelv, a nemzeti kultúra ápolása minden magyar nyelvű színház feladata, csak ebből a szempontból a Nemzeti Színház nem definiálhatja magát.) A Nemzeti Színház központja lehet – mind konkrétan, mind szellemileg – egy ilyen természetű megújulásnak; egy nemzetközi mércével mért minőségnek és nyitottságnak. 2007-ben ugyanis a Nemzeti Színház „különlegessége" egyrészt az integráló szerep, másrészt a minőség lehet. A kulturális kormányzat ezt a minőséget ismeri el és teszi lehetővé azzal, hogy különleges lehetőségeket biztosít a Nemzeti Színháznak. A Nemzeti Színház tehát egy lehetőség arra, hogy bekapcsolódjunk a kortárs európai kultúrába, hogy valóban korszerű színházi nyelven beszéljünk korunkról; hogy szellemileg meghatározzuk kortársaink gondolkodását, és egy valóban nyitott, integráló, többféle világszemléletet és filozófiát is magába foglaló kulturális intézményként példát mutassunk – akár a politikának is –, hogy hogyan is lehet és kellene élni, és figyelni egymásra ebben a zűrzavaros, de nagyon színes, szabad, „szép új világ"-ban. • SZEMÉLYES HANGÚ BEKEZDÉSEK Először Lassan húsz éve dolgozom színházban – vagy, hogy romantikusabban fogalmazzak –, húsz éve csinálok színházat. Hol egy adott helyen, hol ide-oda csapódva, és mindig törekedve arra, hogy szabadon és nyitottan tudjak ránézni az életre, a társadalomra, amiben élek. És amit látok, a lehető legszélesebb rétegekhez szeretném eljuttatni, bízva abban, hogy ha beszélünk róla, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Mindig is úgy gondoltam és ma sem gondolom másképp: a színház, a művészet lényege a párbeszéd az alkotó és a közönség között. Ha sikerült valós, igazi kérdéseket föltennem, lehetett bármily szokatlan a forma, értették a nézők. A pályámat találkozások kísérték és kísérik: olyanokkal, akikkel jobban értettük egymást, és a munkák során kiderült, hogy közös nyelvet beszélünk. Velük messzebbre jutottunk a sokadik munka alatt, hiszen egyik a másikra épült. Amikor 2000-ben megpályáztam - sikertelenül - az Új Színház igazgatói posztját, elsősorban az vezetett, hogy ezeket a kollégákat össze tudjam gyűjteni, hogy együtt dolgozhassunk. A mostani pályázatomban is erős személyes motiváció, hogy ezt a társulatot létre tudjam hozni. Ezt megkönnyíti, hogy szinte mindannyian a Nemzeti Színház jelenlegi társulatának tagjai. Másodszor Második éve vezetem, a társulat kérésére, a „sokat szenvedett" Bárka Színházat. Nem szégyellem, nagyon büszke vagyok azokra az eredményekre, amiket ez alatt a két év alatt sikerült elérnünk. A Bárka Színház visszafizette adósságait, teljesen átlátható és biztonságos a gazdasági működése. Sokféle gondolkodású művész dolgozik itt. A közönség megkétszereződött és biztosan halad a színház afelé, hogy visszakerüljön Budapest színházi vérkeringésébe. Meghatározó vezetői tapasztalatokat szereztem ez alatt a két év alatt. Pályázatom sikeres elbírálása esetén a fenntartó Józsefvárosi Önkormányzattal teljes egyetértésben megtaláltuk a lehetséges módot és utódot, hogy a Bárka Színház tovább tudjon haladni azon az úton, amit két évvel ezelőtt megkezdett. (A Józsefvárosi Önkormányzattal 2006-ban kettő plusz három évre kötött ügyvezető igazgatói megbízatásom első két éve 2008. február 28-án jár le.) Jogos lehet a kérdés, hogy miért is veszek részt a nemzeti színházi pályázaton. Azt gondolom, egy ember életében egyszer adódik az a lehetőség, hogy olyasmit tegyen, aminek talán hatása lehet az emberek gondolkodására, életére. Egyszer adódik arra lehetőségem, hogy negyven évesen változtassak a világomon, – vállalom, hogy talán idealista vagyok – jobbá tegyem az életet, hogy Magyarország is egy valóban európai ország legyen. A Nemzeti Színház nekem ezt a lehetőséget jelenti. Engem még mindig az a romantikus, gyerekkori vágy hajt, hogy „világmegváltó" színházat csináljak. Harmadszor Sokféle tevékenységem – elsősorban a televízióban szerzett ismertség – miatt a kíváncsiságért, az érdeklődésért talán kevésbé kell megküzdenem, mint másoknak. Ezt tapasztaltam a Bárka Színházban is, és ezt az előnyt – remélem – sikerült a színház javára fordítani. • TERVEK Társulat Alapvető, hogy a társulati forma megmaradjon. Ma ez a forma ellentmondásokkal terhes ugyan, de a folyamatos művészi munkának, a folyamatos működésnek, a folyamatos jelenlétnek, úgy tűnik, ez a legelmélyültebb és legeredményesebb módja – biztosítéka. Az ellentmondások egyike – többek között – a reprezentatív méretű, (vagyis túlméretezett), „kevéssé mozgékony" társulat. Egy átlátható felépítésű, kisebb társulat, vendégekkel kiegészülve, merészebb utakra vállalkozhat. A fiatalok újító, frissítő, „szemtelen energiái" termékenyen hathatnak a társulat egészére. Ezért szükségszerű minél több fiatal, nyitott művészt szerződtetni. Ugyanakkor a jelentős, nagy formátumú színészegyéniségek színpadi létezése nélkülözhetetlen záloga a művészi értéknek. A társulat kifejezés akusztikája alig észrevehetően átalakult. Mára már csak a színészek összességét halljuk ki belőle. Pedig a társulat szellemi közegének fundamentuma a velük együtt munkálkodó rendezők, tervezők, írók „szürkeállománya". Fájdalmas, de ugyanakkor természetes velejárója egy színház élén történő vezetőváltásnak, hogy az új igazgató személyes ízlése, elgondolásai átrendezik az adott társulat összetételét. Rendezők A korábban vázolt művészi nyitottságból és célokból következik, hogy a Nemzeti Színház megpróbálná összegyűjteni azokat a magyar alkotókat, akik jellemzően saját utat járnak. (Ez majdnem szó szerint igaz, hiszen a felsorolt rendezők mindegyike magányos „bozótharcos", akik nem tagozódtak be sehova.) Megőrizték szellemi és művészi nyitottságukat, mindannyian tájékozottak a világszínházi folyamatokban és mindannyian markánsan vélekednek a világról, valamint több műfajban is dolgoznak. (KOVALIK BALÁZS, ZSÓTÉR SÁNDOR, BALÁZS ZOLTÁN, MUNDRUCZÓ KORNÉL, SZÁSZ JÁNOS rendezői szándéknyilatkozata mellékelve.) Rajtuk kívül, rendezőként, magam is részt vennék a színház munkájában. Ugyanakkor elengedhetetlen a folyamatosság. A Nemzeti elmúlt időszakában a legmeghatározóbb rendezőegyéniség Valló Péter, akinek munkájára szintén számítanék; mert fontosnak tartom a különböző korú és gondolkodású emberek együtt-dolgozását, együtt-gondolkodását is. (VALLÓ PÉTER szándéknyilatkozata mellékelve) A Nemzeti Színház feladata az is, hogy az új és friss tehetségeket megtalálja, támogassa és bekapcsolja a színház munkájába. Ezért szeretnénk nyitni a Színház- és Filmművészeti Egyetem felé: a végzős színházrendező szakos hallgatók vizsgarendezésüket a Nemzeti Színházban és a Nemzeti Színház támogatásával hoznák létre. Hiszen a rendelkezésre álló pénzt arra is használni kell, hogy a Nemzeti afféle mecénásként támogassa az új generációt. Ráadásul első kézből lehet „lecsapni" azokra a fiatal alkotókra, akik hozzájárulhatnak a színház fejlődéséhez. (ASCHER TAMÁS, az egyetem rektorának szándéknyilatkozata mellékelve) A felsorolt rendezők mindegyike folyamatosan jelen lenne munkájával, szellemiségével a színházban, nemcsak átutazóként teljesítene – hiszen ez a folyamatosság a valódi társulat létrejöttének alapja. Jelentős külföldi alkotókat szeretnénk Budapestre hozni, ha erős, egységes társulattal találkozhatnak. Ehhez előkészítés, ismerkedő együttlétek, workshopok szükségesek. Mivel az általunk kiszemelt rendezők több évre előre be vannak táblázva, ezért ezeknek a vendégmunkáknak a reális kezdete a 2008-2009-es évad második fele. Viszont fontos, hogy az új vezetés azonnal bejelentkezzen a lehetséges európai partner-színházaknál. Műsorterv – klasszikus külföldi drámák – Továbbra is a színház feladata (mindig is az volt), hogy a világirodalmi értékeket bemutassa. Nagyon sok jelentős színmű még nem jutott el a magyar színpadokra, és nagyon sok lekerült a repertoárról, tehát ma nem is látható. Akadnak egész korszakok, amelyek csak szórványosan vannak jelen a színpadokon (például az ókori görög drámák). Ezek – az úgynevezett klasszikus – drámák, színművek, vígjátékok, ezek az örökérvényű alkotások szívesen tárják föl, nyitják ki magukat a mának, új kérdéseket – válaszokat, új gondolatokat mutatnak, ha merész, bátor, friss, tehát új rendezői képzelettel segítjük újjászületni őket. Példaként, a teljesség igénye nélkül: - Euripidész: Oresztész - Ovidius: Átváltozások – színpadi változat - Marlowe: II. Edward - Shakespeare: Titus Andronicus (Akár Heiner Müller:Titus.Bonctan.Róma.Bukás. című műve felhasználásával) - Hamlet - Othello - Athéni Timon - Webster: Amalfi hercegnő - John Ford: Kár, hogy Ká - Gorkij: Éjjeli menedékhely - Gogol: A revizor - Heinrich von Kleist: A Schroffenstein család Heilbronni Katica - Friedrich Schiller: Ármány és szerelem - Michael Reinhold Lenz: A katonák - Gerhart Hauptmann: A patkányok - Edmund Rostand: Sasfiók - Ibsen: A tenger asszonya - Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei - A nagyvárosok sűrűjében Az együttműködés újabb formáját indíthatná el, ha ezeket a darabokat fiatal költőink fordítanák újra, ez a két művészeti ág szerencsés találkozása lehet. – klasszikus magyar drámák – A magyar klasszikusok iránti már-már klasszikusnak nevezhető irtózat megszüntetése szintén feladat. A magyar művekben rejlő lüktető élet és drámai erő felfedezéséhez és megmutatásához le kell hántani a műveket befedő és a mi gondolkodásunkat is elfedő hamis és álságos tiszteletet. A közvetlenség, a személyesség, ugyanakkor a költészet precizitása újraírhatja ezeket a darabokat és újként láttathatja a nézőkkel. Külföldi vendégrendezők figyelmébe ajánlanánk a magyar klasszikusokat, remélve, hogy az eltérő kultúrák termékenyen hatnak egymásra. (A híres grúz vendégjáték közben döbbentünk rá újra Madách és a Tragédia kozmikus nagyságára.) Példák „csemegének": - Petőfi Sándor: Tigris és hiéna - Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya - Katona József: Bánk bán - Madách Imre: Az ember tragédiája (külföldi, szabad rendezői látásmóddal) - Bornemissza Péter: Magyar Élektra - Füst Milán: IV. Henrik - Molnár Ferenc: Játék a kastélyban - Csáth Géza: A Janika – kortárs magyar darabok – Az Oktatási és Kulturális Minisztérium pályázatai, a Katona József pályázat, a Nyílt Fórum műhely-kötetei szerencsére az utóbbi években lehetővé tették a fiatal írók bemutatkozását. A színház régebbi hagyományokhoz nyúlna vissza, fölidézve a színműírók és a színház szorosabb és sikeresebb együttműködésének korszakait (lásd: a két háború közti és a 60-as, 70-es évek Vígszínháza, a Németh Antal és a Hevesi Sándor vezette Nemzeti Színház, Zsámbéki és Székely Katonája); és megteremtené a drámaíró és a színház kölcsönösségen alapuló hosszú távú együttműködését. Egy új mű születése idő- és türelemigényes folyamat, melyben a színháznak lehetősége van kérni: fölajánlhatja társulatát, gondolatokat, irányokat javasolhat, remélheti az író alkotó jelenlétét – bízva abban, hogy egy kortárs előadás születik. Nem hiszek a drámapályázatokban. Kis ország vagyunk, ahol nem ugranak ki fiókokból ismeretlen Örkények. Ezért első lépésben fontos a minőség megkeresése. A Nemzeti Színház drámát rendelne az alább felsorolt íróktól. ESTERHÁZY PÉTER NÁDAS PÉTER RAKOVSZKY ZSUZSA PARTI NAGY LAJOS SPIRÓ GYÖRGY (A felsorolt íróktól szándéknyilatkozat mellékelve) – külföldi kortárs darabok – A külföldi kortárs darabok színpadi megjelenése és jelenléte hiányos és ellentmondásos. Függvénye volt a mindenkori kulturális önkénynek. Olykor áldozatául esett a szándék nélküli, ad hoc bemutatásnak, olykor a nézői-befogadói közönynek. A színház szándéka szerint – gondos és értő előkészítés után – bemutatná és műsoron is tartaná a mára már szinte klasszikussá vált hiányzó kortársakat. Ugyanakkor – hosszú távon – kapcsolatot keresnénk élő külföldi szerzőkkel új művek reményében. Szintén néhány példa: - Botho Strauss: A park - Heiner Müller: Kvartett - Bernhard – Marie Koltès: Roberto Zucco - Mayenburg: Paraziták - Tony Kushner: Angyalok Amerikában A felsorolt drámákon kívül, egy működő szellemi műhely lehetőséget teremtene teljesen új szövegek születésére: akár az adott íróval a próbákon „megtermelt" improvizatív jelleggel, akár ismert nagy, nem színpadi művek – regény, film – átdolgozásával; akár úgy, hogy mint egy színházi szappanoperát, hétről-hétre követhetnék a nézők a hősök életét (Tolsztoj: Háború és béke); akár meglévő művek összedolgozásával. Példaként említhető, hogy EÖTVÖS PÉTER operát írt a Kushner-darabból, amelynek itthon még nem volt bemutatója. Miért ne lehetne játszani, kísérletezni a prózai szöveg és az opera együttes előadásával? Néhány példa az átdolgozásra kiszemelt művekből: - Jean Genet: Querelle (Rainer Werner Fassbinder 1982-ben készült filmforgatókönyvének felhasználásával – regényadaptáció) - Pedro Almodóvar: Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999) (Samuel Adamson átiratában) - John Cassavetes: Premier (Opening Night, 1977) – zene a Nemzet Színházában – A zene, az éneklő ember mindig is létező és meghatározó eleme volt annak a misztériumnak, amit úgy hívunk – színház. Két – ma már jelentősnek látszó – időszaka volt a külhoni mintákat élesen megtagadó zenés színházaknak. A hazai zenés színjátszás újra és újra kísérletet tett arra, hogy megtartva és megőrizve hagyományait, de próbáljon elszakadni az operett, az úri Magyarország álomvilágától. A rövid életű Petőfi Színházban bátor és merész vállalkozásként mutatták be Hubay-Ránki-Vas Egy szerelem három éjszakáját és Mándy Iván Mélyvízének zenés változatát, és ugyanekkor Weill-Brecht Koldusoperáját, hogy ezzel is irányt mutassanak a zenés színházi életben. A 80-as évek elején újabb erőfelmutatásként, újabb kitörési kísérletként több színház is saját szerzőktől rendelt és mutatott be nagyigényű zenés darabokat. Drámaírók és zeneszerzők között köttettek szövetségek. A szerzők olyan zenés műveket kívántak létrehozni, melyek nem az amerikai showbusiness-mintákat másolták, hanem az (akkori) társadalom valóságát próbálták ábrázolni. Ezzel együtt magát a műfajt kívánták honosítani: megteremteni a magyar musicalt. (Ebben az időszakban működött együtt Várkonyi Mátyás-Miklós Tibor, Presser Gábor-Sztevanovity Dusán, Mártha István-Ács János, Másik János-Spiró György, Szörényi Levente-Bródy János…) A kaposvári színház – ugyanekkor – az operettek, daljátékok újraértelmezésével kívánta a negédből színházzá, drámává emelni e műveket. Újragondolnánk a ma már klasszikusnak számító művek helyzetét és vállalkoznánk bemutatásukra. És szeretnénk lehetőséget teremteni a zenés színházi határok tágítására, új művek létrehozására. A kortárs opera ma külföldön ugyanolyan színház, mint a prózai előadások, sőt nagyon sok esetben progresszívebb és bátrabb utakat keres, mint a hagyományos színház. Éppen ezért – valamint a korábban említett rendezői kar több műfajúságát használva –, a Nemzeti Színházban kortárs opera - bemutatókat is lehetne tartani. (EÖTVÖS PÉTER szándéknyilatkozata mellékelve) Megvan a lehetőség arra, hogy eredeti színházi zenék születhessenek az előadásokhoz. Ugyanakkor a nagy magyar zenés műveknek is szerepelni kell a programban, mai, akár vitákra is ingerlő megvalósításban. - Kálmán Imre: Csárdáskirálynő - Kacsóh Pongrác: János vitéz
A pályázat folytatása...

(2007. december 20.)