A szezonról
A 2006/2007-es évadban 120 ezer néző volt kíváncsi az előadásokra. 376 előadást tartottunk, a látogatottság átlagosan 94%-os volt.
Jordán Tamás egy-egy mondatban beszélt az évad bemutatóiról és röviden az évadot végigkísérő egyéb programokról is.
A Tartuffe már Szentendrén is nagy siker volt, Parti Nagy Lajos remeklése és kiváló rendezés párosult a remek színészi alakításokkal. Az Ötödik pecsétet is sikeresnek mondható, teltházakkal játsszuk. A Csongor és Tündéről sokféleképpen lehet beszélni: sok buktatója ellenére én mégis értékes előadásnak tartom. Megszólal benne valami különleges, ami az eddigi interpretációkban nem volt, és az utóbbi előadások sikerei, a fiatalok reagálása azt jelzi, hogy van feladata ennek az előadásnak is. A Mesél a bécsi erdő szép siker, talán joggal hiányolják egyesek a karcosságát. A Lear király megosztja a közönséget: bár sokan igazi katarzist megélve, könnyekkel a szemükben tapsolnak az előadásnak, sok nézőt látunk szunyókálni is a nézőtéren. Én azt gondolom, hogy mindenképpen a Nemzeti Színházhoz méltó és értékes vállalkozás és az eredményére is büszkék lehetünk. A szezon vége csattant: két nagyon sikeres, színészi alakításokban is különlegesen értékes előadásunk a Hermelin és a Szigliget. Fodor Tamásék (Stúdió K) sikerrel folytatták a Hamupipőkével megkezdett szériát; a Varázsfuvolát szereti a közönség, Rátóti Zoli pedig felavatta a próbateremből lett új játszóhelyet, a Házi Színpadot - mindenkit arra buzdítok, hogy gondolkodjanak a folytatáson.
A színházhoz közel álló kortárs képzőművészek bemutatkozása is folytatódott az épületben és a Zikkuratban, utóbbi nagyon jól funkcionál kiállító térként, itt rendeztük meg, a Nemzeti Színház ötödik születésnapját ünnepelve, a mögöttünk levő munkát bemutató kiállítást is.
Ismét sokan voltak kíváncsiak a Költészet Napja tiszteletére megrendezett Versfesztiválra és legutóbb a gyereknapi majálisra is.
Régi adósságunknak tettünk eleget, amikor stúdiószínpadunk felvette Gobbi Hilda nevét.
László Zsoltnak külön is gratulálunk, hogy a Színikritikusok díja után a Fővárosi Önkormányzat díját is elnyerte, utóbbit a Tartuffe alakításával.
A napokban megtartott szavazással eldőlt az idei Farkas-Raskó-díj sorsa. A társulati ülésen hozhatom nyilvánosságra a végeredményt: a vándorgyűrűt és az oklevelet Stohl András kapta. (Ld. külön írásunkat)
Végül, de nem utolsó sorban, nagyon örülönk a Nemzeti Színház Baráti Kör megalakulásának.
A jövőről
Bármennyire is szerettem volna ma valami konkrétummal szolgálni, sajnos semmi újat nem tudok mondani. Az biztosnak látszik, hogy a Nemzeti Színház eladásáról szóló hírekből semmi nem igaz. Ezt a minisztérium sajtóirodája írásban is cáfolta.
Ugyanakkor valószínű, hogy a Nemzeti Színház Zrt-ből költségvetési intézmény lesz. Az is valószínű, hogy ez a változás a megcélzott 2008. január 1-jei határidővel nem fog tudni megtörténni.
Ami a Pesti Magyar és a Nemzeti Színház összevonását illeti: utoljára ma délelőtt tárgyaltam a minisztériumban az államtitkár asszonnyal erről a gondolatról sincs még terv.
Az én szerződésem december 31-ig szól. Addig sok fontos dolognak kellene megtörténnie. De úgy látszik, hogy olyanok a körülmények, hogy sokat most még nem lehet tenni. Reméljük, hogy az események hamarosan felgyorsulnak.
Ma még nem biztos, de nagyon valószínű, hogy az igazgatói posztra pályázatot fognak kiírni. Addig ez nem lehetséges, amíg nem tudják pontosan, hogy milyen formában kívánják működtetni a Nemzetit. Ha ez a kérdés megoldódna szeptemberig, akkor talán november környékén tudhatjuk meg, hogy ki lesz az új igazgató.
Ha így történne, akkor esetleg lenne értelme az én szerződésemet meghosszabbítani egy negyed évvel, hogy a mindenki számára fontos zavartalan működést, és átadást, meg lehessen valósítani, hiszen én mindenben hatékonyan tudnám segíteni a január elsején érkező új igazgatót.
De mint mondtam, bármennyire is ironikus ez, pillanatnyilag semmi sem biztos. Azt viszont, hogy ebben a helyzetben nem tudok kapcsolatba kerülni a miniszterrel, egészen példátlannak tartom. Mindössze egy ígéretünk van, hogy valamikor június második felében, talán első kézből is megtudhatunk valamit a Nemzeti Színházat érintő súlyos kérdésekről.
(Megkíséreljük figyelemmel kísérni az eseményeket, és ha a helyzet valamerre mozdul, a nyári szünet alatt is hírt adunk róla a Nemzeti Színház honlapján a szerk.)
Az évadzáró társulati ülésen Jordán Tamás a színházak anyagi helyzetéről is beszélt a társulat tagjainak, mert mint mondta, amit a pénzről szoktunk hallani a médiában, olvasni a sajtóban, az egyenesen felháborító. Állítását több példával is megvilágította.
Annyira pici a kultúrára szánt pénz összességében, hogy eltörpül az államháztartás kiadásai mellett. Mint tudjátok, a szombathelyi tervek kapcsán alkalmam nyílt betekinteni egy kisváros költségvetésébe. Egy színház fenntartása a város teljes költségvetésének mindössze 5-7 ezreléke. Tehát egy polgár száz adóforintjából mindössze 50-70 fillér. Ilyen arányok mellett teljesen hamisnak érzem a színházak költségvetését szembeállítani az iskolabezárásokkal, az egészségügy nehéz helyzetével. Különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy például az oktatásra egy önkormányzat a költségvetésének 25-35 százalékát áldozza. Persze, tudjuk, hogy az oktatás fontos - fontosabb, mint a színház. De mennyivel? Pillanatnyilag ennyivel. Száz forintból harmincöt forint az oktatásra és hetven fillér a színházra. Közben a színház, tudjuk, az oktatásnak is visszaad, akár pénzre is fordítható kincseket és tudást, hiszen a színház - többek között - az ifjúságért is van.
Az év elején a Fővárosban másról sem lehetett hallani, mint a Fővárosi Önkormányzathoz tartozó színházak költségvetésének elvonásáról. Nyitottak 1 milliárd 600 ezer forinttal, aztán elkezdtek lefelé licitálni, végül kikötöttek 216 millió forintnál. Ez a főváros költségvetésének fél ezreléke. Tehát az egész polémia, a hatalmas szalagcímekkel, riportokkal nagyjából olyan volt, mintha egy átlagos családban a két kereső szülő összeülne, hívná a hozzátartozókat, a lépcsőházban lakókat, még az utcáról is hívnának járókelőket, és arról beszélnének, hogy el lehet-e venni kétezer ötszáz forintot a gyerek egész éves zsebpénzéből. Azt akarom ezzel a példával megvilágítani, hogy két hónapon keresztül, lényegében a semmin folyt a vita. Különösen fájó ez azért, mert ez az elvonás egyaránt sújtotta a jól és a rosszul dolgozó színházakat. Ez a mostani elvonás a legostobább dolog. Kevés pénzért felkavarja az embereket, semmiféle haszna sincs, és végeredményében amúgy is a közönség fogja megfizetni azzal, hogy kevesebb előadást kap, vagy drágábbak lesznek a jegyek. Véleményem szerint tehát hamis az a vita, ami mostanában a színházak pénzügyei körül zajlik.
Ha struktúraváltás lesz, amit sokan szorgalmaznak, és bizonyára nem is kerülhető el, akkor nagyon meg kell majd gondolni, hogy milyen új színházi rendszerekre adnak pénzt, és mit várnak el érte. Mert lehetséges, hogy létrejön egy értelmes színházi struktúra, de kiderülhet, hogy az mondjuk fél milliárddal többe kerül, mint a mostani rendszer. Nyomatékossá kell tenni, hogy a struktúraváltás nem szinonimája az elvonásnak.
Végezetül, összefüggésben az előbbiekkel, még egy gondolat: Minden munkahelyen lehet érezni, hogy milyen a munkához való viszonya az ott dolgozóknak. Ezt egy színházban is pontosan lehet érezni. Bármerre jár az ember, a folyosókon, a büfében, az előadásokon, a próbákon, én a Nemzeti Színházban azt látom, hogy itt az embereknek a munkához és az egymáshoz való viszonya is nagyon jó. Szinte hibátlan. Itt bárhova jó belépni, mert érezni, hogy ez a színház - a folyamatosan érkező szorongató hírek ellenére, amikor annyi minden szétzilálódik az országban - mentálisan rendben van. És ez, véleményem szerint, nagyon nagy dolog, és mint igazgató, ezt büszkén vállalom. Nincs fluktuáció, együtt van a csapat, a dolgozók félszavakból értik egymást, itt nem utasítani kell, hanem kérni, senki nem tesz senkinek szívességet, hanem végzi a dolgát. Ennél fontosabbat, perdöntőbbet, arról, hogy milyen is a Nemzeti Színház, nem tudok mondani. Szóval: eredményes szezon után és bizonytalan jövő előtt, mindenkinek nagyon jó nyarat, pihenést kívánok, és azt remélem, hogy augusztus 21-én változatlan összetételben, megújult erővel és talán már a jövőről többet tudva találkozunk, és belekezdünk egy még nagyszerűbb szezonba.
