Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Szomszédból Valaki

A Hermelin főpróbája után beszélgettem Szarvas Józseffel, aki a bemutató alkalmából éppen egy televíziós interjúra kapott meghívást. Tudod már, mit fogsz mondani a nézőknek? Azt biztosan elmondom majd, hogy ez egy fantasztikus társulat, fantasztikus színház. És, hogy fantasztikus színészeket láthatnak egy fantasztikus színdarabban; amilyeneket az elmúlt 50 évben alig játszottunk. Pedig ha van – márpedig van – nemzeti színjátszó hagyomány, akkor az Szomory Dezsőn és Molnár Ferencen át vezetett idáig. Olyan színészi eszközöket hív elő ez a darab, amilyeneket eddig nem nagyon használtunk: bátor, szabad, odaadó, de főleg szabadságot adó játékmódot. Mit értesz ezen? Azt, hogy Balikó Tamás, a rendezőnk, a szereposztással elmondta a lényeget. Kijelölte az utakat. Hogy az út merre vezet, azt pedig Szomory pontosan mutatja. A színésznek már csak az a dolga, hogy megértse, és végig menjen ezen az úton: szép és tiszta gondolatok mentén, egyenesen. Csehov jutott eszembe, ő is mutatja az utat. Ha letérsz róla, az szinte biztos, hogy rossz. Például odaírja: szünet. Azon nem kell gondolkozni - meg kell tartani. A próbák során az a szünet majd megtelik tartalommal. Ahogy itt is. Például azt írja Szomory: iróniával, kedvesen… akkor azt mindenek előtt meg kell csinálni, és nem azon gondolkozni, hogy miért? Ha sikerül jól megvalósítani az instrukciót, az megtelik tartalommal. És ebben a játékmódban a Balikó nagyon sokat segített azzal, hogy hagyott szabadon játszani mindenkit. Kifejezetten szerette ezt a szabadságot, és csak akkor szólalt meg, ha érezte, hogy valami nem sikerül, hogy segíteni kell. Ezek azok a darabok, amik után a színházra fogékony nézők közül sokan azt érzik, hogy szeretnének maguk is színészek lenni. Persze. Mert azt látják, hogy milyen egyszerű, milyen magától értetődő a színészmesterség. Pedig tudjuk, hogy nem ennyire egyszerű. Hányszor, de hányszor eltévedünk. Vigyázni kell, hogy milyen mélységig tévedünk el. Furcsa módon nem csak az agy emlékszik egy szerepre, hanem a hús, az izom is… Ha „be vagy énekelve”, próbálva, gondolatilag, hangilag, testileg-lelkileg: onnan kutya nehéz visszajönni. Ha egyszer igazából elrontottad, hiába tudod, mégsem vagy képes többé korrigálni. Olyan ez, mint a gyerekkor. Nem korrigálható, van. A jó rendező nagyon messzire nem engedi a színészt, mert minél messzebbre mégy, annál nehezebb visszajönnöd. Sok néző hajlamos azonosulni a szereplők valamelyikével. Azon gondolkoztam, hogy vajon hányan lesznek, akik nem Pálfi Tibort, az ünnepelt színpadi szerzőt választják majd, hanem a félénk, félszeg szomszédot. Szerinted? Érdekes kérdés. Szerintem sokan választják majd Plundrichot. Ha jól olvasom, akkor a Tibor, furcsa módon, egyfajta végállapotot mutat, az ő története nem sokkal megy előre az előadás alatt. Megkapja, amire vágyik. De az valójában már régen is ott volt a számára. A Plundrichnak meg nem volt senkije. "A tanár nyel, tűr, hallgat és elvisel", egészen addig, amíg meg nem jelenik az életében a Nő. Addig ő csak „a szomszéd”, ami nem egy bátor szerep, hiszen az embernek illő egyszer a saját életével rendelkezni. De neki ilyen nincs, ő csak mások életét látja, a Pálfiét, azt a vonzó, szaftos, buja, zavarba ejtő, furcsa életet. Amíg el nem jön a nő, akitől minden megváltozik. A Plundrich a személyes kiteljesedést éli meg ebben a darabban. Nagyon szép szerep. Láthatjuk, hogy nyílik ki Plundrich számára a világ… Igen, az első jelenetben láthatjuk, ki is ez a Plundrich: egy senki. Aztán a második felvonásban érkeznek a színészek: átnéznek rajta. Ön nincs is. És egyszer csak azt mondja, de igen, vagyok. Az is érdekes, hogy kit szán Szomory Plundrichnak. Manciról, ahogy a vörös ruhájában, kalapjában megjelenik, mindent gondolnánk, csak ezt nem… Ravasz szerző a Szomory… amúgy Manci mindent, de mindent tud az életről, azt a picike dolgot leszámítva… Talán sokan emlékeznek rá az olvasók közül, te játszottál a vígszínházi Hermelinben is. Igen, Róna-Ilos szerepét, amit most Benedek Miklós játszik remekül. Kern András volt Plundrich. Én rajongásig szeretem a Kernt, azt a fajta szakmaiságot, amit ő képvisel, azt senki más nem tudhatja. És a próbák elején mi történt? Hiába mondogattam magamban, hogy most én akarom megcsinálni a Plundrichot, hetekig az ő hangját hallottam a fejemben. Látod, ha valami plusz kaland volt ebben a szerepben, az az, hogy a Kernt kitessékeljem az ajtón. Eddig tartott a beszélgetés, amit legépelve letettem Szarvas Jóska elé. Amikor visszakaptam a papírt, a szöveg végén ezt találtam: ui: A TV interjúban hallgattam, alig szólaltam meg. Mint Plundrich az első felvonásban. Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt

(2007. május 17.)