Luigi Pippolo: Mertz Tibor

Rövidesen itt a bemutató, ilyenkor minden napról-napra változik, ezért szögezzük le, mi még a főpróbahét elején beszélgetünk. Sok munka van már mögöttetek, számtalanszor hallottátok a poénokat, ti még röhögtök egymáson? Ha valami új dolog születik meg éppen, akkor lehetetlen nem röhögni. A próbák kezdetén sokszor hosszú percekig sem bírtuk abbahagyni, persze most már többnyire tudjuk fegyelmezni magunkat, de azért látszik, hogy mikor, kinek csillan meg gyanúsan a szeme… Ha jól érzékelem, akkor mostanában születik meg az előadásnak az a szépségesen fájdalmas vonulata is, ami szükségszerűen színezi az olyan történeteket, amelyek a múltunkról, ebben az esetben az ötvenes évekről mesélnek. Szerepem szerint én nagyjából a huszadik percben lépek színpadra, addig figyelhetem a kollégákat, ahogy halad előre a cselekmény, és valóban, hol röhögni, hol sírni kell azon, hogy milyen hülyék is voltunk… és talán vagyunk, gyakran még ma is. De már a látvány sem közömbös, ez a környezet, a bútorok, a ruhák… ahogy jókat derülünk egy szocialista-realista „műalkotáson”, de az élmény egyszerre fájdalmas is. Melyik szerepeidet kedveled jobban: a sok jelenetből állókat, vagy amikor szinte végig a színen vagy? Diplomatikus válasznak tűnhet, de ez az igazság, mindkettő jó. Ha végig bent vagyok a színpadon, annak az a nagyon nagy előnye, hogy az ember szinte belakja a színpadot, egyre felszabadultabban, otthonosabban mozog a szituációkban. Ha viszont olyan a szerep, hogy ki-be mászkál az ember, akkor minden színrelépésnél jelentkezik egy kicsi drukk, ugyanakkor a jelenetekre külön-külön egy kicsit rá is lehet készülni. Nem helyezném egyiket sem a másik elé, az fontosabb, hogy milyen a darab és sikerült-e benne megtalálnom a helyem. Például nagyon szerettem a Sárga liliomot, nem feltétlenül a szerepem, hanem az előadás minősége, egysége, a „sárga liliomság” miatt. Vagy a friss szerepek közül Keszeit Az ötödik pecsétben, Azazellot A mester és Margaritában. Abból a szempontból, ahogy kérdezted, mindegyik más. Érzésem szerint most egy leendő kedvenc szereped van születőben, ez történetesen az a fajta, amikor szinte végig a színen vagy. Biztos, hogy nagyon fogom szeretni. Rögzítsük, hogy a főpróba hét elején beszélgetünk, tehát még nagyon sok és nehéz munka van hátra. Nehéz munka? A Szigliget nagy csapdája, hogy bohózat, és egy bohózatban az ember hajlamos arra, hogy megpróbál vicces lenni. Szerencsére a rendező résen van, és nem hagyja, az ugyanis a halála lenne az előadásnak. A darabnak kell ugyanis viccesnek, szellemesnek lennie, nem nekünk. Nekünk azt kell elhinnünk, hogy amin mi az olvasópróbán is már jókat derültünk, az a nézőre is hatni fog, és ehhez nem kell mást tennünk, csak nagyon pontosan játszani. Túlzások nélkül, mintha a III. Richárd lenne. A darab struktúrája adja, hogy mulat rajta a néző, nem a szereplők viccelődése. Bevallom, én már most is néha a szék mellé ültem a röhögéstől, de érzem, amiről beszélsz, az időzítésen múlik minden… …hogy mikor röpül el egy ceruza a levegőben, mikor csapódik egy ajtó, mikor nézel, vagy éppen nem nézel valahova; minden percben ezer tennivaló sorakozik az ember agyában, és mindennek egy tökéletesen szerkesztett menetrend szerint kell megtörténnie, miközben, nem mellesleg, élni kell a szerep szerinti figurát is. Mindezt a lehető legtermészetesebben. Mondhatjuk, hogy pl. egy Shakespeare darabban a színész szabadabb? Az idővel mindenképpen szabadabban bánhat… Szerintem mondhatjuk. Alig várjuk a közönséget, hiszen az ilyen előadás a közönség előtt lesz kész. A nézők óhatatlanul átrendezik, hiszen például, ha elkezdenek nevetni, abba nem lehet belebeszélni, tehát változik a ritmus, és így tovább… azt hiszem, hogy a színész számára a vígjáték, a bohózat a legnehezebb műfaj, egyben persze a legélvezetesebb is. Reményeink szerint a nézőknek mindebből csak az utóbbi, az élvezet marad. Eöri Szabó Zsolt

(2007. május 10.)