Attila,
a Vígszínház társulata és a magam nevében búcsúzom tőled, hiszen 1983-tól tizenhat évet töltöttél el nálunk s a kezdetek után a Vígszínházban értél komoly művésszé.
Temetési beszédet írni és mondani a világ legrettenetesebb dolgai közé tartozik. Kattog az ember agya és tolakszik elő a sok-sok közhely, melyeket már kimondása pillanatában mindenki un, de tudja, hogy lehajtott fejjel, fegyelmezetten végig kell hallgatni.
Hát persze, akit szeretett az ember, arról igyekszik olyasmit mondani, ami sokáig megtartja az emberek emlékezetében.
De hála Istennek, a magadfajta színészt nem a temetési beszédek és a bő lére eresztett memoárok, hanem a nagyszerű alakítások őrzik majd meg az utókor számára. Mert amilyen fukar és kegyetlen volt hozzád a sors érveid számát illetően, olyan kegyes és bőkezű az eljátszott szerepek tekintetében. Azt hiszem, hosszan fognak majd emlékezni rád azok, akik például láttak Bertolt Brecht Baál-jában vagy Osborne Dühöngő ifjúságában, ahol valósággal felrobbant körötted a színpad. De említhetem a West Side Storyt, a Macbeth-et, a Padlást vagy éppenséggel Kleist Heilbronni Katicáját az egykori Vígszínház-Sátorban, a Nyugati pályaudvar mellett.
Jómagam két nagyszerű erdélyi író, Székely János és Sütő András drámáiban játszhattam veled. Úgy érzem, a Caligula helytartója és az Álomkommandó mindkettőnk számára emlékezetes előadás maradt. Jó volt a szemedbe nézni, jó volt a lendületed sodrába kapaszkodni.
Azon viszonylag kevés számú partnerek közé tartoztál, aki nemcsak beszélni, hanem hallgatni is szeretett. Akinek volt türelme és befogadó készsége a másik közlendőjére; és nemcsak a felszínen, ahogy manapság szokás, de Tóth Árpád-i értelemben lélektől-lélekig lehetett veled kommunikálni; és nemcsak mi, barátaid és közvetlen színpadi partnereid, de a mindenkori néző is sok mindent megérzett ebből.
Egyszerre volt megrázó és fölemelő érzés tapasztalni, hogy mennyi őszinte rajongód emlékezett és virrasztott érted. Ami számomra kétségkívül azt jelenti, hogy igenis, van még a tisztességnek, a tiszta emberi és művészi sugárzásnak is foganatja.
Egyébként most, a napokban, mikor készültem a tőled való búcsúra, az egyik hajnalban volt egy gyönyörű álmom: ültél a Vígszínház kupoláján és hegedültél.
Sokan nem hallottak róla, de te ezt is tudtál. Valami oly magától értetődő természetességgel, a legkisebb tériszony nélkül játszottál a kupola tetején, hogy ha Chagall vagy Kondor Béla még látott volna, biztosan festmény készült volna rólad.
Igen, te tudtad Tádé, hogy gagyi világban is csak nemes vadként érdemes élni; és kerested mindig a forrást, amelytől nem mérgeződik meg az ember. Ha tehetted, ezen az ösvényen jártál. Düheidet és szenvedélyeidet a színpadra tartogattad. Magánéletedet inkább a mosoly uralta. A kedves, csibészes huncutság, mellyel még gyakori hátfájásaidon is úrrá tudtál lenni.
Én azt remélem, hogy azok, akik megérdemlik, ott maradnak örökre a tekintetedben, a kacsintásod mögött;
Isten adja, hogy abban a ki tudja milyen világban, amelyet mi még felfogni sem tudunk, s amely téged már megérintett, kicsi fiad vezérletével segítsen tovább a szeretetünk. Mert egyebet sajnos már nem tudunk tenni érted.
De talán ez sem kevés.
Lukács Sándor
Budapest, 2007. április 18.
(2007. április 20.)
