A hamvasztás utáni búcsúztatáson Hiller István kulturális és oktatási miniszter beszélt elsőként. Zenthe Ferencet az is személyes, jó ismerősének tartotta, aki nem is találkozott vele személyesen mondta. Benne volt hétköznapjainkban. Lefegyverző harmónia áradt belőle, bárki megszólíthatta, beszédbe elegyedhetett vele. Egyszeri és megismételhetetlen színészgeneráció tagja volt. A legnagyobb sikereket is alázattal viselte. Egész életében megmaradt derűsnek, csendesnek, közvetlennek embernek.
Schiffer János helyettes főpolgármester a művész legnagyobb művészi adottságaként említette, hogy Zenthe Ferenc minden szerepében őszinte volt, ahogy az életében is. Amikor egyhangú szavazással a Nemzet Színészévé választották, mintha egy titkos népszavazás eredményét hirdették volna ki emlékezett az alig több mint másfél évvel ezelőtti napra.
A Madách Színház, a pályatársak nevében Huszti Péter búcsúzott Zenthe Ferenctől. Ahogy mondta, ifjúkora és egész élete nagyra becsült művésze volt. Az utolsó évek öltözői beszélgetései egyre tűnődőbbé váltak, mesélte, egyre gyakrabban került szó az elhunyt kollégákról. Ám a beszélgetéseket Ő mindig így fejezte be: ha majd törvényszerűen elérkezik az én napom, azt szeretném, ha arra gondolnátok, hogy egy csodálatos pálya és egy boldog élet volt az enyém. Gyönyörű életművet, kristálytiszta életet hagyott ránk figyelmeztetőül, mondta Huszti Péter.
Horváth Ádám rendező arra hívta fel a mindannyiunk figyelmét, hogy milyen csúfosan bukik meg a mondás, mi szerint nincs pótolhatatlan ember. Most, hogy itt állunk, tudomásul kell vennünk, hogy Zenthe Ferenc pótolhatatlan ember, pótolhatatlan művész kezdte beszédét. Valami titokzatos drágakő volt az ő emberségébe és művészetébe beleépítve, amely emberbarátsággal, szeretettel sugározta be a teret, ahová csak belépett. Akiket az a kitüntetés ért, hogy dolgozhattak vele, hogy baráti köréhez tartoztak, azok átérzik, hogy mi az az igazi nagy veszteség, ami ért bennünket. De átérzi ezt az egész magyar közönség is. Amelyik házban magyarul beszélnek, ott Zenthe Ferenc otthon volt, családtag volt, és minden család siratja most, hogy elment. Az alakját és a hangját megőrzi a filmszalag és a hangszalag, talán valamit a varázslatból is, de amit a személyes jelenléte sugárzott, az most elveszett és pótolhatatlan.
Horváth Ádám beszéde után következett a hivatalos gyászszertartás, amelyet Szederkényi Károly, Farkasréti plébános tartott. Majd a gyászolók utolsó útjára kísérték Zenthe Ferenc hamvait. Végül, Szabó Gyula színművész a szeretet himnuszával, Pál apostol levelével, búcsúzott Zenthe Ferenctől.
Ez a szomorú tudósítás fejeződjék be Zenthe Ferenc szavaival: Az nem lehet, hogy a halál után nincs semmi. Léleknek lennie kell, mert ezt az egészet, valaminek mozgatni kell.
Korábbi írások
