Hagyom, hogy hasson rám a színészek munkája

Kinek az ötlete volt a közös munka? Úgy kezdődött, hogy Jordán Tamás meghívott, rendezzek Lear királyt a Nemzetiben, amire azt mondtam, hogy éppen ezen a darabon dolgozom Sepsiszentgyörgyön. Így arról kezdtünk beszélgetni, hogyan lehetne a két előadásnak köze egymáshoz. Akkor született meg a közös előkészítő munka gondolata. Mindenesetre, nagy fába vágtad a fejszéd… Fába? Vasba! De általában nem az egyszerű dolgok hordozzák az értékeket. Néhány napja már próbáltok, ahogy hallom, nem győzöd hangsúlyozni, hogy ami most történik, az nem valószínű, hogy így lesz majd az előadáson is. Természetesen, hiszen a konkrét előadások megrendezésére itt is, otthon is külön idő áll rendelkezésemre. Most tehát nem egy konkrét előadás megvalósításával foglalkozom, hanem Shakespeare-rel. Persze jeleneteket is próbálunk, sok-sok elemzéssel. Ebben a módszerben az a nehéz, hogy a színészek ahhoz vannak szokva, hogy minden próba, a próbák minden mozzanata a majdani előadás egy-egy előképe lesz. Ráadásul mindig, mindenki jelen van, tehát, amikor valamit kipróbálunk, óhatatlanul megmérettetve érzik magukat. De a lényeg most az, hogy mindannyian egyszerre dolgozunk, és a közös munka során kristályosodik majd ki a majdani, lehetséges előadás. Hiszen – bár ezer dolog van a fejemben, sok mindent tudok, még több dolgot érzek – de nem egy kész előadással érkeztem. Számomra egy darab mélységei a munka közben tárulnak föl. Mondanál egy konkrét példát? Szívesen. Például próbáltuk a darab elejét, amelyben az öreg király lemond a trónról, és - terve szerint – lányait kiházasítja és a hatalmát egyenlően felosztja a három gyerek között. Ám a legkisebb lányát, akit mellesleg a legjobban szeret, végül is kitagadja és megátkozza. Mi történik Lear-ben? Miért teszi, amit tesz? A legfontosabb kérdések egyike a darabban. Szerintem kétféle lehetőség adja magát. Az első, Lear viszonyulása a hatalomhoz. A másik pedig az, hogy az apa nem tudja elviselni, hogy a kedvenc lányát férjhez adja, ezáltal elveszítse. Ez utóbbi gondolatot én nagyon megkedveltem, ugyanakkor kevésnek éreztem ahhoz, hogy az egész darabot „elvigye a hátán”. De a két lehetőség kipróbálása arról győzött meg, hogy ez a megközelítés nem csak ahhoz áll közel, amit a darab egészéről gondolok, hanem képes az egész darabot összefogni, ugyanakkor érthetővé és izgalmassá tenni a nézők számára. De ahogy minden, természetesen még ez is változhat, hiszen néhány napja dolgozunk még csak. Mindenesetre úgy érzem, hogy ebben a megközelítésben nagyon izgalmas lehetőségek vannak. Tehát, ha jól értem, Lear azt az eredményt reméli Cordélia kitagadásával, az örökségből való kizárásával, hogy így majd nem kell senkinek. Igen. Lear alantas dolgokat művel a két kérővel, és ahogy Cordéliához viszonyul, az már-már elviselhetetlen. Megalázza, tárggyá teszi, de csak azért, mert imádja őt, és nem akarja elveszíteni. Természetesen sokszor került szóba, már a próbák előtt is, a közös munka. Többen gondolkoztak azon, hogy ha az egyik társulatból valaki rátalál egy izgalmas színészi megközelítésre, akkor azt majd a másik társulatnak is pontosan úgy kell-e megvalósítania és fordítva. Ez egy nehéz kérdés, mert akarva, akaratlanul ide lyukadhatunk ki, de ez nem lenne szerencsés. Ezért nem is mindig ugyanazokat a jeleneteket próbálom a két társulat tagjaival. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy egy-egy jelenet megismétlődjék a másik társulat által is, hiszen a színészek számára fontos, hogy részt vegyenek a jelenetekben, mert azok a munka során nyílnak meg számukra. Mindez természetesen függ a színészek személyiségétől. Van, akik úgy érzi, hogy pont ugyanazt kell csinálnia, mint a kollégájának, van aki a saját személyiségéből indul ki. Számomra ez az izgalmasabb, mert a színész a lehetőségek garmadáját mutatja meg, ezzel útba igazít, inspirál. Mindkettőre van példa. Egy színdarabnak hány jó megoldása van szerinted? Közhely, hogy egy jó darabnak nagyon sok megoldása lehetséges. De én mégsem hiszem, hogy nagyon sok lenne. Formai megoldása persze lehet rengeteg, de én egyelőre a tartalommal bíbelődöm. A forma nálam magától szokott jönni. Soha nem akarom egy előre kiagyalt formába belegyömöszölni a darabokat. A munka közben születnek meg azok az asszociációk, amelyek meghatározzák majd a formát. Természetesen azért látok magam előtt számos vizuális pillanatot, néhány jelenetet szinte hallok is magamban, de most még hagyom, hogy hasson rám a színészek alkotó munkája. Miben fog hasonlítani, miben fog eltérni a két előadás? Nagyon fog különbözni, mert látható a próbákon, hogy mennyire különböznek egymástól a két társulat tagjai. Másként szólalnak meg. A végleges formával pedig szervesülnie kell a színészi játéknak. Tehát eszembe se jutna dresszírozni a színészeket, hogy legyenek ilyenek, vagy olyanok, hanem mindenkit megpróbálok eljuttatni a saját határáig. Csak így lehet számukra is reveláció a munka. Az lenne az ideális, hogy ha mindenkiből sikerülne előbányászni olyan megoldásokat amilyeneket még soha nem csinált. Azt a választ vártam, hogy szellemiségében azonos, formailag más. Nyilvánvaló, hogy ez így kell legyen, egyszerre nem hihetek két szellemi konstrukcióban. Most úgy érzem, hogy a Nemzeti előadása vizuálisabb lesz. Hogy érzed, érdekesnek tartják-e a munkát a színészek? Úgy látom, hogy a két társulat tagjai különösen egymás érzékenységére kíváncsiak. Figyelik, hogy ki, hova teszi a hangsúlyt, mit hogyan érez, hogyan old meg egy-egy helyzetet. Persze nem mindenki van ezzel elfoglalva, de a lehetőség, hogy hassanak egymásra, adott.

Tények Bocsárdi Lászlóról Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt

(2006. augusztus 28.)