Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

A Költészet Napja a Nemzeti Színházban

100. születésnap – matuzsálemi életkor. József Attilával kapcsolatban ezt nem érezzük, nem fogjuk fel. „Mindannyian és egyformán testvéreim vagytok” – írja a Tanítások című versében, és nem tréfál. Valóban testvérei vagyunk valamennyien. Nekem most már jóval fiatalabb öcsém. A harmincas éveit taposó ifjú. Tele szeretetvággyal, kíváncsisággal, játékos kedvvel. Ezt, a nagyon kedves, hol megmosolyogni valóan félszeg, hol bájosan hetyke – ahogy ő mondja „balga és együgyű szívű” – költőt ünnepeljük a Nemzeti Színházban. Mondta az est kitalálója és házigazdája, Jordán Tamás. Meghívásunkat elfogadta Fejtő Ferenc – a költő Párizsban élő 96 éves barátja, valamint Somlyó György. A nézők között üdvözölhettük Mádl Ferenc köztársasági elnököt, Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, és a színpadon köszöntőt mondó kulturális minisztert, Bozóki Andrást. A közreműködő művészek - Dunai Tamás, Jordán Tamás, Kubik Anna, Kulka János, Őze Áron, Papp Zoltán, Udvaros Dorottya, Vallai Péter, valamint Sebestyén Márta, Sebő Ferenc és zenekara, a Kaláka együttes és Selmeczi György – előadásában a versek és zenék mellett izgalmas filmbejátszásokat láthattunk és kevésbé ismert, ám még izgalmasabb szövegeket hallhattunk. A 7. Versfesztivál közönsége ezekből már megismerhette Füst Milán 1935 tavaszán született kritikáját. Idézzük fel itt is ezt az írást: Füst Milán JÓZSEF ATTILÁRÓL Azon tűnődöm, hogy miért tesznek rám e rendkívüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást. Mert, hogy a szívemet nem fűtik fel, az kétségtelen. Kezdem olvasni a következő szép versét: Már egy hete csak a mamára Gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében ment a padlásra, ment serényen. S már meg volnék hatva. Ám a versben utóbb ez következik: Most látom, milyen óriás ő – Szürke haja lebben az égen, Kékítőt old az ég vizében. Ez is szép ugyan, de már le vagyok hűtve. Egy jó ötletért, egy szép szóért feláldozza az édesanyját. Költői ötleteibe, szép szavaiba belefullad a szíve, olykor a művészete is. Nem egészen, de fulladoz. A képekért, amelyek kínálkoznak, akár a lepkekergető gyerek, - elszalad, otthagyja a szeretőjét. … Elég felelőtlenül versel, ezt meg kell állapítanom. El-elfütyörészget magában s ilyenkor bátran hetyke finánchoz is hasonlítható, aki nagyon meg van elégedve fütyölésével. Néha egy s más kétes értékű változat is felhangzik bizony, - mint e példák is tanúsítják: Hosszú az Úristen Rövid a szalonna Vagy: Totyog, totyog a piócahalász Bámul, bámul a sovány kanász… Vagy: Az én falkám olyan falka, Ondolálva van a farka… Hiszen hogy szereti a saját merészségét: igen kedves tulajdonsága. Csak egy kicsit sokallom néha. S ezeket az impromtu-ket különösen! – azt a módját, hogy előttem csinálja verseit. Isten nevében nekikezd, hátha sikerül valami. Sokszor sikerül is, de ha nem, nekem kell azt elszenvedni. Vagyis, ki kell mondanom abbéli véleményemet, hogy kicsit sokallom néha túlkönnyű játékait, - túlkönnyű tréfa is akad elég e könyvben… de még a meglepőt és különöset is jobban szereti, mint ahogy illik, - nyilván azt képzeli róla, hogy az mindenkor kincs: tehát halomba gyűjtve is az… parodizáló hajlamát is fegyelme alá kellene vennie, úgy vélem, - olykor még komoly verseinek is kifacsarja izületeit. Ahogy azelőtt a selyem, rubint, alabástrom és virág volt a régiek költészetének kedvenc díszítő jelzője, néki a rongy, a kosz, a tök és a krumplipaprikás a díszítés, - csak azért is! S e mulatságával néha nem kis mértékben képes felbosszantani. S még egyre figyelmeztetném, he megengedi: hogy olykor bizony odáig megy már a szabad asszociációs kép- és hangzattársításban, hogy némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regős ének, - A hetedik című vers, de még a Medvetánc is.) S most, hogy kimondtam, ami a szívemet nyomta, vissza kell térnem arra, amiről többet kell itt szólani s ami mind e kifogásomnál mégiscsak többet jelent nekem: hogy mennyire szeretem az ihletettségét! Mert bármibe kezd is bele, akárhogy kalandoz is, mégiscsak az ihlet vezeti mindenkor… Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt… nem egyszer volt az a benyomásom róla, hogy percről-percre ő maga is szívesebben megváltozna, csakhogy az ihletnek kedvezzen. S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetre méltó… de még annyira szuggesztív is: az ember egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólóan. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között. Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel s dédelgetni látszik e tulajdonságát s nékem ebben igazat is kell adnom néki ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, - hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától. Füst Milán Nyugat 1935. márc. Fejtő Ferencet mély barátság fűzte a költőhöz. A Párizsban élő irodalmár, újságíró a hirado.hu-nak mesélt József Attiláról és barátságukról. Ugrás az MTV oldalára

(2005. április 11.)