Mohácsi János rendező monológja

Amikor kiderült, hogy a Nemzeti Színház megtisztelő felkérése akár népszínműre is szólna, úgy éreztem magam, mint a hegymászó, akire rácsörögnek, hogy a holnapi továbbképzés mégsem a Vértesben leszen, meghódítani a Nagy Csákány egeket hasító 467 méteres magasságait, hanem inkább a Himalája Mount Everest nevű csúcsára kellene fölkószálni. Mindig vonzó egy ismeretlen műfaj, persze alighanem veszélyes is. Miért nem játszanak ma népszínművet, és ha netán mégis, miért kapunk Pavlov kutyájaként a távkapcsoló után, isszuk döbbenten halomra a vodkákat a szünetben, vagy ébredünk jeges verítékben leejtett műsorfüzetünk koppanására? De miért játszottak egykor annyi népszínművet? Miért annyiszor? Mit jelentett a népszínmű akkor az akkori nézőknek? Mit jelenthet ma? A válasz valamennyi kérdésre egyértelmű és határozott igen. És a dramaturgia nehézlovasságának ajánlatai között Bíró Lajos, aki maga is egy – már elnézést – huszárvágással változtatta a színmű alapjául szolgáló kisregénye úgyszólván horrorisztikus végét olyan happy endre, amely elevenen sugározza egy három műszakban szorgoskodó lövészárok minden huncutságát… Bíró Lajos, aki átkereszteli a Szolgák országát Sárga liliomra, hogy előttünk ragyogjon a népszínmű, amelynek egyetlen nótája, amelyet egy cimbalmozni soha meg nem tanuló főherceg favorizál… Egy ilyen darabot pedig, amely ennyi szeretettel mosolyog ránk, mint ködben kávézó pilótára hirtelen a Csomolungma, egy ilyen darabot egy szép napon úgyis fényesre kell szidolozni. Miért ne? Mohácsi János

(2004. április 06.)