Amikor kiderült, hogy a Nemzeti Színház megtisztelő felkérése akár népszínműre is szólna, úgy éreztem magam, mint a hegymászó, akire rácsörögnek, hogy a holnapi továbbképzés mégsem a Vértesben leszen, meghódítani a Nagy Csákány egeket hasító 467 méteres magasságait, hanem inkább a Himalája Mount Everest nevű csúcsára kellene fölkószálni.
Mindig vonzó egy ismeretlen műfaj, persze alighanem veszélyes is. Miért nem játszanak ma népszínművet, és ha netán mégis, miért kapunk Pavlov kutyájaként a távkapcsoló után, isszuk döbbenten halomra a vodkákat a szünetben, vagy ébredünk jeges verítékben leejtett műsorfüzetünk koppanására? De miért játszottak egykor annyi népszínművet? Miért annyiszor? Mit jelentett a népszínmű akkor az akkori nézőknek? Mit jelenthet ma? A válasz valamennyi kérdésre egyértelmű és határozott igen.
És a dramaturgia nehézlovasságának ajánlatai között Bíró Lajos, aki maga is egy már elnézést huszárvágással változtatta a színmű alapjául szolgáló kisregénye úgyszólván horrorisztikus végét olyan happy endre, amely elevenen sugározza egy három műszakban szorgoskodó lövészárok minden huncutságát
Bíró Lajos, aki átkereszteli a Szolgák országát Sárga liliomra, hogy előttünk ragyogjon a népszínmű, amelynek egyetlen nótája, amelyet egy cimbalmozni soha meg nem tanuló főherceg favorizál
Egy ilyen darabot pedig, amely ennyi szeretettel mosolyog ránk, mint ködben kávézó pilótára hirtelen a Csomolungma, egy ilyen darabot egy szép napon úgyis fényesre kell szidolozni.
Miért ne?
Mohácsi János
(2004. április 06.)
