Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Szombati beszámoló

A szobákat ismét kézművesek, népi iparművészek lakták be. A csipkeveréstől a gyöngyfűzésen át a fafaragásig mindent készségesen elmagyaráztak, megmutattak a művészek. Mindent a kéznek, volt a jelszó. Jómagam is törleszthettem több éves adósságomat, végre megtanultam kukoricacsuhéból angyalkát készíteni a karácsonyfára.
A Zikkuratból sokan a stúdiószínpadra vették az irányt. A honlapon is az egyik legolvasottabb előzetes volt a Vörösmarty Színház gyerekelőadására invitáló cikk. A kis herceg látogatta végig a kisbolygókat, rajzoltatott magának nyitott és csukott óriáskígyót. Őrzők Megőrizni magunkban az élet valódi értékeit, mint valami kincset - talán ez a legnehezebb feladat mindannyiunk számára. A felnőttkor gyakran vezet bennünket fontosnak tűnő, ám valójában érdemtelen célok felé. De ha megőrizzük magunkban a hajdani gyermeket, rátalálunk arra, ami valóban számít. A Székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Gór Nagy Mária Színitanoda közös produkciója egyszerűen, finoman hívta föl a figyelmet ezekre a fontos kérdésekre, nem hangsúlyozta agyon a mese jól ismert közhelyeit. Éppen úgy örültem, mint amikor gyerekfejjel olvastam Saint-Exupery történetét, hogy a kis herceg annyi csalódás után sem adta föl a keresést, és még egy keserű felnőttnek is képes volt átadni a Nagy Titkokat. És pont olyan szomorú lettem, mikor a játék véget ért. Erről a mi földhözragadt világunkról csak egyféleképpen lehet megszabadulni?... Pillanatnyi csönd után, gyermek és fölnőtt egyaránt hatalmas tapssal jutalmazta a szép előadást. (gabo) Irodalmi Kávéház Bella István, Kalász Márton és Kálnay Adél (a szombat délelőtti mesejáték szerzője) és a házigazda Tódor János író volt az irodalmi kávéház vendége. A színház első emeletén, a megyejárásokhoz kapcsolódó állandó rendezvényen, most a költészet illetve a költők helyzete lett a központi téma. Az alacsony honoráriumok, a pénztelenség és a piaci viszonyok közé kényszerült írók és olvasók helyzete. Egyre gyakoribb, mondták a művészek, hogy állandó olvasóik egy-egy folyóiratpéldányt, vagy egy már korábban aláírt kötetet hoznak a dedikációs alkalmakra, mert az új könyvet nem tudják megvenni. A helyzet a másik oldalról nézve sem rózsás, a honoráriumokból nem lehet megélni. A beszélgetés második felében aztán részleteket hallgattunk Kuna Károly tolmácsolásában, aztán hallgattunk, hallgattunk. Koraeste, kiállítás-megnyitóra érkeztek a vendégek. A stúdió előterében aztán sokan úgy döntöttek az esti előadást is megnézik. Érthető, Palotás szobrainak abszurditásához jól illett a "Ionescológiai tanulmányok" alcímet viselő előadás, az Absurdistan. Palotás József Szobrai A művész a világban keresi, hajszolja a tudást, meg akarja ismerni tárgyát, keresi az északi szelet, amely "fellobbantja a szívben a vágyak lángját", és űzi és szalad a déli szelek után, melyek a szellemet dúlják a fejében, s fut keletnek, hogy meditációban érintse meg a semmit, fordul nyugatnak, ahol a halált véli utolérni. De hasztalan ez a futás, mert a művész legnagyobb kincse az emberi lélekben lélegzik, és nem rajta kívül. A jó művész - árnyékát hajítva - a szellem ablakán jár át szimbolizálni. Ezt írja magáról Palotás József, Dunaújvárosban élő Munkácsi-díjas szobrászművészünk. Munkáinak érdekes darabjait a Stúdiószínpad előterében láthatják december 27-ig, a színházi előadások előtt és a szünetekben.
Absurdistan Frenetikus esténk volt, ezt túlzás nélkül állíthatom. A Dunaújvárosi Táncszínház előadásában komoly(talan) ionescológiai tanulmányok kerültek bemutatásra. Rácz Attila nehéz és bonyolult csoportos koreográfiája olyan precizitással jelenítette meg a drámaíró világát, amely bizonyára neki magának is örömére szolgált volna, ha látja. A táncosok pontos, összehangolt és könnyed munkája kiemelte a mű játékosságát; elképesztően humoros ötletek garmadája öltött testet - nagy örömünkre. A kopasz énekesnő és a Különóra énekes-táncos változatában könnyed rinocéroszok, tanácstalan dalművet kántálva ropták a megválaszolhatatlanság bumfordi táncait. Kiderült, hogy csúnyán járhatunk, ha nem megy a szolmizálás (nem szép halál egy lavór vízbe fúlni), de ha a szekrényben lakó többi hullával alkotunk kórust, akkor már bármit dalolhatunk az életről.
A gördülékeny és meglepő produkció súlyos kérdésekről mesélt úgy, hogy könnyebb lett tőle a szívünk, nem tehettünk mást, önfeledten kacagtunk - és tapsoltunk. Vidáman rohantam föl a balkon szintjére, és a kitárt ajtón át még megpillanthattam az Alba Regia Szimfonikus Zenekart és a velük fellépő hat(!) kórust ünneplő közönséget. Majd egyszerre csönd lett, és a Nagyszínpad kelt megint életre: az Ó Fortuna zendült föl újra, végighullámzott a termen, megremegtetve a lelkeket, mintha hirtelen új világok születtek volna. A hálás, tomboló közönség egy darabig még képtelen volt hazamenni. (gabo)

(2003. december 06.)