Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Ezt az évadkezdést sorsdöntőnek és történelminek érzem

Az újságok többsége "jó hangulatúnak" nevezte a nyitó társulati ülésünket. Kár is lenne tagadni, Balikó Tamást még a nyár legjobb viccének az elmondására is fölkérted, és te sem tagadtad meg önmagad. Szerintem az egyik legfontosabb törekvésed, bárhol is legyél, a jó hangulat megteremtése. Mert arra gondolok, hogy ez a világ körülöttünk egy kicsit a hátrányára változik. Gyakran rideg és barátságtalan, a mindennapi élet pedig nagyon küzdelmes. De az a meglátásom, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy ne így legyen. Miután én nem vagyok tekintélyelvű, nem tartok tőle, hogy bajom származna abból, ha barátságosabban érintkezem a munkatársaimmal, mint ahogy azt a pozícióm esetleg megkívánná. Ha én barátságos vagyok és közvetlen, nem fogom elveszíteni a tekintélyemet, mert az nem azon múlik, hogy milyen hangnemet használ a főnök, hanem azon, hogy milyen szakértelmet, tudást képvisel, és hogyan tudja érvényesíteni a szempontjait. Hogy valaki rátermett-e vagy nem, az a színház világában gyorsan kiderül. Végre, kezdődhet az első igazi saját évadod. Mitől fogod sikeresnek érezni? Teltházas előadások… A teltház nagyon fontos, talán a legfontosabb – de önmagában nem elég. Egy színházat sokféle módon meg lehet tölteni. Én azt szeretném, hogyha mi, akik egy húron pendülünk szakmailag, azt mondhatnánk, hogy igen, a mi szigorú szakmai elvárásaink szerint is jó előadások születnek itt. Ez fontosabb, mint a kritika elismerése? Hát, a kritika az nem annyira fontos. Sajnos, mert hozzátartozna a színházhoz. Én nagyon nagy becsben tartanám, ha lenne, a mérvadó kritikát. De nincs. Az évadkezdés előtt Szombathelyre utaztak a Nemzeti különböző részeinek a vezetői, amolyan összeszoktató tréningre, ahol egyebek között egy több órás vetélkedővel lepted meg a csapatot, mégpedig a Claudius bemutatója után. Feltételezem, hulla fáradtan, ám éjszakába nyúlóan és lelkesen irányítottad a játékot. A játék remek eszköz arra, hogy egy kis társaság gyorsan egy húron pendüljön. De egy kicsit korábbról kezdem. A Nemzeti Színház igazgatói pályázatának megnyerése után különböző rémhírek keringtek, hogy jön a Jordán, ki fog söpörni mindenkit, hozza a saját embereit.
Amikor megérkeztem, a házban tapintható volt a szorongás. Szerencsére elég hamar kiderült hogy az itt dolgozók kitűnő szakemberek, tehát már ezért sincs félnivalójuk, és hogy nincsenek is ilyen szándékaim. Én azt szeretném, ha mi egy jól működő csapattá válnánk. Ez a szombathelyi két és fél nap, szerintem, segített ebben. Nem tagadom, jól éreztük magunkat. A színészekkel és a rendezőkkel is elvonultál egy esti beszélgetésre, ahova csak egy fotós mehetett be, de ő is csak néhány percre… A dolgok gyakran a stíluson múlnak. Hogy az ember milyen formában tálalja a gondolatait. Akkor este arról beszéltem, hogy mennyire fontosnak tartom a műhelymunkát, azt hogy megnézzük egymást a próbákon, hogy a büfében akár az összeveszésig merjünk vitatkozni szakmai kérdésekről. Tehát nem titkokról volt szó, de azt szerettem volna elérni, hogy ez egy intim hangulatú együttlét legyen. Egy adott életszakaszban mindenki másként éli meg az eseményeket. Én, a magam életében, ezt az évadkezdést sorsdöntőnek és történelminek érzem. Az önmagában is esemény, hogy belép egy új igazgató, akárkiről is legyen szó, és elkezd a Nemzetiben – ami ugye nagyon fiatal intézmény még – egy új szezont. Az én életemben pedig még hangsúlyosabb. Az idén töltöttem be a hatvanadik évemet, felteszem – és ezt nem keserűen mondom –, hogy nagyon sok, hatalmas alkotásra már nem lesz lehetőségem. Nekem ez "A" feladat, ami, úgy érzem, hogy összegzi az életemet. Egyetemi Színpad, 25. Színház, Kaposvár, Merlin… és a "tetején" a Nemzeti. Úgy is lehet tekinteni, hogy az előző állomások azért voltak, hogy ezt nagyon jól tudjam csinálni. Tehát, nekem ez szinte élet–halál kérdés, de nem egzisztenciális értelemben és nem is a "mindent akarás" értelmében, hanem – szinte eltúlozva – az életem értelmének megvizsgálása szempontjából. Úgy érzem, hogy az életem akkor lesz kész és teljes, ha ezt jól csinálom. Miután rátermettnek érzem magam, és minden jel arra vall, hogy komoly segítségeket is kapok, nincs semmiféle félelmem, annak ellenére, hogy komoly a tét. Azt hiszem, hogy egy sikeres életszakasz elé nézek, amihez persze sok mindennek teljesülnie kell. Ezt akartam elmondani. És azért kellett, hogy ez viszonylag zárt körben történjen, hogy arcpirulás és szégyenkezés nélkül mondhassak nagyon meredek közhelyeket. Mertem elérzékenyülni, és a szavaimat nem tettem patikamérlegre. És mit láttál a tekintetekben? A tekintetek azt igazolták vissza, hogy ők is igazi műhelymunkára vágynak. A Nemzetivel kapcsolatban minduntalan előkerülnek politikai kérdések. Mennyire foglalkoztatnak ezek téged? Ezt is egy kicsit messzebbről kezdem. Én kerülő úton jöttem a pályára, és ez a kerülő sok mindenre megtanított. Például arra, hogy megengedhetem magamnak, hogy kicsit másként lássam a világot. Remélem, hogy nem kevés az az idő, ami nekem hátra van. Illetve, miután Istenhívő vagyok, beletörődök abba is, tudomásul veszem, ha ez nem olyan sok. De nagyon gyorsan múlnak az évek, nagyon sok a feladat, és úgy érzem, nekem már nincs időm arra, hogy azokkal vívjak meg, akik nem tartoznak az életemhez, a mesterségemhez. Tehát azért is le kell rázni a politikát, mert nincs idő pártos véleményekkel vacakolni. Sokkal fontosabb egy szellemi műhely megteremtése, és hogy fantasztikus előadások szülessenek. Ha már a jó Istent szóba hoztam, arról van szó, hogy Ő a kezembe adott egy picike hatalmat, nekem meg élni kell ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy “lilának” hangzik, de hatvan évesen ki merem mondani: nekem az a dolgom, hogy az a kétszáz ember, aki itt dolgozik, boldog legyen. Mert ők is csak egyszer élnek. Ha jól teszem a dolgom, akkor lehet, hogy nem lesz annyi hétköznapunk, mint amennyi a naptárban van. Szombathelyen, ahol a Savaria Történelmi Karnevál színházi ősbemutatójának címszerepét játszottad, azt érzékeltem, hogy bár Claudiusként álltál a színpadon, a közönség, miközben a színész sikerét ünnepelte, a Nemzeti igazgatójának is tapsolt. Érzékeled, hogy megváltozott az emberek viszonya hozzád? Igen, ezt nagyon lehet érezni, az élet minden területén. Egy kicsit olyan ez, mint ahogy a valóságshow szereplőiből ismert arc lesz. Én hiába játszottam annyi szerepet, hiába voltam a Merlin igazgatója, igazán ismert a Nemzeti Színház miatt lettem. Borzasztóan sokat szerepeltem a médiumokban, tehát, az emberek fölismernek. Azt meg jóleső érzéssel lehet nyugtázni, hogy a többség nagy szimpátiát mutat és drukkol nekem. Negatív változások nem jöttek az életedben? Permanens kérdés: mi történik azzal, aki lép egyet a hierarchiában? Szerintem az alany soha nem tudja, hogy mit változott. Mindenki azt mondja, hogy nem változtam, de ez biztos nem igaz. Én is csak azt mondhatom, hogy szerintem nem változtam. Árgus szemmel figyelem magam. De azt tudni kell, hogy a világ úgy van berendezve, hogy minél magasabbra kerül az ember, egyre magányosabb lesz. És annál kevésbé éri őt bíráló szó. De lehet, hogy nem is igen tűri az ember a kritikát… Szeptember elsején indul a Megyejárás. A honlapunkon is olvasható a program, három nap alatt félszáz esemény, színház, jazz, komolyzene, képzőművészet, népművészet, beszélgetések, felsorolni is nehéz. Ha előretekintünk, ez annyi produkció, hogy két évad is kitelik belőle. Számodra mi a legfontosabb ebben a programsorozatban? Amit én várok tőle, az nem az, ami a felszínen mutatkozik. Talán annál jelentőségteljesebb. Az alapja a Somogy megyében töltött tizenegy évem alatt szerzett tudás. Kaposváron megtapasztalhattam, hogy mennyi fásultságot, rezignációt, beletörődést jelent a vidéki művész lét. Most nem csak, és nem elsősorban színészekre gondolok. Azt is láttam, milyen kevesen tudnak kitörni ebből a körből. Be kell tudnunk látni, hogy ez egy ilyen ország, de azt is gondolom, hogy változtatni kell rajta. Tehát, én azt várom a Megyejárás programsorozattól, hogy impulzust ad a vidéknek. Szerintem fontos dolog, hogy a tehetségek eljöhetnek ide a Nemzeti Színházba, aminek mégis csak van egy kis rangja, és bemutathatják a műveiket. Érezhetik, hogy nem volt hiábavaló az a sok vergődés. Persze, nem lehet tudni, hogy milyen termést hoz ez a gesztus, de remélem, hogy segít eltüntetni a határt a "Budapest-ország" és a "vidék-ország" között. Én már a hatvanas években abba a kivételes helyzetbe kerültem, hogy az Egyetemi Színpaddal utazhattunk külföldre. Huszonévesen meghatározó élményem volt, hogy ezeken a színházi fesztiválokon a franciák, az olaszok, a lengyelek, a többiek, mind egy asztalnál ültek, békésen beszélgettek és – barátok voltak. Szinte semmi nem kellett a kapcsolatteremtéshez, csak oda kellett ülni valakinek az asztalához. Azt kívánom, legyen ez így az országon belül is. A művészek keressék meg egymást, legyenek kontaktusok Somogytól Hajdú-Biharig. Vámos Miklós műsora után egy ország tudja, hogy nagy játékos vagy, imádsz fogadni. A Nemzetivel kapcsolatban van élő fogadásod? Nincs, talán nem is lesz. De föl se merült. Ez az egész egy kicsit olyan, mint egy hazárdjáték. Az én Nemzeti Színházam – paradox módon – egyszerre ünnepélyes, szertartásos, ugyanakkor nagyon barátságos, mosolygós, pulóveres. Ahol otthonosan érezheti magát mindenki, akkor is, ha csak úgy betéved hozzánk, és akkor is, ha egy-egy kivételes alkalomra felveszi – az egyébként kényelmetlen – frakkját. Eöri Szabó Zsolt

(2003. szeptember 15.)