Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800

Parvathy Baul (India) koncertje

A baul az élet útja

Parvathy Baul énekes, festő, és mesemondó Nyugat-Bengálból. Gyerekkorában zenei és táncképzést kapott, majd képzőművészetet tanult a Kala Bhavanban, Shantiniketanban, a Magyarországon jól ismert Rabindranath Tagore által alapított egyetemen. Találkozása a baul élő hagyományával érlelte meg benne a döntést, hogy magát képezve minél többet sajátítson el a baulról ahelyett, hogy egyetemi diplomát szerezne. 1995 óta lép fel szülőföldjén, Bengálban, Indiaszerte és nemzetközi fesztiválokon, többek között a Transit fesztiváljain.

A művészről számos videofelvételt találni a Világhálón. Íme egy, ízelítőül.

 

2012-ben létrehozta az első indiai női színházi fesztivált, a Tantidharit, amely a Julia Varley (ODIN TEATRET) által kezdeményezett Magdalena-projekttel áll kapcsolatban. A fesztivált Auroville-ben és Pondicherryben rendezték meg, lehetőséget teremtve a nőknek arra, hogy tradicionális és kortárs háttérrel rendelkező művészek találkozhassanak.

 

Parvathy Baul az Odin Teatret The Tree (Fa) című új előadásában is részt vesz. Önálló koncertje elé pedig munkatársaink egy interjút ajánlanak az olvasó figyelmébe. A beszélgetés angolul zajlik, a YouTube ablak alatt adjuk közre magyarul az interjú esszenciáját.

 

 

A baul az élet útja

(Interjú-részlet)

 

Parvathy: Mi, baulok, a szeretetet ünnepeljük, a szeretetet, ami belül van, és ami kívül van.  Ennek a hagyománynak a lényege, hogy megtaláld az istenit magadban, az őszinte szeretet, az odaadás által. Azonban először önfegyelemre van szükségünk, amit különböző módszerekkel érhetünk el, tudnunk kell többféle módszerrel uralni a testünket, az elménket. Ugyanígy művészként is fegyelmezettnek kell lenni. Végül a zene, tánc és a kimondott szavak által tudunk az éber figyelem állapotába jutni, jelen lenni önmagunkban. Mert ha ismered önmagadat, akkor tudsz megismerni másokat is. Ahhoz, hogy másokat megértsünk, elsősorban saját magunkat kell megismernünk. Ezt tanítják a mestereink. A baul hagyomány nagyon régi. Mindig szájhagyomány útján adta tovább a guru a tanítványának, ezért a mi történelmünknek nincsenek írott dokumentumai, nem tudjuk kéziratokkal igazolni a hagyományt.

Riporter: Te vagy a történelem, az élő történelem!

/…/ Van egy CD-d ezzel a címmel: Sahajia- Sahaji jóga énekei.

Parvathy: Igen. A sahajia szót fordíthatnánk spontaneitásnak. A spontaneitás nem azt jelenti, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Fontos, hogy tudd, mit akarsz csinálni, mire törekszel. Olyan mintha megtisztítanád magad mindattól, ami nem a bensődből fakad. A végén már csak az igazság marad. Ez a lényeg és az egyetlen cél, hogy megtaláld az igazságot, ami benned van.

Riporter: Milyen jelei vannak annak, hogy eljutottál az igazsághoz?

Parvathy: Ez egy nehéz kérdés. Ahhoz, hogy erre választ kapjon, megvilágosodottnak kell lennie.

Riporter: Értem, Parvathy már válaszolt is nekem a mosolyával. Ez a válasz. Ez az igazság. Bocsáss meg félbeszakítottalak, amikor a sahajiaról beszéltél, ami azonnali spontaneitást jelent. Egy olyan spontaneitás, ami ki tudja szűrni a szándékainkat…

Parvathy: Úgy mondanám, ez azt jelenti, hogy az éber elme állapotában vagy, pontosan követed az utat, van egy tiszta célod, amire törekedsz. Nekünk, bauloknak az ének, a tánc, a vers a közvetítő. Ez a mi önkifejezési eszközünk, ami egyben egy aktív meditáció is. A baulok nem szórakoztatás céljából tartanak előadásokat.

Riporter: Ez ima, a bölcsesség megéneklése.

Parvathy: Igen. Olyan, mint amikor tüzet gyújtasz, és az fényt és meleget ad. Hasonlóképpen, a mi dalaink Mahamantrák, mélyreható szent dalok. Olyan kimondott szavak, amelyek hatását sok-sok ideje letesztelték már. Ezek tökéletes szavak, a mesterek alkották őket, amikor az éber elme állapotában voltak, a teljes odaadásban. Ebből az állapotból közvetítették az igazságot lényük legmélyéről. Ezekben a szavakban benne van a mesterek (guruk) jelenléte. Így elérheted ezt az állapotot az éneklés által. A mester vagy mesternő állapotát, mindegy. Tehát olyan ez, mint amikor egy téli éjszakán leülsz a tűz mellé, és ott meleget és fényt találsz.

Riporter: Neked alkalmad volt életed során több tűzre is rátalálni, az első mesteredtől, gurudtól kezdve, akinek itt látható a képe. Tudnád életednek erről a fontos eseményéről beszélni? Hogyan ismerted fel őt, honnan tudtad, hogy ő az a tűz?

Parvathy: Talán nem kellene erről nagyon személyes hangon beszélni. De szerintem a személyes élmények intenzívebbé teszik a spirituális élményeket, mert csak azután ismerhetjük meg a világot, ha magunkat megismertük és a saját életünket éljük. Én már gyermekkoromban tudtam, hogy művész szeretnék lenni és a művészetnek fogom szentelni az életem. Nem voltam egészen biztos a spirituális utam tekintetében, de azt tudtam, hogy a művészetnek szentelem magam. Az ősi Gurukul módszerrel tanultam, ami szerint a mesteremmel laktam. Tanultam klasszikus táncot, de úgy éreztem ezáltal nem leszek szabadabb. Éreztem, hogy képességeim fejlődnek és gazdagodik az elmém aktivitása, törekedtem egy bizonyos állapotra. Csak másoltam bizonyos dolgokat, de nem én voltam. Akkor úgy döntöttem, a festészetre kell áttérnem, mert azzal ki tudom fejezni önmagamat. Azonban festéskor nem használod a tested, én pedig szükségét éreztem annak, hogy használjam a testem. Amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, már használtam a testemet és az elmémet is, mégis hiányzott valami. Nem tudtam az élet esszenciájához közel kerülni. Márpedig én a teljességre vágytam. Ekkor az egyetemen (A Magyarországon is ismert indiai polihisztor, Rabindranáth Tagore által alapított egyetemenről van szó Sántinikétánban), ahol tanultam, egy koncerten megláttam táncolni és énekelni a mesteremet, aki Radha és Krishna szerelmét adta elő.

Riporter: A mestered épp egy szerelmi történetet mesélt el, amikor először találkoztatok? Hány éves volt akkor?

Parvathy: Majdnem 70 éves. Mindent átéreztem, amiről énekelt: a felhő, az utca, az ablakban várakozó kedves. Minden, amiről beszélt, meg is jelent előttem: Radha, Krishna, Brindavan, mindannyiukat megjelenítette. Ő ennél is tovább ment, egy másik állapotba vezetett át, amit a mindennapi életben nem tudunk elérni. Éreztem, hogy valami nagyon mély dologra találhatok odabent. Magamban. Figyeltem őt, mint tanítvány. Megfigyeltem, hogyan issza a teáját, hogy eszik, hogyan készíti elő a hangszereit, hogyan öltözik fel, mielőtt színre lépett. Azt éreztem, hogy minden, amit csinál, az meditáció. Mindig nagyon figyelt. Nem törődött azzal, ami körülötte történik, intenzíven jelen volt a munkájában. Most ezt mind el tudom mesélni, de akkor még nem értettem mindezt. Csak azt éreztem, hogy ez egy különleges dolog. Mondtam neki, hogy szeretnék tanulni tőle. Rám nézett, és nem szólt semmit. Nem is vett rólam tudomást. Végül elindultam, hogy megkeressem őt. Megtaláltam, és el akartam neki magyarázni, hogy mit akarok tőle megtanulni. Rám nézett és megkérdezte: „Ettél valamit?” „Nem, nem ettem semmit, mert alig vártam, hogy megtaláljalak.”- válaszoltam. „Jól van”- mondta ő. ”Egyél, pihenj, aztán beszélünk.”

Riporter: Ez volt az első lecke?

Parvathy: Igen, ez volt az első leckéje. Hagyta, hogy várjak mellette 15 napig, csendben. Azt sem kérdezte meg, mi a nevem.

Riporter: Még mi sem mondtuk ki az ő nevét…

Parvathy: Igen. Az ő neve Sanatan Das Baul. Az én országomban ő valóságos legenda. Mindenki ismeri a nevét, mert egy nagytiszteletben álló baul mester. Egész életében fegyelmezetten a tiszta baul útját járta. Nitai Khyapa tanítványa, akire mindenki emlékszik. A mesterem az egész világon fellépett. Ugyanazt a munkát végezte, amit most én.

Riporter: Ebben a tekintetben a lánya vagy, folytatod a munkáját.

Parvathy: Igen, áldását adta arra, hogy folytassam a munkáját.

Riporter: És azt mondtad, ez a tiszteletreméltó mester most 94 éves.

Parvathy: Igen, 94 éves. Most csendben él. Nem lép fel, és nem tartja a kapcsolatot a világgal. Az ashramjában él, tehát azon a helyen, amit ő alkotott, itt tovább énekli a szent énekeket és meditál. Csak nem nyilvánosan énekel. Ő már egy valódi jógi. Azt mondják, Indiában csak pár igazi jógi van – ő az egyik.

Riporter: A baul út egy olyan életmód, amely nincs intézményesítve, rituálék nélküli, semmilyen közvetítő nincs önmagunk és Isten, önmagunk és önmagunk között.

Parvathy: Így van.

Riporter: Tulajdonképpen ez minden vallásnak a gyökere.

Parvathy: Igen, egyre közelebb visz önmagadhoz, a benned lévő igazsághoz. A baul út azért egyedi, mert a bennünk lévő istenit kívánja elérni a táncban és énekben való teljes feloldódás segítségével. Teljes odaadásról van szó. Mert nincsen koreográfia, nem egy szokványos tánc, hanem a bennünk lévő szeretet kifejeződése. Amikor énekelünk, nem egy koreográfia mentén dolgozunk, nem döntjük el előre hogyan fogunk énekelni, táncolni.

Riporter: Tehát amit ma láttunk tőled, éneket és táncot, az mind spontán volt? Nem volt eltervezve?

Parvathy: Igen. Többnyire. Mert el kell szakadnom a múlttól és a jövőtől, hogy a jelenben lehessek. Azért énekelünk és táncolunk, hogy megtapasztaljuk a jelent. Sokféleképpen megtapasztalhatjuk a jelenlétet, sokféle spirituális módszer van erre. A baul módszer azt mutatja meg, hogy tudunk jelen lenni a tánc és ének által. Jelen lenni ebben a pillanatban. Semmi más nem létezik, még az sem aki énekel. Sok minden történik, de belül mozdulatlan vagy, egy olyan állapotban, ami csak a feltöltődést engedi meg.

Riporter: Hagyod magad megtölteni, mint egy üres csésze.

Parvathy: Ezt mi úgy nevezzük, hogy aadhar, az üres edény.

Riporter: Azt akarod mondani, hogy te, Parvathy eltűnsz ilyenkor?

Parvathy: Parvathy nem létezik, ő nem fontos. A lélek a fontos. Én csak a hang hordozója vagyok, ezért szükségem van egy testre. Ennek a testnek adtak egy nevet, Parvathy, de lehet bármi más. Itt csak a guru jelenléte létezik, ez a legfontosabb, semmi más nem számít.

Riporter: Egy ilyen énekelt ima, bölcsesség, tánc, nemlét után mégis a széken ülsz, mint Parvathy…

Parvathy: Most Parvathy kell legyek, mert beszélnem kell veled. És amint megjelennek a szavak, eltűnik az igazság.

Riporter: Amikor megjelennek a szavak, eltűnik az igazság?

Parvathy: Eltűnik az igazság, mert ezekkel a szavakkal megpróbálom a te öntudati szintedet az enyémmel összeegyeztetni. Az öntudat különböző szintjeiről jövünk, viszont egy kis időt, egy élményt megosztunk egymással. Ez viszont már a múlthoz tartozik, nem az igazság. Csupán egy emlék.

Riporter: Megoldható, hogy elvágjuk magunkat a múlttól és jövőtől, és megteremtsünk egy közös jelent? Hogyan lehetséges ez?

Parvathy: Talán, ha már nem lennének szükségesek a szavak. Csak legyünk jelen egymás számára. Talán semmilyen magyarázatra nincs szükség, egyszerűen sikerül jelen lennünk.

(Hallgatnak)

A többiek miatt beszélnünk kell most.

Riporter: Igen, a többiek miatt kell beszélnünk. De nagyon fontos, hogy ismerjük a szavaink értékét. Nézzük a televíziót, és elveszítjük a kapcsolatot a belső igazsággal. Talán más televízió kellene.

Parvathy: Igen, talán egy belső televízió.

Riporter: Nahát, belső televízió. Akkor semmi okunk nem lenne csatornát váltani. Akkor csak egy program menne rajta.

Parvathy: Egyetlen csatorna.

Riporter: Egy csatornán maradnál egész életedben.

Parvathy: Így van. Látod ezt a hangszert egyetlen húrral? Ektara. Ez egy nagyon régi hangszer és szimbolikus is. A misztikusok, a szufi gyakorlók és a jógik, akik egyetlen úton kapcsolódnak a szeretethez vagy az istenihez, mindannyian ezt az egy húros hangszert használják. Ez a legősibb hangszer. Utalások találhatók rá a Védában, ami az első szent könyv a világon. Olvashatsz róla a Sama Védában. Ugyanakkor az emberi testet is jelképezi ez a hangszer.

Riporter: Látom rajta a hold és a nap jeleit. Mit jelentenek?

Parvathy: A hold a tudatunk. Itt van. (Mutatja.)

Riporter: A tudat, mint a harmadik szem. A tudat kinyitása.

Parvathy: Igen, ez egy kapu. Egy félhold, amin keresztül eljuthatsz egy másik tudati szintre, ami túl van a jelenlegin. Ezekről lehet olvasni különböző könyvekben is, de szeretnék még beszélni az ektaráról. Az ektara az egy húros hangszer, az egy húrral zenélés. Mint egy egyedi belső televízió. (Kacag.)

Riporter: Lenyűgöző az egyszerűsége. Mi elveszünk a sok húr között.

Parvathy: Azt kérdezted, mi lepett meg legjobban a mesteremnél. Az egyszerűsége és az egységessége. Semmire sem volt szüksége. Tudta, mit akar és ismert egy utat. Egyszer, amikor már kezdtem elég jól játszani az ektarán, megkértem, hogy tanítson más, több húros hangszeren is játszani. Ő akkor azt mondta: egy húr elegendő egy életre. Még azt is mondta, hogy sohase felejtsem el, hogy én csak a közvetítő vagyok. Ez a hangszer évezredek óta létezik, millió ember, mesterek használták. Én csak egy vagyok közülük. Ez a hangszer akkor is létezni fog, amikor az én testem és én már nem leszek. A hangszer marad, valaki más lép a helyembe. Tehát ő az igazság, a hagyomány, a személy pedig nem fontos. Ez a különbség a nyugati és az indiai felfogás között. Akarom mondani, lényegében nem látok semmilyen különbséget kelet és nyugat között, mindannyian emberek vagyunk. Viszont azt látom, hogy a nyugati országokban az egyén a fontosabb. Csak arra figyelnek, hogy valaki valamit csinál. Számunkra viszont az egyénnek nincs jelentősége. Nekünk a hagyomány a fontos. Ezért maradt fenn a hagyományunk, és őrizte meg a folytonosságát. Ez mégsem jelenti azt, hogy bezárkózunk bizonyos elvek közé és sohasem változtatunk. Az én mesterem is sok mindent hozzáadott a hagyományhoz, gondolatokat, amelyek most már a hagyomány részei. Én is, amikor továbbadom a tudást, ugyancsak a hagyományt erősítem, mert ez egy dinamikus munka, sehol sem zárul be. Azt hihetnénk, hogy egy hagyományt követni, olyan mintha börtönben lennénk. De nincs így. A baul hagyományban több ezer ének és vers van. Akkor teljesedsz ki baulként, amikor a saját énekeidet megkomponálod. De nem alkothatsz úgy baul éneket, hogy egy napon fogod magad és leülsz megírni a verset. Ez nem működik. El kell érned a megfelelő tudati szintet, ahhoz, hogy ki tudd fejezni csupán néhány szó segítségével azt, amit célirányosan kerestél. A lehető legegyszerűbb helyzetben, a legkevesebb eszköz használatával tudod elérni ezt az állapotot.

Matei Georgescu interjúját Kulcsár Edit fordította magyarra