Lear király

Lev Dogyin (1944) jelenleg az orosz színház talán legmeghatározóbb alakja. 1967 óta tanít színészmesterséget és színpadi rendezést a Szentpétervári Színművészeti Akadémián, ma már egykori tanítványai közül is többen nemzetközi hírnévnek örvendenek. 1975 óta rendez a pétervári Kisszínházban (Malij Dramatyicseszkij Tyeatr), amelynek 1983 óta művészeti vezetője, 2002 óta pedig egyben igazgatója is. Az Egyesült Államoktól Japánig a világ számos pontján rendez és tart rendszeresen mesterkurzusokat. Az utóbbi bő egy évtizedben több operát is színre vitt. A kései Sztanyiszlavszkij nyomdokain haladó elméleti munkásságában és pedagógiai módszerében fontos szerepe van a szépirodalmi művek többoldalú elemzésének. Művészi tevékenységét számos hazai és nemzetközi kitüntetéssel ismerték el, köztük 2005-ben Pro Cultura Hungarica-díjjal. A Gaudeamus 1993-as hatalmas sikere óta több (főként Csehov-) előadását is láthattuk Magyarországon. Díjai és kitüntetései: a Szovjetunió Állami Díja (1986), „Triumf” Független Orosz Díj (1993), Oroszország Állami Díja (1993, 2002), Oroszország kiváló művésze (1996), Európai Színházi Díj (2000), Orosz Államelnöki Kitüntetés (2001), „A Haza Szolgálatáért Érdemrend” IV. fokozata (2004), Tovsztonogov-díj (2002), „Sirály” független moszkvai színházi díj (2003), a Szentpétervári Kormányzat Díja (2004), Pro Cultura Hungarica-díj (2005), „Balti Csillag” nemzetközi díj (2007), „Arany Szuffita” (2007), az Oroszországi Zsidó Közösségek Szövetségének „Az Év Embere” díja (2007), „Arany Maszk” (2007)

„A nagy művek azért nagyok, mert magukban foglalják az emberi lét minden ellentmondását” – vallja Lev Dogyin, aki szerint a világirodalomban két olyan szerző van, aki képes egyszerre mélyen személyes és egyetemes perspektívákat adni a drámának: Csehov és Shakespeare. Dogyin életművében Shakespeare tragédiái 2006-ig várattak magukra, amikor is – a többéves Csehov-ciklus után – rögtön a Lear király rendezésével „debütált”. Az alapos elemzés és az aprólékos kidolgozás mestere ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, ez a Lear egy több mint két és fél éves próbafolyamat eredménye. „Általában úgy tartják, hogy egyetlen ember, Lear tragédiájáról van szó. Jómagam ezzel sosem értettem egyet, hiszen a szereplőket szigorú rendszer, a vérségi kötelék kölcsönös függősége tartja össze (...). De hogy lehet az, hogy egy ilyen nemes szívű apának ilyen rossz és hálátlan lányai legyenek? És ha az apa ennyire jó, nem lehet, hogy a lányai sem rosszak?” Lev Dogyin e köré az alapkérdés köré építi fel a Lear király – a fekete és a fehér árnyalataival játszó – színpadi világát.