Elektra MITEM

Elektra apját, a trójai háborúból hazatérő Agamemnont meggyilkolja felesége, Klütaimnésztra és szeretője, Aigiszthosz. Klütaimnésztra és Aigiszthosz száműzi Elektra testvérét, Oresztészt, Elektrával pedig mostohán bánnak, fogoly lesz belőle az anyja házában. Az apját gyászoló Elektra egyetlen reménye, hogy Oresztész visszatér, és bosszút áll a gyilkosokon. Klütaimnésztrát rémálmok gyötrik, retteg Oresztész hazatértétől. Elektra nővére, Khrüszothémisz, akit anyja szintén fogságban tart, házasságra és gyermekekre vágyik. Mikor Oresztész nagy sokára hazatér és felfedi, kicsoda valójában, Elektra végül szembesül a sors iróniájával.

Suzuki Tadashi: Oresztészre várva

Kórház az egész világ, melyben fogoly minden férfi és nő – színházi munkáim hátterében ez az alapvető meggyőződés húzódik meg. Másképpen szólva, a színház számomra olyan kifejezési forma, amellyel a drámaíró megfogalmazza az emberről mint betegről alkotott felfogását. Néhány drámaíró talán kifogásolja ezt a megközelítést, de meggyőződésem, hogy minden nagy színdarab értelmezhető ily módon. Számos rendezésem játszódik kórházban - pontosabban elmegyógyintézetekben –, ez alól az Elektra sem kivétel. Az én Elektrám minden családi kapcsolattól megfosztva, magányosan, szótlanul tengődik egy elmegyógyintézetben. Idejét múlatva azon töpreng, hogyan bosszulja majd meg anyján, hogy oda juttatta őt. Szándéka immár sötét fantáziává szilárdult, és mennél hiábavalóbbnak látszik, annál szenvedélyesebb. Ezt a fantáziát igyekszem vizuálisan és hangban is hagyományos japán színházi technikákra épülő stílusban bemutatni.

Miért érdemes ilyen keretben ábrázolni Elektra ókori görög drámaírók által megörökített szenvedését? Mert meggyőződésem, hogy a kórház rabjai által megélt lelki nyomor - csapdába esettség a szabadulás reménye nélkül - egyetemes jelenség, egyformán jellemző minden korra, embercsoportra és kultúrára. Ebből a szempontból Elektra argoszi királylány sorsa nem kulturálisan determinált. Az sarkallt efféle taktikára, hogy rá akartam mutatni: tértől és időtől függetlenül egyetlen ember sem vonhatja ki magát a rettenetes, őrjítő bezártság hatása alól.

Ha, mint említettem, minden férfi és nő a kórház páciense, logikusan feltételeznénk, hogy orvosok és ápolók is léteznek, így van némi remény a gyógyulásra. Meglátásom szerint azonban ez nincs így. Meglehet, hogy az ápolók is olyan betegek, mint a páciensek. Ami a gyógyulásért elméletileg  felelős orvosokat illeti - ők tán nem is léteznek. Ha mégis, szerintem végső soron nem lehet  őket megkülönböztetni a betegektől. Ám az ember még orvosi és ápolói segítség híján is kételkedhet legalább abban, hogy valójában személy szerint ő mennyire beteg. Felteszem, hogy a nagy művészek ilyen értelemben mindig is nagy “kételkedők" voltak: műveik pedig a "kétkedővé" válásukról készített nyilvános feljegyzések.

Ha egyszer a világ - mondhatni, egész bolygónk - kórházzá válik, talán már nem lesz remény a gyógyulásra. Úgy vélem azonban, hogy – még ha minden erőfeszítése hiábavaló is –, a kortárs világunkban élő alkotóművész felelőssége megvizsgálni, milyen mentális betegségek kelepcéjébe estünk mi, emberek.

Támogató: a Japán Kormány Kulturális Ügyek Ügynöksége