Sardar Targirovsky több előadást létrehozott már Budapesten a Laboratorium Animae független társulattal. Jelenleg Marosvásárhelyen Bocsárdi László rendező osztályában negyedéves hallgató. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett Csehov Meggyeskert című előadását beválogatták a 2015-ös POSZT versenyprogramjába.
A Nemzeti Színházban „6” címmel bemutatásra kerülő előadását az ifjú alkotó a következőképpen ajánlja: Csehov drámáiból könnyű múzeumot vagy mai szórakozóhelyet építeni. A cél nem lehet sem az egyik, sem a másik. Csehov világa megmutatja azt a 19. századot, ami magában hordozta annak a folyamatnak a kezdetét, amely a ma élő emberek természettől való elszakadásához vezetett. Az átláthatóság, a kontroll, az ellenőrzés vált elsődlegessé a múlt századfordulón, az ember és a világ megfigyelése pszichológiailag, biológiailag, iparilag feljogosított bizonyos embereket a hatalommal való visszaélésre, nagyobb méreteket kezdett ölteni a közöny és a magány.
Mára, másfél évszázad után az emberek jelentős része eljutott oda, hogy az emlékek és az álmok ereje és működtetése nagymértékben csökkent, kevésbé lett fontos a közlés, a metafizikai kommunikáció, az álmokkal való kapcsolódás, a tudatalatti érzetek kibontása. Ez a folyamat nem csupán tragédia, hanem szükségszerű „fejlődés”, bármennyire is fájdalmasak a részletek.
A 6-os számú kórterem című Csehov-novellában felfedezhetjük azt a helyet, amely állítólag rosszabb a pokolnál. Egy elmegyógyintézet egy társadalomban mindig arról szól, hogy valakik a többséghez képest „állítólag” nem normálisak. Az számít nem normálisnak, aki kiszámíthatatlan. És persze ott van a pakliban az is, hogy kiszámíthatatlan, mikor lesz valaki kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan a beszámíthatatlan. Veszélyesebb a kiszámíthatatlan és jámbor ember az érdekek szerint cselekvőnél?
A 6-os számú kórterem lehetősége ott van közöttünk: az utcán idegenek között, a baráti társaságokban, vendégségben közeli vagy távoli rokonoknál. A 6-os számú kórterem bennünk van. Menedékeket keresünk, olyan belső igazságokat, amelyekkel túlélhetjük a legnagyobb elmegyógyintézetet, amit világnak hívunk. Próbálunk gyógyítani, akár az orvos és ápolásra szorulunk, mint a beteg. Szükségünk van arra a játékra, amelyben eljátszhatjuk az emlékeinket és az álmainkat. Jól esik a fájdalom, ami pillanatokra kinyitja a szabadságot.”
