Liberté ’56

– Ezt a beszélgetést^[1] az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójára készülve kezdeményeztük veled, a Liberté ’56 rendezőjével, ami 2006-ban, az ötvenedik évfordulón került bemutatásra, előbb a filmvásznon, majd a debreceni Csokonai Színházban, melynek 2006. január elsejétől lettél a művészeti vezetője. Ez az időszak tehát több szempontból is fordulatot jelent a pályádon. Szembetűnő, hogy a Liberté ’56-ot három határon túli magyar alkotó jegyzi: a székelyföldi költő, Szőcs Géza, aki már mintha eleve színpadra álmodta ezt az opusát, te, a Beregszászon magyar színházat alapító rendező, és Verebes Ernő, a fimben zeneszerzőként közreműködő bácskai író, költő. Érdemes idéznünk Szőcs Géza könyvének bevezetőjéből: „… olyanoknak [íródott], akik soha semmit nem hallottak 1956-ról, de talán még a magyarokról sem.”^[2] Azt mondhatjuk tehát, hogy Szőcs Géza ezt a magyar sorstragédiáról szóló, posztmodern drámai kísérletét „világdrámának” szánta, ahogyan Madách Tragédiáját is nevezni szoktuk. Újra megnézve a filmet és visszagondolva a színpadi előadásra is, ez a „világdráma”-jelleg nálad is alapvető, akár egész rendezői életművedre kiterjeszthetően is. Többször megfogalmazódott bennünk a kérdés, hogy vajon nem ez a tágabb horizont veri-e ki a biztosítékot a kritikusaid körében? – De most mindenekelőtt arra volnánk kíváncsiak, hogyan találkoztál Szőcs Géza szövegével, illetve magával a szerzővel? Miért gondoltátok, hogy az akkori kerek évfordulót ezzel a produkcióval volna érdemes emlékezetessé tenni?

2005 nyarának vége volt már, amikor a város kulturális vezetőivel leültünk erről a közelgő évfordulóról beszélgetni. Hogy milyen jó is volna, ha Debrecenben, ami ugyancsak fontos helyszíne volt a forradalomnak, egy ’56-ról szóló kortárs darabbal nyitnánk a 2006/2007-es évadot, amivel rendezőként is letehetném a névjegyemet a Csokonai Színházban. Én akkor még nem tudtam Szőcs Géza opusáról. És arra sem emlékszem, hogyan történt az első találkozásunk Gézával, amikor elmondta, hogy neki most fog kijönni egy terjedelmes anyaga ’56-ról.

– Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szerteágazó anyag mikor jelenhetett meg kötetben. Eredetileg azt gondoltam, hogy már 2005-ben kész lehetett a forgatókönyv, amin elkezdhettetek dolgozni.

Amit akkor én a kezembe kaptam tőle, az még egy rendezetlen kézirat volt. Csak már a színpadi bemutató környékén kaptak a produkció résztvevői egy-egy kész kötetet ajándékba. Miután elkezdtem olvasni az anyagot, jeleztem Kósa Lajosnak, Debrecen polgármesterének, hogy itt van a kezemben Szőcs Gézától egy terjedelmes szöveganyag ’56-ról. Lajos lelkesedett, akkor a fénykorában volt mint polgármester, igazi nagy gesztusokkal élt a kultúra területén is. Úgy láttam, hogy ez a kézirat leginkább egy filmforgatókönyv alapja lehetne. Gézának mindig is az volt a vágya, hogy filmet forgasson. (Készíttetett is aztán valakivel egy saját vágatot a Liberté ’56 musztereiből.) Amellett kardoskodott tehát, hogy forgassunk filmet. – De hát a film az egy nagyon drága műfaj! – mondtam Lajosnak. Géza nagyon biztatott: pályázzunk, nyerni fogunk. – Egy fillért nem nyertünk. Mindez még 2005 végén, 2006 elején történt, aztán nagyon fölgyorsultak az események. Géza mégiscsak kijárta a Történelmi Filmalapnál, hogy adjanak 10 milliót. Akkor ez nagyon nagy pénz volt, de tudtam, hogy ennyiből nem lehet filmet forgatni. Valami extravagáns dolgot viszont esetleg lehetne csinálni – gondoltam. És akkor Kósa ehhez polgármesterként még adott 10 milliót. Akkor találtam ki azt a játékot, hogy csináljuk meg és forgassuk le az egész történetet mint performatív eseményt a volt szovjet katonai reptéren.

– Jól ismertem azt a helyet, kiskamaszként sokszor szöktünk be arra a területre. Lerobbant laktanyák, új építésű tiszti panellakások, lepukkant szovjet magazinok. Láttuk, ahogy a katonák folyamatosan csencselnek, vödörből mérik a benzint a magyaroknak… És tudtuk, hogy itt még érvényben van a testi fenyítés is. – Te most, 20 év távolából hogy látod: mihez hasonlít a Liberté ’56 filmnyelve? Kántor László producer, az Új Budapest Filmstúdió^[3] vezetője a már elkészült alkotásról ezt nyilatkozta: „Ha mindenképpen hasonlítani kellene valamihez, akkor Kardos Ferenc filmje, a Petőfi ’73, illetve Lars Von Trier Dogville-je ugrik be.”^[4]

Biztos, hogy van valamiféle rokonság mindkettőhöz. A Petőfi ’73-hoz az, hogy alapjában mi is úgy játsszuk újra a korabeli forradalmi eseményeket, ahogyan ők, úgy csináljuk végig az egészet, mintha minden itt és most, mivelünk történne. A Dogville meg olyan értelemben rokon, hogy hasonlít a térkezelés, az alul- és felülnézet például, ami egyúttal a filmes narráció dimenzióváltásainak is az egyik kulcsa.

– Erre a beszélgetésre készülve megnéztük mind a három filmet, és Vasziljev elemzését is újra elolvastuk a Dogville-ről^[5]. Ő ott hangsúlyosan a színpadi és a filmes horizont eltérő szerepéről beszél. Ez a különbség még élesebben mutatkozik meg nálad azáltal, hogy a Liberté 56-ot Vajda Péter^[6] operatőrrel fekete-fehérben forgattátok, akinek a képkockáin szinte mindig feltűnik az a bizonyos horizont. Vasziljev a metafizika primátusára esküszik, egyszerre akarván megfosztani a színpad és a film tárgyi világát szimbolikus és/vagy naturális jellegétől. A te jeltárgyaid másképp működnek: egyszerre teszik jelenvalóvá a kozmikus szférát és az anyagi világot, a „föld sarát”. Hadd hozzak erre egy példát. Amikor Csikos Sándor^[7] mint Maléter Pál / Török Bálint^[8] megérkezik az ominózus tököli tárgyalás hangárban berendezett terébe, hatalmas, kivilágított, lengő vörös csillagok között halad el, alulról fényképezve – a hatás egészen olyan, mintha az éjszakai égbolt csillagai közt járna, még mindig nem szabadulván az eszme világmegváltó lázálmától. Később viszont, a tankok hátán érkező Kádár János – Eperjes Károly – a kommunista vörös csillaggal a nyakában vonszolja magát, szalonnát falatozva a romok között. Egy szánalmas alak, aki már-már összeroskad az „eszme” kibírhatatlan súlya alatt. – A Petőfi ’73 és a Liberté ’56 ma már minden bizonnyal olyan dokumentumfilmnek is tekinthető, mely létrejöttének időszakát, a két évtizeddel, illetve a több mint fél évszázaddal ezelőtti korszakok atmoszféráját hozza közel a nézőhöz. Előbbi a 73-ban 18–20 éves generáció szellemi arculatának hiteles lenyomata, bár akadnak benne zavaró, a felnőtt alkotók elképzeléseiről árulkodó tendenciózus jelenetek is. A Liberté ’56 pedig a Csokonai Színház általad több helyről verbuvált új társulatát vonultatja fel, és arról tudósít, hogy a debreceni társulat régi tagjai, a beregszászi magyar színház színészei és a frissen végzett Lukáts Andor – Jordán Tamás osztály pályakezdő színészei ebben a közös produkcióban hogyan viszonyulnak egymáshoz, csiszolódnak össze – előbb a filmvásznon, majd a színpadon. Hogyan emlékszel vissza húsz év távolából erre a filmforgatásra?

Ez egy jó munka volt. Majdnem belepusztultam, mert nem aludtam eleget. Három hetet biztosan nem, abból két hetet úgy csináltam végig, hogy mindössze két-két órát aludtam naponta. Nagyon megviselt. De magamra is gondolva azt mondtam az embereknek: ’56-ban ők két hét alatt egy forradalmat csináltak, beírták magukat a világtörténelembe. Nehogy már mi ne tudjunk végigcsinálni tíz nap alatt egy filmforgatást! – Holott tudtam, hogy ennyi idő alatt leforgatni egy ilyen hosszú filmet istenkísértő vállalkozás. Már a stáb összehozása sem volt egyszerű, mert feltorlódtak az események. Csányi Jánossal, a Csokonai Színház 2006. január 1-jétől kinevezett igazgatójával egyszerre kellett műsortervet csinálnunk, folytak a tárgyalások a producerrel és az operatőrrel, s még nem dőlt el, kik lesznek ősztől a Csokonai társulatának tagjai, kik jönnek, kik maradnak. Azt tudtam, hogy fiatalítani kell, Csányi is emellett volt, és azt is tudtam, hogy a beregszászi társulat vezető színészeit is szerződtetni szeretném. Az augusztus 7-én kezdődő filmforgatásra mihamarabb el kellett készüljön a szereposztás. A több helyről verbuválódott új társulat összecsiszolódása teljesen nem is sikerült. Mást gondoltunk a világról, a magyar színházról, a debreceniek és a beregszásziak, meg a budapestiek is. Volt olyan színész, akivel hamarabb szót értettünk, volt, aki eltartotta az egészet magától, mert nem volt hozzászokva egy ilyen, számára váratlan, újszerű munkamódszerhez.

– Azért már jóval korábban is voltak Debrecenben új kezdeményezések. 1988-tól ’93-ig működött a kortárs drámaírók stúdiója, Garay Nagy Tamás például az ő darabjaikban is játszott.

Igen, ő valóban nagyon hamar megérezte, hogy mit akarok, szerintem a forgatáson is. A filmen Csúcs Mátyás, a hóhér szerepében láthatjuk. Az egy nagyon komoly alakítás. De a részekre szakadás, amíg én vezettem a debreceni társulatot, sajnos mindvégig ott kísértett.

– Ha ránézünk a stáblistára, azt látjuk, hogy a forradalom és szabadságharc történelmi személyiségein – a már említett Kádár Jánoson és Maléter Pálon vagy Horváth Lajos Ottón mint Nagy Imrén kívül –, a többi szereplőt még nemigen láthattuk nagyjátékfilmekben. A két főszerepet, a kerettörténetként szolgáló love story orosz–angol szerelmespárját a még ismeretlen Andrássy Máté mint Pável és Varga Gabi mint Susan alakítja. Ők ebben a produkcióban tűnnek föl először a filmvásznon, de a Lukács–Jordán osztályból a Csokonaiba szerződtetett, épp hogy végzett nyolc fiatal színész, valamint az akkor még szintén fiatal beregszásziak sem voltak láthatóak még filmen. Ezek a friss arcok egészen más energiaszintet képviselnek, mint a rendszerváltás utáni, hollywoodi receptre készült, ’56-ról szóló produkciók. Igaz, korábban voltak kiemelkedő alkotások a Szerelemtől (1970) az Eldorádóig (1988), de egyikről sem mondható el, hogy – hasonlóan a Liberté ’56-hoz – ennek a magyarság egészét érintő, világraszóló eseménynek a nagy narratívája volna,. Ehhez a mai nézőt is felkavaró élményhez nagyban járulnak hozzá Szőcs Géza Verebes Ernő által megzenésített versei és a megtorlás időszakának koreografált jelenetei, majd legvégül az ébredés „rögvalósága”. Garay Nagy Tamás imént általad méltatott alakítása, megrázó nagymonológja Maléter elkaparása közepette döbbenetes záróköve annak a nemzeti tragédiának, amellyel ez a filmalkotás ’56 örököseit szembesíti. E filmnyelv sajátossága, hogy a szöveganyag emelkedettségéhez egy kivételes koreográfia is társul. Kinek köszönhetjük ezeket az egyszerre hiperrealista és vizionárius mozgásszínházi elemeket?

A sírba hullás és a feltámadás, a temetés és az újra temetés képsorainak koreográfiáját én találtam ki a forgatás közben. A színházi előadásban viszont, amibe nem lehetett mindent átemelni a filmből, már Horváth Csabát kértem föl koreográfusnak. Ami aztán a színpadra került, nem is egészen olyan lett, ahogyan én szerettem volna. Egy olyan összetettebb mozgássort képzeltem, aminek a végén megjelenik annak az öt koporsónak a hasonmása Nagy Imre és mártírtársai számára, amelyeket a ’89-es újra temetéskor az egész ország láthatott a Hősök terén. Végül is az a kép maradt bent az előadásban, amikor ezek a fedél nélküli koporsók a színpad előterébe kerülnek. Beléjük fekszenek és belőlük támadnak föl a kivégzettek. Így lehetett ábrázolni a filmbeli bebukfencezéseket a lövészárokba, a földön guruló testeket, a koporsók fölállítását, majd ledöntését, az akasztottak háttal vagy arccal lefelé való beléjük fektetését. Aminek az volt a jelképes üzenete, hogy ezek a halottaink nem nyugszanak ma sem. Az előadás nyitóképe, az Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versére készült koreográfia viszont már Horváth Csaba ő munkája volt.

– A Liberté ’56 színpadi premierje október 23-án volt. Arra a tizenöt percre tisztán emlékszem, amikor az ünnepnapi előadás szünetében az egész társulattal együtt néztük a büfében a tévédudósítást a 2006. október 23-án zajló budapesti eseményekről. Te hogyan emlékszel vissza erre a napra?

Kósa Lajos hívott föl, és eredeti humorával ezt találta mondani: „Arról volt szó, Attila, hogy te egy filmen és a Csokonai színpadán rendezed meg ’56-ot, nem Budapest utcáin.”

– 2006-ban két nevezetes produkció született ’56-ról, az egyik a te Liberté ’56-rendezésed, a filmes és a színpadi verzió, a másik a Mohácsi-testvérek elhíresült kaposvári 56 06/őrült lélek, vert hadak^[9] című előadása, amelyet december 29-én mutattak be a Csiky Gergely Szinházban. Azt nem állíthatjuk, hogy a te két rendezésednek hasonlóan élénk kritikai visszhangja lett volna a szakma és a politikusok részéről, pedig ez az előadásod Budapesten is látható volt. Vajon miért?

Tapasztalatom szerint az, ahogyan én beszélek és amit a forradalmárokkal mondatok ki a kommunistákról, nem feltétlenül szimpatikus. Jobban szeretik azt a narratívát, amit a két Mohácsi képvisel. Ez nagyon hamar kiderült. Már a Liberté ’56 pesti vendégjátékának a fogadtatása során is azt kellett megtapasztalnom, hogy a fővárosban létezik egy uralkodó, számomra idegen narratíva e történelmi esemény megítélését illetően.

– Az ’56-os témának még egyszer nekifutottál. A hatvanadik évfordulóra, 2016-ban Szilágyi Andor filmforgatókönyve alapján készült a Tóth Ilonka színpadi változata, ami tartalmilag és formailag ugyanolyan érvényes olvasata a forradalomnak és szabadságharcnak, mint a Liberté ’56. De Magyarországon továbbra is „forró krumpli” a politika és a színház viszonya. Holott a nagy társadalmi kataklizmák idején mindig kiderül, hogy ez a kérdéskör megkerülhetetlen, egyetlen korosztály sem térhet ki előle. A mai pályakezdő színészgeneráció számára azonban nemcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc, de már az általad rendezett Liberté ’56 is történelem, a színház- és filmtörténet része, mint ahogy az ötvenedik évfordulón lezajlott tüntetések megtorlásáról sincsenek személyes élményei. – Mire fogékonyak a mai 18–20 évesek, miért választják élethivatásul a színházat? Nyitottak-e az elődök tudására, történelmi tapasztalataira, át lehet-e hidalni az egyre mélyülő szakadékot a generációk között? Miféle színház felé tart a világ? Lesz-e ebben még helye a nemzeti tematikának? – Ha felidézzük a Nemzetközi Madách-Projekt átütő sikerét a 2023-as Színházi Olimpián, talán bizakodóak lehetünk. Ahogyan akkor fogalmaztál: „ez korántsem egy enervált generáció”^[10].

Az a dolgunk, hogy a színházban olyan társulatot formáljunk, melyben a fiatalok egymást erősítik. Óriási felelősséget jelent számunkra, hogy ezek a fiatal tehetségek, akik a színházi pályát választják, a kezünkben vannak, nekünk kell elindítanunk őket. A színházcsinálás még mindig egy olyan kivételes működés, mely képes kiszabadítani az embereket a kütyük, a tömegkommunikáció fogságából, az ideológiai átnevelés bűvköréből. Egy olyan közeg, ahol egymásra vagyunk utalva, úgy, mint az egykori hagyományos közösségekben. A Nemzeti Színházban mostanra már elmondható, hogy az általam nevelt fiatal színészek értik a nyelvemet, és úgy érzem, fogékonyak arra a lelkületre is, ami nélkül nincs esélyünk a megmaradásra. József Attilával szólva: „A nemzet: közös ihlet”.

Liberté ’56
Attila Vidnyánszky Interviewed by the Editors of Szcenárium

This interview with Attila Vidnyánszky, General Director of the National Theatre in Budapest and artistic director of the Transcarpathian Regional Hungarian Drama Theatre, was conducted on the occasion of the 70th anniversary of the 1956 Revolution and War of Independence. In 2006, on the 50th anniversary of these historic events, Vidnyánszky directed Liberté ’56, first as a film and subsequently as a stage production. The screenplay was based on the substantial volume of the same title (Liberté 1956) by the Transylvanian Hungarian poet Géza Szőcs (1953–2020). The editors of Szcenárium asked the director above all how he had managed to bring this extraordinary, ambitious undertaking to fruition. Vidnyánszky had the dramatic events of 1956 re-enacted outdoors as a series of performative actions which, on screen, unfold as the personal life stories of the large creative team and as a kind of generational demonstration of strength. Readers of the interview will also find a short account of how, also in January 2006, Vidnyánszky became artistic director of the Csokonai Theatre in Debrecen.

(2026. november 9.)