Egy házasulandó fiatal pár esküvőjét különös világba helyezi Purcărete, aminek az a lényege, hogy előre megmutatja nekik, milyen őrület lesz majd a házasság, a felnőtt élet – mondja Trill Zsolt, a násznép élén a cselekményt pörgető apa-após.
Jól ismerheti Silviu Purcăretét, hiszen nem először dolgozik együtt a világhírű rendezővel…
– Igaz, hogy már több előadásában szerepeltem, de hogy ismerem, vagy, hogy jól tudom játszani az ő színházát, arra azért nem esküdnék meg. Debrecenben egy néma szerepem volt a Tüzes angyal című Prokofjev-operában, aztán jött ugyanott a Scapin, a szemfényvesztő, majd már itt, a Nemzetiben az Ahogy tetszik, később a Meggyeskert, és most az Olasz szalmakalap. Purcărete csodálatos, lenyűgöző személyiség, az ember valahogy beleesik a varázskörébe. Nála nincs is szükség sok beszédre, bizonyos pillanatokban, a próbafolyamat hevében egyszerűen ráérzek arra, hogy mit akar.
Purcărete a MITEM visszatérő vendége. Idén is két rendezése lesz látható. Melyik előadása volt különösen emlékezetes?
– A Faust egyértelműen ilyen. Hatalmas esemény volt, az Eiffel Műhelyházban adták, ott is két helyszínen, zseniális színészekkel. De nem csak a MITEM-eken játszott előadásait láttam. Néztem őt Kolozsváron, és sohasem felejtem el a Katona József Színházban 2005-ben bemutatott Troilus és Cressidát. Máig az egyik legszebb színházi élményem, ahogy az előadás elején, a két oldalon bejönnek a férfiak, szembefordulnak egymással, és fújják a trombitát… Nehéz szavakba foglalni, miért, de már azért a pillanatért megérte! Nem is tudom, miért játszották olyan keveset azt az előadást.
A Prokofjev-opera kivételével azok a darabok, amiket Purcărete Magyarországon vitt színre – legalábbis a szerzők szándéka szerint – eredendően vígjáték. Aztán Purcărete keze nyomán nagyon különböző előadások készültek belőlük. Vajon miért alakult így, hogy nálunk eddig szinte mindig vígjátékból indult ki?
– Ezt nem tudom. De az biztos, hogy mindegyik előadásában jelen van a humor, még a legsúlyosabbakban is. Különleges, „kifordított” humora van, ami mindig az adott helyzethez, hangulathoz társul. Azért is szeretem a kolozsvári rendezéseit, mert az ottani színészek nagyon érzik, tudják ezt a különleges stílust. És a közönség is vevő rá.
Vajon miképpen fog megteremtődni az Olasz szalmakalapban ez a különleges színházi stílus?
– Egy házasulandó fiatal pár zűrzavaros esküvőjét különös világba helyezi, aminek szerintem az a lényege, hogy előre megmutatja nekik, milyen őrület lesz majd a házasság, a felnőtt élet. Mindez egyfajta ünnepélyes hangulatban zajlik, amiben azonban mindig felsejlik a humor, amilyennel az élet is tele van. Én most, a próbák közben úgy érzem, hogy a darab központi eseménye, az esküvői felfordulás az igazi élet finom előszele, mintegy bemelegítés a későbbiekre. Purcărete mindig belehelyezi „valamibe” az előadásait. A Scapint például egy idősödő életművész végnapjaiba tette, pedig eredetileg nem erről szól a darab. Egyébként nekem mindegyik előadásában, amit tőle láttam, elegánsan, finoman megjelenik a halál. Ő valószínűleg nem is gondol erre konkrétan, de nekem megjelenik. Hiszen a halál az élet része, ahogy megszületünk, kézen fogva járunk vele.
Ez a darab leginkább mégiscsak arról ismert, hogy egy dinamikus, fergeteges, helyenként akár durván nevettető komédia…
– Ez nem mond ellent annak, amit én belelátok. Igen, rendkívül energikus, fordulatos komédia, de én úgy érzem, hogy ez az előadás azt az őrületet akarja megjeleníteni, amely az életben és főleg a legvégén vár ránk.
Purcărete azt mondja, hogy ez egy színtiszta komédia, és ő nem akar beletenni semmilyen direkt üzenetet, filozófiát…
– Nem is tett bele ilyesmit. Én tőle teljesen függetlenül látom bele, amit mondtam.
Jól sejtem, hogy ez egyfajta alkotói módszer? Belelát valami pluszt a szerepébe, azt elrendezi magában, és nem köti senki – sem a rendező, sem a kollégák orrára. A saját értelmezésével önmaga számára teszi hitelessé a játékát, a jelenlétét.
– Ezt nem is kell senkinek sem tudnia. A nézőnek a legkevésbé. Ez az én értelmezésem, erre nekem van szükségem. Persze most kiadtam magam – sebaj.
Nonancourt, a menyasszony apja nem kifejezetten filozofikus alkat. A darabot olvasva nekem sokszor olyan, mintha egy commedia dell’arte-szerű figura volna: néha kicsit együgyű, de megvan a magához való esze.
– Igazi kisember, aki élete legfontosabb pillanatához érkezett. Férjhez akarja adni a lányát, és mindent meg is tesz, hogy ez megtörténjen.
A 19. századi francia szerző, Eugène Labiche által képviselt vaudeville műfajában fontos szerepe van a zenének. Most új zene készül, a dalok szövegét maga a rendező írta.
– Szellemesek a versek, fülbemászók a dallamok, főleg a kórusnak van sok dala, amelyek mindig egy-egy állapotot, hangulatot fejeznek ki – vagy éppen összegeznek. De nem egy klasszikus felállású kórusra, egy énekkarra kell gondolni! Mindannyian benne vannak a történet sodrában, például ők a násznép, akik velem az élen egy fiatalembert üldöznek, aki azt a bizonyos címbeli olasz szalmakalapot keresi kétségbeesve…
Kutszegi Csaba
(2025. február 20.)
