fókusz - A holokauszt és a színház
Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület Művészakciója közösséget teremtett, népszerű színészek folytathatták pályájukat a zsidótörvények életbe lépése után. Játszottak prózai színházat, operát; a kulturális misszió mellett a könnyed szórakoztatásról sem feledkeztek meg: kabaré-előadásokat is műsorra tűztek. Amíg a körülmények engedték, segítettek elűzni az egyre vészterhesebbé és fenyegetőbbé váló napi gondokat.
Az I. zsidótörvény után, az 1939-es évad végére a zsidó származású színészek közül sokan kénytelen voltak elhagyni a színpadot. Bálint Lajos, aki egykor a Nemzeti Színház titkára, ekkoriban pedig még a Magyar Színház dramaturgja volt, azt javasolta, hogy – berlini mintára – állandó színházat teremtsenek. A hitközség kultúrtanácsának elnöke, Ribáry Géza ügyvéd vállalta – Bálint Lajos későbbi szavaival – a „száműzöttek” színházának megalapítását. A műsorokban csak az izraelita vallásúak léphettek fel, a kikeresztelkedettek nem. A Színház- és Filmművészeti Kamara azzal a feltétellel járult hozzá a színház megnyitásához, hogy a zártkörű előadásokat csak a hitközség tagjai látogathatják. A létrehozók célja a művészek megélhetésének biztosítása és a közönség kulturális igényének kielégítése volt. A Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utca 7. szám alatt lévő Goldmark-terme (és néhány további kisebb helyszín) adott helyet az 1908-ban létrehozott Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, vagyis az OMIKE művészakciójának.
Lenni vagy nem lenni!?
A művészakció igazgatója Bánóczi László, művészeti vezetője Bálint Lajos, zenei vezetője Komor Vilmos, főrendezője a Nemzeti Színház egykori sztárja, Beregi Oszkár lett, aki az emigrációból 1930-ban hazatérve ismét a művészeti élet perifériájára szorult. Beregi az alapítók céljáról ezt jegyezte fel máig kiadatlan emlékiratában: „Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a »szón«, amit belénk fojtottak – fuldokoltunk. – A Goldmark teremben való munkásság anyagilag teljesen jelentéktelen volt, de megadta nekünk a »szószéket«. És megelégedéssel gondolhatok vissza arra, hogy nem használtuk ezt a szószéket olcsó, alsóbbrendű célokra.”
A színház 1939. november 11-én nyitotta meg kapuit. Az eredeti terv szerint A velencei kalmárból adtak volna elő jeleneteket. A hatóság azonban ezt nem engedélyezte, ezért Ribáry ötletszerűen felvetette, hogy Beregi mondja el a Hamlet nagymonológját. „Rövid ellenkezés után azt válaszoltam: Jól van, elmondom, a »lenni vagy nem lenni«-t, de nem úgy, ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy, ahogy ma én, ahogy ma te, ahogy ma a Goldmark Színház valamennyi nézője, és a színházon kívül megsanyargatottak érzik és kiáltanák ki a nagyvilágba. […] És azon az estén szószékké vált a Goldmark terem kis színpadja. Nem a borongó, nem a búskomor, nem a gyászoló wittembergi diák, nem Hamlet királyfi érzelmi világát fejezte ki a szó, lázítás volt az akkori hatalmasok és hatalmak ellen, akiket ember nem tudott legyőzni, csak az idő. Bejelentés nélkül robbantam ki a színpadra, előre, míg éreztem, hogy a rivalda lámpái érintik a cipőm hegyét, és a sötét nézőtérbe teljes erővel kiáltottam be: »lenni vagy nem lenni!«…” – emlékezett Beregi. A szolgálattevő rendőrtiszt feljelentést tett, s Ribáryt beidézték a kapitányságra, ahol közölték vele, hogy ha még egyszer hasonló eset előfordul, megvonják a játszási engedélyt.
Az OMIKE Művészakció több ősbemutatót tartott, így például a Buchenwaldban elpusztult Pap Károly Mózesét, vagy az OMIKE-alapító Bálint Lajos Támár című darabját. Műsoron voltak elnémított magyar zsidó szerzők: Szép Ernő, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Csergő Hugó, Donáth Ede, Szenes Béla színjátékai, és olyan klasszikusok mint Racine-tól az Eszter, Shakespeare Hamletje, Ibsentől A vadkacsa. Az OMIKE-nek operatársulata is volt, amely az Aida, a Sába királynője, a Faust, a Fidelo, a Varázsfuvola és a Sevillai borbély előadásával vonzotta a közönséget, a legnagyobb sikert a Don Pasquale aratta.
A színház műsorának összeállításakor több szempontot is figyelembe vettek, ahogy azt A Zsidók Lapja is megírta: „A Goldmark terem közönsége az elmúlt évadok alatt örömmel tapasztalta, hogy az eredetileg alkalmi előadásokra szánt piciny színpadon nemcsak magánszámok, egyfelvonásosok és zenedarabok kerülnek előadásra, hanem az OMIKE Művészakció vezetősége egyéni utakat keres és a fővárosi színházak műsorának átvétele vagy utánzása helyett a Goldmark terem önálló művészi profiljának alakítását tűzte ki célul.”
Már az első évadban harmincnyolc műsort százhuszonöt előadásban játszottak, negyvenezer néző előtt. A nézőszám egy év múlva húszezerrel nőtt, az 1942–1943-as évadban száznyolcvanezerre emelkedett. (Ebben az évadban már majdnem ötszáz előadást tartottak.)
Veszélyes siker
A művészakció előadásai telt házakat vonzottak, a bérletek rendre elkeltek. A színház vezetői féltek a túl zajos sikertől, a méltató újságcikkektől, mert mindez a színház létét veszélyeztethette. Már az OMIKE Művészakció megindulása előtt megindultak a jobboldali sajtótámadások, melyek azzal vádolták a zsidó származású színészeket, hogy többet keresnek az alkalmi fellépésekkel, mint azok, akiknek állandó szerződésük van. A Mai Nap címmel kiadott napilap 1943 végén Az „Egyedül Vagyunk” agyondicséri a Goldmark-termet címmel közölt írást, mely akkor keletkezett, amikor a magyar belpolitikát az angolszász hatalmakkal való tárgyalások után némi enyhülés jellemezte. A lap névtelen újságírója így vezette be támadását: „A Goldmark-terem előadásainak színvonalát hasábjainkon mindig tárgyilagosan elismertük. Ú. n. jobboldali lapok természetesen rendszerint gúnyos formában szoktak megemlékezni a Goldmark-terem művészietlen törekvéseiről. Annál meglepőbb, hogy az Imrédista »Egyedül Vagyunk« most ellenkező túlzásba esik, s olyan himnikus hangon emlékszik meg egy Goldmark-előadásról, amit bizonyára még »baloldalon« is sokallni fognak.” Ezt követően az ominózus cikkből is idéztek: „Bármennyire szerényen hirdetik, félelmesen komoly szellemi központtá kezdi kinőni magát a Goldmark-terem. Jelképpé kezd válni, erős jelképpé, s aki egyszer látta, éppen úgy megérti, mintha hétköznapi nyelven közöltek volna vele száraz tényeket.”
Az 1876-ban Budapesten született Beregi Oszkár a Nemzeti Színház sztárja volt, de Max Reinhardt rendezéseiben Berlinben is sikert aratott. A Tanácsköztársaság bukása után menekülni kényszerült, mert a fajvédők, elsősorban az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai megakadályozták nemzeti színházi működését. „Zsidó ne játsszon magyar királyt!” – harsogták. Elegáns színházakban, kisebbségbe szorult magyar színigazgatók társulatában, monumentális némafilmek főszerepeiben tűnt fel – Bécsben, Erdélyben, Berlinben, Hollywoodban. Hiába gyötörte a honvágy, s hiába szeretett volna családja közelében élni, hazatérésére csak 1930-ban kerülhetett sor. „Természetesen” őt sem vették fel a kamarába, ezért 1939. november 11-től 1944. március 18-ig, a német megszállásig, az OMIKE Művészakció színészeként és főrendezőjeként dolgozott.
Elűzni a napi gondokat
Nehéz jellemezni az OMIKE előadásait, mert a kritikusok elnézőbbek voltak a kezdetleges színpadon, nem a legideálisabb szereposztásban bemutatott előadásokról szóló kritikákban. Beregi Oszkár játékát például mindig feltétel nélkül dicsérték. Érdekes, hogy a zsidó tematikájú színjátékokról többnyire mégis elmarasztaló sorok születtek. Nem volt hagyománya a magyar színházművészetben ezeknek a műveknek – noha korábban az Új Színházban és a Bethlen téri Színpadon közülük színre került már néhány. Shalom An-Ski kabbalista legendáját, a Dybukot különösen azok fogadták örömmel, akik zsidó szellemű darabot sürgettek. Nagel Marcell kerületi tanácsos megkapó levelében így méltatta Beregi alakítását a Magyar Zsidók Lapjában: „elfeledteti önmagát, és művészetében annyira éli és átélteti velünk a szent Rabbi az eszményig emelkedő lángját, erejét és hitét, hogy annak megismerésében lélegzet-visszafojtottan tömörül egységes egésszé az egész nézőtér”.
A többi hasonló tárgyú művel azonban nem mindig aratott sikert a társulat. Szabolcsi Lajos Legenda című egyfelvonásosáról ezt jegyezték fel: „A darabot […] kínos külsőségek mellett játszották, orosz–lengyel zsidók kucsmában, kaftánban jelentek meg a színen, rubeleket juttatott a Gondviselés a szegény zsidóknak, mintha nem is lehetett volna magyar, vallásos zsidó környezetben előadni ezt a darabot.”
Az OMIKE Művészakció jelentőségét méltatók kiemelték az együttes közösségformáló erejét; azt, hogy a színházi előadások – a játszóknak és a nézőknek egyaránt – segítették elűzni a napi gondokat. A rendszeres előadásokat a munkaszolgálat bevezetése után a fellépő művészek behívása sokszor bizonytalanná tette. Elkerülhetetlenné vált az utánpótlás nevelése. Bár valamennyi résztvevő remélte, hogy helyzete jobbra fordul, több fiatal színész – például Szilágyi Bea, Zsudi József, Füzesi Róbert – kezdte színészi pályáját a Goldmark-teremben.
Az OMIKE Művészakció hadat üzent a feledésnek is, s megpróbálta a folytonosságot biztosítani. A népszerű színészek folytathatták – noha jóval szűkebb keretek között – karrierjüket; s a művészakció biztosította Lakner Artúr gyermekszínházának működését is (nála kezdte pályáját többek között Ruttkai Éva, Ferrari Violetta, Galambos Erzsi). A kulturális misszió mellett a szórakoztatásról sem feledkeztek meg a vezetők: a második világháború éveiben a pesti kabaré legautentikusabb formájában a Goldmark-teremben létezett. Neves szerzők jelenetei voltak műsoron: az első sikeres hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj forgatókönyvének írója, Nóti Károly; a háború után Zacsek okvetetlenkő figurájáról is híres Nádasi László; a máig népszerű ponyvaregények írója, a munkaszolgálatosként a Don-kanyarban meghalt Rejtő Jenő; az 1938-ban Amerikába emigrált és Hollywoodban és a Broadway-n is feldolgozott Illatszertár című sikerdarab szerzője, László Miklós; a háború után is népszerű konferanszié, Kellér Dezső; a Hacsek és Sajó kitalálója, a Meseautó később Amerikában is sikeres forgatókönyvírója, Vadnai László. S néhány név, akik a műveket előadták: Rott Sándor, Steinhardt Géza, Salamon Béla, Herendi Manci, Vidor Ferike, Gárdonyi Lajos, Szigeti Jenő, Radó Sándor.
A német csapatok megszállása, 1944. március 19. után a színház előadásait betiltották. A terem hálóhely lett, az öltözőkben működött a konyha, a színpadot raktárrá alakították. A színház egykori tagjait munkaszolgálatra hívták be, gettóba zárták, haláltáborokba vitték. Az OMIKE Művészakció mártírjainak emléktábláján összesen száztizenegy színész, rendező, író, zeneszerző, képzőművész, operaénekes, zenész neve olvasható.
Gajdó Tamás
A Magyar színháztörténet 1920–1949 című kötetben megjelent írás rövidített és szerkesztett változata
(2025. február 3.)
