Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 20. - Illés Napja

Interjú

Nyelv – színházi nyelv – színházi nyelvújítás

1. Kerekasztal-beszélgetés Vidnyánszky Attila új Bánk bán-rendezése kapcsán

Moderátor: Smid Róbert

Szcenárium,

A Nemzeti Színház a 2023/24-es évadot a „Királyok Évada” szlogennel hirdette meg. Szeptember 3-án volt a premierje Vidnyánszky Attila új Bánk bán-rendezésének, és 2024 február 2-án mutatták be Sík Sándor István királyát, de májusban színre került a Lear király kortárs átirata, a King Lear Show is. A Szcenárium szerkesztőiben tavaly ősszel merült fel az a gondolat, hogy e bemutatókhoz kapcsolódóan az Írószövetség és a Nemzeti Színház tagjai – az írók, irodalomtörténészek, a rendezők, színészek és dramaturgok nyilvános kerekasztal-beszélgetéseken vitassák meg a felmerülő szakmai kérdéseket. Első alkalommal, 2024. március 5-én a Benczúr Házban a Bánk bán volt a téma, melyen az új rendezés apropóján szóba került olvasáskultúránk állapota, kötelező olvasmányként oktatott nemzeti klasszikusainkhoz való viszonyunk, illetve a színpadi adaptációk kérdésköre is. A beszélgetés moderátora az Írószövetség képviseletében Smid Róbert volt.

A beszélgetés résztvevői balról jobbra: Szász Zsolt, Vidnyánszky Attila, L. Simon László, Smid Róbert (fotó: Tóth Gábor, forrás: magyarnemzet.hu)

SMID RÓBERT: Rögtön egy „forró krumpli” kérdéssel kezdeném. Magyarországon évek óta folyik a vita a középiskolai kötelező olvasmányokról. Szerzők kikerültek, más szerzők bekerülnek, és bizonyos értelmezői közösségek azzal érvelnek a kötelező olvasmányok aktuális listája ellen, hogy már maga a koncepció is idejétmúlt, a romantikus nemzeteszme szüleménye, illetve, hogy a klasszikus szövegeket már nem is értjük. Túl hosszúak, túl bonyolultak, nem reflektálnak korunk problémáira. Mit gondoltok: nemzeti drámánkat, a Bánk bánt, kell-e még olvasni, vagy elegendő megnézni a színházban? Tényleg nem tud aktuális problémákra reflektálni, csak ha újra írjuk, illetve a nyelvezetét egyszerűsítjük?

SZÁSZ ZSOLT: Érdemes azt is felidézni, hogy a mai beszélgetés előzménye egy kerekasztal-beszélgetés volt a tavalyi Tokaji Írótáborban, ahol erről parázs vita kerekedett. Most L. Simon László író, kultúrpolitikus, az Írótábor Egyesületének elnöke, a tokaji kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője és a Nemzeti Színházban 2023 őszén bemutatott Bánk bán rendezője, Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője ül együtt, valamint Smid Róbert, irodalom- és kultúra-tudós, az SZFE elsőéves dramaturg osztályának osztályfőnöke, és jómagam, három, Attila-rendezte Bánk bán-előadás dramaturgja.

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Köszöntök én is mindenkit. Előre bocsájtom, hogy ebben a kérdésben én nagyon konzervatív vagyok. Nem csak az 1985–86–87-es évek magyartanári múltamra tudok hivatkozni, hanem hatgyermekes apai mivoltomra is, aki feleségével együtt naponta birkózik a kötelező irodalommal családi körben.

Nekem fantasztikus magyar irodalom tanárom volt, az édesanyám, aki az egész magyar költészetet megszerettette velem, viszont sem a Bánk bánból, sem az Ember tragédiájából nem sokat kaptam tőle. Rajongásom a Bánk bán iránt az az egyetemen kezdődött. A Színművészeti Egyetem előtt magyar szakot végeztem Ungváron. A Tragédia számomra a tanítása során vált élménnyé, amikor az adott három óra helyett több mint egy hónapig foglalkoztunk vele. A gyerekekkel hihetetlen utat jártam be, és úgy gondolom, sokak szívében hagyott akkor nyomot ez a mű.

A színpadon én nem írom át a szöveget, a klasszikus drámákat nem kortárs irodalomként kezelem. Bekerülhetnek kortársi szövegrészek az előadásba, de mindig az eredeti textussal dolgozunk. Az a tapasztalatom a Nemzetiben bemutatott rendezések, de a korábbi színpadra állításaim alapján is, hogy az első néhány perc után a nézői fülek átállnak Katona József nyelvére. A gimnazisták is abszolút tudják követni mindazt, amit a színpadon látnak, onnan hallanak. Azon meg fel vagyok háborodva, hogy egyre kevesebb memoritert kérünk a gyerekeinktől. Ma elég két versszak Petőfi legnagyobb verseiből is. Anno kórusban megtanulta mondani mindenki a nagy verseket legalábbis. Azt biztosan állíthatom, hogy ez akkor jó gyakorlat volt, és most is az lehetne. Valószínűleg csak elgyávultunk ezekkel a mai „nem-követelményekkel”. A mantra az, hogy nincs elég idő a művekre.

Igen, ez egy másik generáció. De itt van az általam rendezett Egri csillagok a Nemzeti Színházban, ami Gárdonyi Géza regényéből, egy másik kötelező olvasmányból készült. Az egy 3 óra 20 perces előadás. Beülnek rá a 12–13–14 éves diákok vagy 620-an. S amikor a nézőtéren lehúzzuk a fényt, 450 mobiltelefon világít. Így indulunk a harcba. Aztán lassanként kikapcsolják őket, és alig látunk már az előadás alatt mobiltelefon-fényeket. Végig ülik a gyerekeink azt a 3 óra 20 percet, és a végén egri vitézzé válik egy kicsit mindenki. Szóval mi felnőttek vagyunk azok, akik szerintem nagyon könnyen föladjuk. Hogy a mindenkori magyartanár kulcsszemély, az biztos. Ahogyan megszólítja a diákot, az a mód, ahogyan a műhöz közelít. A sok kérdésre válaszolva azt tudom mondani: a Bánk bánnál és Az ember tragédiájánál aktuálisabb művek nincsenek. Alig néhány pillanat alatt kapcsolhatsz át velük a mába. Ilyen értelemben vagyok én konzervatív.

Az Egri csillagok hirdetménye 2022-ből (forrás: nemztiszinhaz.hu)

L. SIMON LÁSZLÓ: Én is köszöntök mindenkit! Robi két kérdéséből az egyik az arra vonatkozott, hogy a kötelező olvasmányokat érdemes-e megtartanunk, a másik pedig, hogy kiválthatóak-e a kötelező olvasmányok a belőlük készült színházi előadások megtekintésével. A Csépe Valéria-féle 2018-as Nemzeti Alaptanterv az irodalomoktatással kapcsolatban joggal veti fel, hogy a személyiségfejlődés különböző szakaszainak megfelelő szövegeket kell olvastatni a gyerekekkel. Kérdés, hogy miképpen tud hozzájárulni az olvasás a jellemfejlődéshez, és hogy melyik életszakaszban mit kell elolvasni. A folyamat lényege, hogy egyre sokrétűbb irodalmi műveken keresztül, s minél összetettebb jellemek példája által olyan történetekkel, szituációkkal találkozzon a fejlődésben lévő gyermek, amivel majd felnőtt korában, az életben is találkozni fog. Olvasó emberként később nem fog tanácstalanul állni bizonyos válsághelyzetekben. Erőt, hitet és példát tud meríteni az olvasmányélményeiből. Tessék elolvasni az Egri csillagokat, hogy megértsük, mit érdemel az életben egy áruló.

Az én álláspontom ebből nyilvánvalóan kitetszik: a kötelező olvasmányokra, amelyek a magyar irodalom nagyszerű darabjai közé tartoznak, feltétlenül szükség van. Annak ellenére, hogy a gyerekek óraszám-terhelése nem növelhető a végtelenségig. A tudományágak az elmúlt évtizedekben is tovább differenciálódtak, ezért elvileg egyre több mindent kellene tanítani. Olyan tárgyakat tanítunk az iskolában, amelyek a mi gyerekkorunkban vagy a mi szüleink gyerekkorában egyáltalán nem voltak ismertek. Az én szüleimnek nem tanítottak heti négy órában számítástechnikát, mert számítástechnika sem létezett, Neumann épp csak kigondolta, s elkezdte építeni a maga számítógépét. Tudomásul kell venni, hogy ezeket a tantárgyakat tanítani kell – és valaminek a rovására. Én mégis azt mondom, ha az identitásunkat komolyan vesszük, és hogyha a művészeteknek meg az irodalomnak a jellemfejlődésben is betöltött fontos funkciójára gondolunk, akkor nem lehet az irodalomtanítást visszaszorítani.

Ezt a példát már jó párszor elmeséltem: Velencén a hegyoldalban van egy nádfedeles műemlék présház, ami Vörösmarty Mihály saját présháza volt, ott ült, írt, gondolkodott és csinálta a csapnivaló borát. Egyszer az egyik kereskedelmi rádióban a rasszizmus kapcsán arról beszélgettek, lehet-e azt a szót használni, hogy cigány vagy nem cigány És azon viccelődtek a műsorvezetők, hogy Vörösmarty rasszista volt, mert megírta a Vén cigányt, úgyhogy őt is meg kell büntetni, föl kell gyújtani a velencei pincéjét. Valaki kétségbeesetten hívott fel, hogy a veszélyre figyelmeztessen, mert nem értette az iróniát, s komolyan vette a beszélgetés ezen részét. Erre mondom azt, hogy az irodalomtanítás rendkívül fontos, mert az általános iskola ötödik osztályában az ember megtanulhatja, hogy mi az irónia. Különben olyan hülye lesz, hogy felnőtt korában is szó szerint veszi azt, amin egyébként röhögnie kéne, mert értenie kellene a mögöttes tartalmat vagy az átvitt értelmet. Tehát az irodalomtanítás nem pusztán csak arról szól, hogy műveltségünk legyen.

Vörösmarty felújított présháza Velence községben (forrás: facebook.com)

Mindig Shakespeare-rel példálózom, azzal, hogy a Rómeó és Júliát hányan fordították le Arany Jánostól Nádasdy Ádámig. Amiben benne van az a lehetőség is, hogy az újabb és újabb nemzedékek számára közelebb vigyük, szerethetővé, befogadhatóvá tegyük a művet. Nyilvánvalóan átírni például Zrínyi Szigeti veszedelmét, az már skandalum lenne. De előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal, hogy ha a nyelv ilyen módon változik, ha az aktív szókészletből ennyire sok szó kerül át a passzív szókincsbe, akkor a gyerekeink nem fogják tudni elolvasni a klasszikus kötelező olvasmányok egy részét. És ez nagy baj.

Egy bő évtizede még azt az álláspontot képviseltem, hogy nem szabad átírni az eredeti szövegeket. Most legalábbis újra elgondolkodom ezen. És itt térünk át a színházra, meg a kérdés második felére. Attila azt mondja, hogy az eredeti szöveget szólaltatja meg. Na de ebben mégiscsak benne van két csapda: egyrészt a szöveget meghúzzák. Tehát a dramaturgnak van dolga vele, nem is kevés. Másrészt a szöveget a rendező újra és újra interpretálja, megváltoztatja az előző rendezéséhez képest. Megjegyzem, a jelenlegi Bánk bán előadásban én például a szöveg felét nem is értettem. Ennek alapvetően két oka volt. Egyrészt a fiatal színészek egy részének komoly artikulációs problémái vannak – Montágh Imre forog a sírjában. Másrészt a rendező rendkívül erős összművészeti világteremtő képessége miatt a szöveg nem is mindig fontos, elnyomja a zene, és a sok-sok hanghatás, amivel teljesebbé próbája tenni az előadást. Az ilyen interpretációk tehát akkor működnek igazán, ha jól ismerjük a szöveget, a cselekményt. Engem ez nem hoz zavarba, mert én ismerem a történetet, még ha a rendező néha el is tereli a figyelmemet sok mindennel, például a szövőgépek kattogásával. Magyarul nem egészen igaz az, amit Attila mond, hogy ő az eredeti szöveggel dolgozik, mert ugyan az hangzik el, de mégsem a megszokott módon. A színház ugyanis megteheti azt, amit nem tehet meg mondjuk egy irodalmár vagy a könyvkiadó, hogy márpedig meghúzza, átírja, „újmagyarítja” az eredetit. Bevallom, hogy az előadás után több gimnazista beszélgetésébe hallgattam bele. Olyan mondatok hangzottak el, hogy a kötelező olvasmány ezzel ki van pipálva, tehát hogy akkor már az eredeti művet elolvasniuk sem kell. S arra jöttem rá, hogy ezeknek a gyerekeknek a nagy része egyszerűen nem tudja, mit is látott a színpadon. Ugyanis nem olvasta a szöveget, nem volt friss olvasmányélménye, ami nélkül Attila interpretációja szerintem nehezen értelmezhető, teljességében nem befogadható. Mert nem egy klasszikus kosztümös előadást visz a színpadra, hanem egy teljesen kortárs, mondhatni avantgárd értelmezést, ezért szerintem ez a kötelező olvasmány kiváltására semmiképpen sem alkalmas. Én azt mondanám a gyerekeknek, hogy akkor gyere el megnézni az előadást, ha elolvastad a Bánk bánt, és ne azért gyere el a színházba, mert ki akarod pipálni a kötelező olvasmányt.

SZÁSZ ZSOLT: Hegyeztem a fülem, és Spiró György, a drámaíró jutott az eszembe az 1970-es években írott doktori dolgozatával, amikor a magyar klasszikusokra utalva arról beszélt, hogy a közép-európai sors, történelem, irodalom miben hasonlít, illetve hogy ezek az irodalmak milyen alapon rokoníthatók egymással. Mai házigazdánk, a Magyar Írószövetség tíz éve – a 2013-as tantervi vitához kapcsolódóan – rendezett egy konferenciát a térség irodalomoktatását összehasonlítandó. Kiss Gy. Csaba professzor és kollégái mindenkit meghívtak a „szomszédságból”: Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna képviseletében szólaltak meg abban a témában, hogy az irodalomértés hogyan függ össze a nemzeti identitás állapotával. Ott műfaji kérdések is felmerültek. Az derült ki, hogy míg nálunk, magyaroknál a versek és a regények vannak túlsúlyban, például a lengyeleknél vagy a szerbeknél a drámák. Ők több mint harminc drámával foglalkoznak a közoktatásban. Nem tudom feledni a délszláv háborút, és a Nemzetiben, a MITEM-eken látott jobbnál jobb előadásaikat, köztük Sterija Hazafiakját.

S elgondolkodom azon is, amit Attila a memoriterekről mondott. Hogyan veszítjük el lassan irodalmi és beszélt nyelvünk mellett már a fülhallásunkat is? Az Attila által rendezett tantervi Bánk bán 2020-as előadása előtt Balázs Géza nyelvész, az SZFE tanára a diákoknak és tanáraiknak arról beszélt, hogy Katona József nyelvújítás előtti, 1820-as nyelvállása nemcsak irodalom, hanem egyszerre kultúrtörténet, magyarságismereti kiskáté, nyelvtörténeti bevezető is. Csupa olyasmi, ami kikopott a tantervekből. Az én vesszőparipám is ez: egy polgári nemzetállam eszmei alapja a reformkorban szorosan kötődött a nyelv kérdésköréhez. Irodalom–nyelv–nyelvnemzet hármas egysége az új nemzettudat alapja, amivel ma is élünk, vagy visszaélünk. Miért volt szükség a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia és a Nemzeti Színház intézményesítésére, amikor az Osztrák Császárságban, a Magyar királyságban csak 1844-től válik hivatalossá a magyar nyelv? Nekünk, akik itt a mai Nemzeti Színház társulatát képviseljük, ezeket a kérdéseket újra meg újra fel kell tennünk magunknak. Ugyanúgy egy folyamat elején vagyunk, mint volt a korabeli színjátszás a 18. század utolsó évtizedétől egészen 1848-ig, amelynek Katona eleve megkésve, 1833-ban bemutatott drámája – mint jóval később kiderült – a fordulópontja volt. Évek óta azon töprengek, hogy mintha egy új reformkor kezdődött volna el az 1980-as évek közepén, végén, ami a rendszerváltozásnak is a szellemi alapját képezte. S Attilával értek egyet akkor, amikor az eredeti szöveget viszi színre, mert a korstílust, a romantika újdonságát például a női emancipáció terén csak a Bánk bán szövegéből kiindulva tudjuk rekonstruálni.

L. SIMON LÁSZLÓ: Én csak azt állítom, hogy ez egy csalóka dolog. Attilának az volt a koncepciója, hogy a szöveghez nem nyúl hozzá. De gyorsan tegyük hozzá, hogy a magyar irodalomtörténetben vaskos hagyományai vannak annak, hogy jeles íróink átírják elődeik szövegét. Volt, akit megkértek rá, mint Madách Arany Jánost, aki szépen „telefirkálta” Az ember tragédiáját; Illyés Gyula is nagy műértéssel nyúlt hozzá éppen a Bánk bán szövegéhez. Ez a Bánk bán esetében ma sem ördögtől való gondolat. Amit az előbb a fordítások kapcsán mondtam, a szerző nélküli művek, azaz a mondák és a mesék esetében a magyar irodalomban is jelen van. Tessék végig gondolni, hogy az Anonymus által rögzített történeteket hányan írták meg, Mikszáthtól Móra Ferencen át Lengyel Dénesig. Illyés Gyula szándékai között is nyilvánvalóan ott volt, hogy mai nyelven szóljon a mai gyerekekhez, továbbadva a régi történeteket, a magyar népmeséket, hogy őnekik is aktuálisak legyenek. Vagy gondoljunk Jankovics Marcell magyar népmesékből készült rajzfilmsorozatára, ami betetőzte ezt a folyamatot. Mert az is egy új nyelven, egy új vizuális nyelven történt interpretáció.

SZÁSZ ZSOLT: A Bánk bán kapcsán a legújabb, 2019-es Nádasdy Ádám-féle prózai átiratról is szót kell ejteni. Személyesen találkoztam a szerzővel, el is olvastam becsületesen. Egy nagyon jó szándékú vállalkozásról beszélünk. De amivel a Móra Kiadó hirdeti a könyvét az „értés” vonatkozásában, az egyenesen kacagtató. Mindenesetre ennek a visszhangja nagyot szólt a sajtóban: Horváth Viktor – az egyébként neves regényíró – egyenesen arról cikkezett, hogy a Bánk bán olyan magatartásmintákat közvetít, amelyek a mai európaiságunkra nézve károsak, tehát ki kell vezetni a művet a közoktatásból.

A prózai olvasat mellett persze nemrégiben született verses átirat is. Egyik legjelentősebb kortárs költőnktől, Zalán Tibortól. Ő úgymond csak a sántikáló verslábakat tette rendbe. Drámai értelemben viszont sokat veszített a mű eredeti izgalmából, erejéből. Abból, ami Bánk politikai szerepvállalásából és a szeretett nőhöz, feleséghez, anyához való viszonyából fakadó alapvető konfliktushelyzet. Csak megjegyzem, hogy a magyar világlátás, drámai alkat tekintetében ez egy alapvető kérdés, amit eddig Katonánál jobban, tisztábban még nem fogalmazott meg drámaíró. Akkor is, ha régiesen, ha nem a hétköznapi nyelvet kultiválja, hanem a magyar szókészlet alaprétegét mozgósítja.

SMID RÓBERT: A látott nagyszínpadi előadásban a két felvonás radikálisan különbözik egymástól. Nekem az első tetszett jobban: tudom, hogy Zsolt nincs megelégedve azzal, amikor elméleti emberek posztdramatikusnak bélyegezik Vidnyánszky rendezéseit, én mégis használnám az első felvonásra ezt a teminust. Egyszersmind pedig, ahogyan az első felvonásban színre viszi Katona darabját, azt az irodalmi átírás vagy újra írás egy jó színházi alternatívájának gondolom. A színpadi átirat egy jó alternatívájának gondolom. Amikor – úgy az első tíz percben – a rendező Bánk nevét kezdi mondatni a Petúr bán vezette békétlenek tagjaival, majd a merániak és Bánk nejének, Melindának a neve is egyre többször hangzik fel, már körvonalazódik a konfliktus, atmoszférikusan is. Összességében az első felvonás a millió impulzusával, sodrásával, a teatralitását tekintve engem nagyon megfogott. Az fogalmazódott meg bennem, hogy a mai fiatalok ezt az előadást látva ugyanabban a mediatizált közegben érezhetik magukat, azzal a stimuláltsággal, felfokozottsággal, ami a hétköznapokban is körülveszi őket.

A tanítványaimmal beszélgetve viszont, amikor ezt szóba hoztam, kisebbségbe kerültem. A nagy többség a hagyományosabb dramaturgiájú, romantikusabb második felvonással tudott jobban menni.

Katona József: Bánk bán, Nemzeti Színház, 2023, r: Vidnyánszky Attila (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Ez egy tudatos rendezői gesztus volt a részemről. Az első felvonásban párhuzamosan futtatom a konfliktushelyzeteket, a témákat, mindenki csemegézzen, csipegessen belőle úgy, ahogy érzi, akarja, minden ömlik, hömpölyög ránk, nézőkre. A második felvonásban aztán elindulok a tisztulás útján, egy tisztább történetmesélés felé. Szándékosan járok el így, mert úgy gondolom, hogy tisztán elmesélni egy történetet van akkora művészet, mint rendezői akrobata mutatványok sokaságát vinni föl a színpadra. Egyébként is azt látom, a mai színpadokon egyre nehezebben megy a történetmesélés, miközben szerintem egyre nagyobb igény volna a mesére, arra a mesére, ami a lelked legmélyére hat. A második felvonásban van még egy nagy apokaliptikus jelenet, mielőtt Bánk megöli Gertrudist, amikor ezt ismétli: nem így akartam én ezt, nem ezt akartam én. De azon túl egyre tisztábban jelenik meg a konfliktus. Ami az első felvonást illeti, úgy gondolom, nem feltétlenül kell, hogy egy diák mindent követni tudjon. A lényeg az, hogy az egészet megértse. Nem kell mindent rögtön érteni, meg nem is szabad. Szerintem ez az igény nálunk a német színház hatása, amely az agyat bombázza iszonyatos erővel, ironizál, néha cinikus hangnemben, ami a tudatos agynak szól. Vegyük észre, hogy milyen tereket használnak: nagyrészt nincs szükségük a mélységre, s a kisebb színházaikban, kisebb színpadi tereikben nem úgy hat a zene sem, aminek a jelenlétét én nagyon fontosnak tartom. Egyébként ez a német is egy nagyon igaz, nagyon hatásos színház tud lenni, de szerintem a mi színházkultúránk nem ilyen. Vagy legalábbis nagyon szeretném, ha nálunk egy másfajta színház is jelen lenne, amelyik sokkal inkább a szívet szólítja meg. Hogy a deheroizálás elmúlt harminc, negyven, ötven éve után, amikor a koszos kisember uralta a színpadot, végre ismét igazi hősöket lássunk, és menni tudjunk velük. Arról sokat lehet beszélni, hogy milyen úton-módon, milyen eszközökkel érhetjük el, hogy a színész már ne csupán színész legyen, hanem sztalker, és nézőként mi az ő vezetettjei lehessünk, hogy valahol legbelül, a lelkünkben történjék meg az előadás. Ahogy öregszem, egyre inkább efelé haladok, miközben nagyon nehéz szabadulni korábbi színházi nyelvemtől, amelyik a történetet szabdalta, cibálta és foszlányosította, s néha meg is szüntette. Lehet, hogy a tiszta mese közelebb visz ehhez a most bennem élő színházi eszményhez.

Melinda (Barta Ágnes) és Bánk (Berettyán Sándor) nagyjelenete a második felvonás elején
(fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

SZÁSZ ZSOLT: Visszatérnék egy pillanatra Róbert élménybeszámolójához, és az általa felvetett nemzedéki érzékelés kérdésköréhez is. Mivel az első és a második felvonás közötti különbségben ez is tetten érthető. Az egy antropológiai adottság, hogy – életkortól függően – mikor mire vagyunk érzékenyek, mire vagyunk beállítódva. Az érzékszervek adta érzékelés, az érzelmi azonosulás, az elvonatkoztató képesség, a tudatos gondolkodás és az identitás megélése az ember életében jól elkülöníthető életszakaszok egymásutánja során épül egymásra a felnőttkorig, úgy harminc éves korunkig. Hogy ha a még nem felnőtt huszonéves diákok – Róbert dramaturg-hallgatói – a romantikusabb második felvonásra tudnak jobban ráhangolódni, az akár pszicho-fiziológiai érettségük alapján is magyarázható. Ebből a szempontból megközelítve a romantika nem csupán egy a stíluskorszakok közül. A Katona-féle nagymonológok érzelemkitörései az ős Bánk bán esetében egy huszonnégy, a végső fogalmazvány elkészültekor egy huszonnyolc éves ember elemi megnyilvánulásai. Ezek Katona belső beszédeként is felfoghatóak. Ha ezt is figyelembe veszem, amikor szembeállítom Attila eljárásmódját az első és a második felvonás tekintetében, akkor azt is mondhatom, hogy az első felvonás a külső drámai történéseké, a külső beszédé, a második pedig a belsőé, a lélekben zajló drámáé. És ez a kettősség a rendezés egészében egyensúlyba kerül. Az eredeti mű ötödik szakaszában, a király ítélethozatalakor Katona is összehozza ezt a két létsíkot, egyidejűleg juttatja érvényre e kétfajta világérzékelést.

L. SIMON LÁSZLÓ: Szeretnék behozni egy másik megközelítési szempontot. Ugyanis engem, amikor megnéztem az előadást, alapvetően az érdekelt, hogy egy klasszikus darabnál milyen módon lehet aktualizálni, hogy mi adja az időtállóságát a műnek, hogy a rendező mit tartott fontosnak kiemelni, és a korábbi színpadi adaptációkhoz képest elhanyagolni, háttérbe szorítani. Az is érdekes lehet persze, hogy mivel neked visszatérő rendezéseid közé tartozik a Bánk bán, Attila, mit gondoltál róla két évvel ezelőtt vagy akár húsz éve, amikor 2002‑ben először rendezted meg. Azon gondolkodom, hogy például Tiborcnak ma van-e aktualitása? Hozzáteszem, hogy ez az igazságáért küzdő Tiborc nem a darab cselekményének idejéből, hanem az író Katona József korából való figura, azaz nem egy 13. századi, hanem egy 18. század végi, 19. század eleji jobbágy.

Bánk (Berettyán Sándor) és Tiborc (Kristán Attila) jelenete (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Akinek a csizmájára vert patkója fölkarcolja a padlót.

L. SIMON LÁSZLÓ: Hozok egy másik aktuális példát. Tegnap megnéztem a Derkovits-kiállítást Szombathelyen. Az ő 1920-as, 30-as években készült képein látod a gyári munkást, a kikötői munkást, a sok-sok nehéz életű, sanyarú sorsú embert. És ott fölidéződött bennem Kassák Költészetem című verse is, aki elemi erővel énekelte meg a szerencsétleneket. Ma az égvilágon senki nem beszél erről. Nincs egyetlen irodalmi mű, amely a most élő sok szegény, szerencsétlen, kiszolgáltatott, üldözött, nélkülöző vagy éppen hajléktalan ember sorsával foglalkozna. Amikor elmentem megnézni Katona darabját, azon gondolkoztam, hogy aktuális-e Tiborc alakja. Talán igen, talán nem. Az előadás után úgy éreztem, még Petúr sem aktuális. Úgy vettem észre, hogy nálad Petúr most nem is kap nagy szerepet. Azért nem aktuális, mert azt a képet, ami Katona korában élt II. András koráról, azt az újabb források és régészeti leletek ismeretében megcáfolta, felülírta a történettudomány – elég csak Zsoldos Attila ezzel kapcsolatos tanulmányait olvasni[*]. Az a politikatörténeti megközelítés, ahogyan nekünk tanították, teljesen idejétmúlt, beleértve az Aranybulla keletkezési okait is. – Számomra ma a Bánk bánban sokkal fontosabb a személyes sors és a személyes tragédia, a meggyalázott feleség, a kijátszott hitves, a megszégyenített férj, a cselszövő és az ármányra szemet hunyó királyné alakja, mint a magyarokra a merániakat rákényszerítő elnyomó idegen hatalom politikai aktualitása. Ma egy szuverén nemzetállamban élünk, amely teljes jogú tagja az Európai Uniónak, amelyet persze sok-sok külső hatás és kihívás ér, s amely más formában, de a kultúránkat is kikezdi. Ám abban az értelemben, ahogy Katona korában időszerű volt – amikor gyakorlatilag csak vágyálom volt a szuverén magyar állam, s nem volt hivatalos nyelv a magyar, ráadásul hiányzott sok más, számunkra már természetes lételem –, mára szerintem egy sor dolog aktualitását vesztette a Bánk bánból.

Derkovits Gyula: Rakodómunkások a Dunán, 1927, olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria (fotó: L. Simon László Facebook-oldala)

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Én változatlanul a legjobb magyar darabnak tartom Bánk bánt. Ugyanúgy működik, mint egy Shakespeare-darab. És pont annyira kell hozzányúlni, mint bármelyik Shakespeare-dámához, azt se visszük már föl színpadra úgy, ahogy van: azt is faragod, ide-oda rakod, próbálsz fogást találni rajta. Nagyon egyetértek azzal, hogy a személyes szál rettenetesen fontos, de számomra a király szerepe, a kegyelemgyakorlás, a megbocsátás is kulcskérdés: az „ingyen kegyelem”, aminek ott rögtön társadalmi dimenziója van: hogy milyen mintát adok, mutatok. Az, hogy mennyire fedi ez a darab a történelmi tényeket, nem elsőrendű kérdés. Azt mondod, hogy szuverén állam vagyunk. De a szuverenitás hiánya, ami Katona korában sikító valóság volt, nem kísért-e bennünket ma is? Félő, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor megint ábrándoznunk kell a szuverenitásunk kapcsán is. 20 évvel ezelőtt az volt a sokkoló élményem, hogy minden iszonyú tempóban változik. Hatalmas nagy kondérokban hozattam be a festékeket, és amikor a gyilkosság megtörtént, amikor Bánk megölte Gertrudist, akkor 9 méter magasról egy 50 literes, vörös festékkel teli üst zuhant le a fehér padlóra, szétfröccsent az egész. És amikor megérkezett a király (Sinkó Péter), partvisokra csavart felmosóronggyal tisztogatták az utat előtte. Akkor azt éreztem, hogy valami végleg eltűnik, most meg azt érzem, hogy minden megváltozott. Hogy most már ebben a megváltozott világban kell megkeresni önmagunkat, a saját témáinkat. Micsoda paradoxon például, hogy Gertrudis és II. Endre leánya Szent Erzsébet, Európa védőszentje! Ezért küldöm oda a vérben fetrengő Gertrudishoz az egyik gyerekszereplőt rózsacsokorral a kezében, amire a közönség egy része élénken reagál is, belátva, hogy ez a történet azért nem is olyan egyértelmű.

A 2002-es Bánk bán jelenetképe a lezuhant kondérral (fotó: Ilovszky Béla)

SMID RÓBERT: Visszatérnék a Laci által felvetett kérdéshez, mert én is úgy látom, hogy Petúr ebben a rendezésben háttérbe szorul, nincs olyan hangsúlyosan jelen, mint ahogy megszoktuk. De hozzátenném azt is, hogy jóval kevésbé lehet vele a nemzeti önérzet alapján azonosulni: itt Petúr nem egy romantikus Koppány-alkat, egy bigott, aki folyamatosan a hazával takarózik, annak érdekeire hivatkozva enged meg magának hímsoviniszta kijelentéseket is. Gertrudis viszont valódi tragikus karakterré avanzsál, törekvése és bukása sokkal inkább hat az előadásban, mint amikor az ember magányosan olvassa otthon a dráma szövegét.

L. SIMON LÁSZLÓ: Egy biztos: ez a Petúr Attila mostani darabjában nem az a Petúr, mint akit az eredeti drámában Katona megírt.

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Akkor, amikor a 2017-es kamara-Bánk bánt csináltam, vagy a 2002-est, sokkal erősebb volt a Petúr (2002-ben Blaskó játszotta a szerepet). Most számomra a Biberachok az izgalmasabbak. Folyamatosan látom, rajtakapom őket, amikor éppen átfestik az arcukat vagy leskelődnek, hogy miképpen alkalmazkodjanak. Fantasztikus, az ember le van nyűgözve, hogy mindezt milyen gyönyörűen csinálják.

SZÁSZ ZSOLT: Úgy érzem, most értünk oda, hogy föltegyük a kérdést, ami e beszélgetés-sorozatunk igazi témája lehetne. Mi a kortárs színház helye, szerepe a mai magyar valóságban. Mi az, amit csak a színház tud képviselni, megjeleníteni? Laci korábbi kérdésére reflektálva pedig azt tudom mondani: nagyon is jelen van a melósok, munkanélküliek, homleszek világa a mai magyar művész-színházakban, például a Katonában. Szakmányban születnek a már szóba hozott posztdramatikus német iskola mintájára íródott, verbatim technikával előállított szövegek. És ezeknek már kultusza is van a társadalmi érzékenységre hivatkozó liberális körökben. Nekem ezeket látva az a kérdésem: hol van a magyar drámai alkat, van-e még esélye a tragédia műfajának? Szerintem Attila is egyetért abban, hogy a Nemzeti egy drámai művész-színház, ami az orosz színházkultúrán mint követhető példán túl – az antik tragédiáig visszatekintve – egy olyan kétezerötszáz éves európai örökség, amit nekünk képviselni kell. Ehhez a misszióhoz nem találunk jó kortárs szövegeket, pláne tragédiákat, hogy a királydrámákról – amit száznyolcvan évre visszamenőleg követelnek rajtunk – ne is említsem.

VIDNYÁNSZKY ATTILA: A Nemzeti Színházzal kapcsolatban visszatérő téma, hogy új darabok kellenének. Most is 15–20 kortárs színdarab van az asztalomon, de a helyzet az, hogy ezeknek Katona Bánk bánjával vagy Örkény István darabjával, a Tótékkal kell versenyeznie, ami nem olyan egyszerű. Annál a viszonynál, ami Bánk és Melinda között Katonánál meg van írva, csodálatosabbat én nem ismerek. A lényege az, hogy föl tudom-e emelni a nőt oda, akihez aztán egész életemben úgy fordulhatok, mint a jobbik énemhez. Bánk azért roppan össze, mert ez az, amiben elvesztette a hitét. Ottóval szemben nincs benne semmi bosszúvágy. Ennek a kibontása kulcsfontosságú az előadásban.

SMID RÓBERT: Azt ajánlom, ezen a ponton nyissuk ki a beszélgetést a közönség felé is.

HEGEDŰS IMRE JÁNOS (a közönségből): Tanítottam húsz évet Erdélyben, Csíkdánfalván és Sepsiszentgyörgyön, és természetesen sokszor volt a kezemben a Bánk bán is. Ezt az előadást a 17 éves unokámmal néztem meg. Tőle hoztam egy üzenetet Vidnyánszky Attila rendezőnek. Azt mondta a gyerek, hogy ez egy szupermodern előadás, mely Hollywoodnak is becsületére válna. Nekem volna viszont egy kérdésem: mi történik az ölést megelőzően Bánk és Gertrúd között? Olyannak látom őket, mintha egy szerelmespár volnának: amikor Gertrud panaszkodik, hogy fázik, Bánk a bundával még be is takargatja. Jól láttam? Erről szeretném hallani a főrendező urat.

VIDNYÁNSZKY ATTILA: Én úgy gondolom, hogy egy nagyon-nagyon összetett párbeszéd zajlik Bánk és Gertrudis között. Bánk az utolsó pillanatig nem akar ölni. Tiszteli benne a királynét, és könyörög, hogy a rajta és Melindán esett gyalázatot csinálja vissza. De Gertrudis sem támadna rá, ha Bánk nem átkozná el őt és Merániát, ahol született. Gertrudis a saját sérelmétől indíttatva nem is értheti, mi mozgatja Bánkot, miért olyan nagy tragédia a számára, ami Melindával történt. Hogy miért csinál ebből a félrelépéséből vagy annak gyanújából ekkora problémát. Bánk a maga értékrendje felől ezért érzi őt idegennek. Én ezt az összetett, bonyolult viszonyt próbáltam kibontani. Érzékeltetve azt is, hogy Gertrud csak most, az utolsó pillanatban csodálkozik rá erre a számára ismeretlen férfi–nő viszonyra. Ő sokkal lazább erkölcsökhöz, frivolabb gesztusokhoz van szokva.

Bánk (Berettyán Sándor) és Gertrudis (Ács Eszter) az ölés előtti jelenetben (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

L. SIMON LÁSZLÓ: Nem először jövök rá arra, hogy milyen kevés réteget tudok kibontani Attila darabjaiból, hiába nézek meg tőle szinte mindent. A friss Bánk bánt is kétszer, háromszor meg kellene néznem, hiszen nála egyszerre három dolog történik a színpadon, és mindegyik fontos. Az is nagyon megérné, ha Attila egyszer rászánná magát egy olyan előadásra, amelyet meg-megszakítva végig kommentálna. Most két és fél órás az előadás, plusz két óra volna, amíg magyarázna – szerintem ránk férne.

 

Language – Language of Thetre – Renewing the Language of Theatre
1st Round table discussion – on Attila Vidnyánszky’s new staging of The Viceroy Bánk

The National Theatre launched the 2023/24 season with the slogan “Season of Kings”. Attila Vidnyánszky’s new production The Viceroy Bánk premiered on 3 September, Sándor Sík’s King Stephen was presented on 2 February 2024, and a contemporary adaptation of King Lear, King Lear Shaw, is scheduled for May. Last autumn, the editors of Szcenárium came up with the idea of holding a public round table discussion at Benczúr House, where members of the Writers’ Union and the National Theatre – writers, literary historians, directors, actors and dramaturges – could discuss professional issues in connection with these premieres. The first topic, on 5 March 2024, was The Viceroy Bánk, where the state of our reading culture, our relationship with national classics taught as compulsory reading, and the issue of stage adaptations were discussed in the context of the new production. The round table was moderated by Róbert Smid, representing the Writers’ Union.

 

[*]     Zsoldos Attila (1962) történész, középkor-kutató, az MTA Történettudományi Intézetének osztályvezetője

(2024. június 17.)