Bemutató: A kaukázusi krétakör
Nem a háború pusztítása, hanem a jóság, nem az alantas ösztönök, hanem a nehéz időben megőrzött tisztesség érdekel ebben a példázatban – mondja Avtandil Varszimasvili. A grúz rendező Bertolt Brechttel szemben nem az értelemre, hanem a szívekre kíván hatni.
Egy grúz rendezőtől jogos megkérdezni: van-e valami grúz a német Bertolt Brecht színdarabjában?
– Brecht több darabját valós vagy kitalált országba helyezte. A kaukázusi krétakörből is kiderül: a szerző nem ismeri Grúziát. De nem is ez az érdekes, hanem a történet. Mivel Brecht kommunista volt, elképzelhető, hogy Sztálinnak tett gesztus miatt választotta Grúziát darabja színhelyéül. A ma már senki által nem játszott keretjáték is a szovjet hőskort idézi, amiben két kolhoz azon vitázik: ki lehet a termékeny völgy igazi gazdája? Ahogy a darab kérdése ez: ki a gyerek igazi anyja? A mi előadásunkban több lesz Grúziából, mint Brecht darabjában volt – nem etnográfiai szempontból, természetesen, hanem lelkületből, szenvedélyből.
Brecht nevéhez köthető az elidegenítő effektus, az ő színháza a fejre, az értelemre és nem a szívre akar hatni. Ön olyasmit szeretne, ami ellentmond a szerző törekvéseinek?
– Nem, dehogy! Brecht számára fontos volt az elmélet, és valóban afféléket írt, hogy a nézőnek nem élveznie kell az előadást, hanem értenie és a többi. Amikor az igazán érzelmes színházat csináló nagy olasz, Giorgio Strehler elhívta Brechtet a Piccolo Teatróba, hogy megmutassa neki a Kaukázusi rendezését, a szerző el volt ragadtatva. Az újságírók arról faggatták Brechtet, hogy ez az előadás szemben áll azzal az elmélettel, amit ő a színházról hirdet, a német mester azt felelte: előbb-utóbb minden elmélet megdől. Én azt tartom, hogy a rendezés hogyanja is fontos, de a lényeg: miről akarunk a nézőknek mesélni?
Mi aktuálisabbról lehetne A kaukázusi krétakör kapcsán szólni, mint a háborúról?
– Valóban: a darabban polgárháború dúl, vérontás folyik. De mi nem úgy nyúlunk a háború témájához, mintha tudósítani akarnánk, ami versenyez a tévékkel, és ami maivá teszi az előadást. Lesznek háborús jelenetek, és a kegyetlenség is megmutatkozik majd, ami a fegyveres konfliktusok velejárója, de mindezek másodlagosak számunkra. Mert az előtérben valami más áll. Az a gondolat, hogy csak a jóság és a bölcsesség képes megmenti az embert. Erről szóló példázat A kaukázusi krétakör.
Az ember árnyoldalait bemutatni könnyebb, hálásabb…
– Minden emberben ott lakozik az ördög is, de én nem az alantas ösztönökkel akarok foglalkozni, amik egy háborúban hatványozottan megmutatkoznak. Tisztaság, szerelem, hűség, őszinteség – ezeket minden ember megéli élete során, és ezekről szólunk úgy, hogy megmutatjuk, vannak helyzetek, amikor különösen nehéz ezek szerint élni. „Mily szörnyű kísértés a jóság!” – mondja Brecht.
Ha ma nem lenne háború Európában, ha Moszkvában rendezhette volna meg a darabot, ahogy eredetileg tervezte, akkor is így állna a rendezéshez? Milyen volt az A kaukázusi krétakör, amit saját színházában rendezett 2008-ban?
– Minden időszak megsúgja, miről kell előadást csinálni, és minden jó darabban legalább tíz téma van. Ezért játsszák újra és újra, ezért fedezik fel újabb és újabb generációk a klasszikusokat. A grúz színháztörténet egyik nagy pillanata, legendás előadása volt, amikor 1975-ben megrendezte a Kaukázusit Robert Sturua. Karneváli hangulatú örömünnep, csupa ének és tánc volt az előadás, a béke ünnepe. Így is megszólaltatható Brecht műve. Sturua ugyanis akkor leglidércesebb álmában se gondolhatta, hogy valaha polgárháború dúlja majd hazáját, mint ahogy ez a 90-es években megtörtént. Amikor 2008-ban megrendeztem, a polgárháborúk és a rózsák forradalma után még a megosztottság, a széthúzás kísértett Grúziában. Ma is krízisben élünk, ezért a világban meglévő hiányról, a jóról kell szólnunk. Meggyőződésem, hogy egy alkotó embernek, egy színházi rendezőnek az a dolga, hogy a jóra törekvő embert mutassa meg. És így lehetséges, hogy a nézőket elvigyük a katarzisig.
Gruse, a szolgálólány és Szimon, a katona hűséget fogadnak egymásnak. Amikor kitör a háború, a katona bevonul, a lány pedig magához veszi a kormányzóné gyerekét, akit az úrnő – miközben inkább a vagyonát menekíti – magára hagy. Amikor Szimon hazatér, ezzel a gyerekkel találja mennyasszonyát és elbizonytalanodik. Végül tisztázódik minden, a szerelmesek egymásra találnak. Tiszta, világos történet. De ott van Azdak, ez a mindent fonákul néző bíró. Ki ez a fura alak?
– Amikor a vér szerinti anya visszaköveteli a gyereket, Azdak felrajzolja a krétakört, közepére állítja a kisfiút, és elmondja: a két nő közül annak ítéli a gyereket, aki kiragadja onnan. Aztán mégis annak adja, aki elengedte a gyereket, aki inkább lemond róla, minthogy fájdalmat okozzon neki. Nem a törvény szerint ítél tehát, hanem emberségesen. Azdak az egyszerű, józan népi bölcsesség képviselője. Nem a törvénykönyvből ítélkezik – azt csak a feneke alatt tartja, hogy magasabban üljön. Az íratlan igazság szerint ítél.
Aztán örökre eltűnik…
– Éppen ezért miért ne gondolhatnánk: ő meséli el nekünk ezt az egész történetet. Míg a bíró, Azdak és a mesélő Brechtnél külön alak, nálunk ugyanaz a színész, Trill Zsolt alakítja. Brechtnél a mesélő figurája egy „showman”, de én nem akartam, hogy egy mikrofonba beszélő alak legyen a színpadon – így szokás mostanában ezt a szerepet megformálni –, mert bizonyos értelemben „elviszi a show-t”. A mi előadásunkban is megmarad a narráció, megőrizzük tehát a brechti epikus színház egyik lényegi vonását, és így játsszuk el ezt a filozófiai példázatot a jóról.
Kornya István
(2023. január 4.)
