Bakkhánsnők
Athénban hozta létre saját műhelyét, az Attisz Színházat. Nem szokványos társulatalapítás volt…
– Igazi beavatás. 1985 nyarán megkerestem száz görög színészt, akiknek rendeztem workshopot és meghallgatásokat, aztán három napig hegyet másztunk a Kitharion-hegységben, ez a Dionüszosz-kultusz és a Bakkhánsnők egyik helyszíne is. Az első nap után hetvenen maradtak, a második napot követően tizenhatan. A harmadik napon egy meredek szakadékhoz értünk, nekirugaszkodtam és átugrottam. Néhányan követtek, belőlük alakult meg az Attisz társulata. Nem forgott senki élete veszélyben, de világossá akartam tenni, hogy ugyanazt az elköteleződést várom el tőlük is, mint magamtól.
Első előadásuk is a Bakkhánsnők című Euripidész-tragédia volt, aminek során kidolgozta a „Dionüszosz visszatérése” elnevezésű színházi módszerét. Mi ennek a lényege?
– Miként játszhatók az antik tragédiák? Ez a kérdés már pályám elején is foglalkoztatott, mert azt tapasztaltam sok színházban, hogy éppen a görög tragédia lényegét mellőzik az előadások, vagyis a rítust. Én pedig ennek a gyökerét akartam felkutatni. Ezért kezdtünk el megválni minden felesleges, az évszázadok során rárakódott teátrális hatástól, és kidolgoztunk egy módszert, ami az elakadt energia és a hang felszabadítására épül, és a test és szó egységének újraalkotását célozza. A rekeszizomlégzés tudatosítása, a test tengelyeinek aktiválása a tapasztalatok szerint nagy kihívást jelent a színésznek, viszont ezek begyakorlásával – ha egészséges a színész – visszatérhetünk a tragédia forrásához.
Mindez tartalmilag is párhuzamban van a Bakkhánsnőkkel, hiszen ebben a tragédiában Dionüszosz valóban visszatér Thébába. Egyszer úgy fogalmazott, hogy az ön istene Dionüszosz. Hogyan érti ezt?
– Amikor a színház világa rabul ejtett, valóban rájöttem, hogy az én istenem Dionüszosz, aki számomra kevésbé a bor és mámor, sokkal inkább a színház eksztatikus istene. Ő a mindennapokból való kiszakadás megszemélyesítője. Akár csak a színészek, akik egy kiemelt, nem hétköznapi élethelyzetben vannak igazán otthon.
Megtanuljuk az iskolában: a Dionüszosz-ünnepekből alakult ki az ókori színház Athénban. De mi az összefüggés a mitológiai lény és a színészet között?
– Dionüszosz Zeusz és a thébai királylány, Szemelé nászából született. Zeusz felesége, Héra féltékenységében bosszút akart állni, ezért azt kérte a titánoktól, hogy szaggassák darabokra a gyermeket, főzzék meg egy üstben. Csak a szíve maradt meg, és ebből teremtette őt újra Zeusz. A szétszakítottságból az egész visszaállítása, az újjászületés motívuma az, ami számomra a színészi munka metaforája. Ugyanakkor az őrület és a ráció határán egyensúlyozó Dionüszosz egyszerre jeleníti meg a belső és a külső ingereket, ahogyan a színész is egyszerre tudatos és ösztönös.
Tavaly ősszel a Madách Nemzetközi Színház Találkozón, a MITEM-en szerepelt az Aiasz és Alarme című rendezése az Attisz Színház előadásában. Láthattuk, milyen az, amikor az ön által kikísérletezett módszeren felnőtt színészek döbbenetes erejű szellemi és fizikai koncentrációjával valósul meg ez a különleges, egyedi színpadi nyelv. Hogyan tud rendezőként alkalmazkodni egy magyar repertoárszínház adottságaihoz?
– Nem ismeretlenül érkeztem meg a mostani budapesti próbafolyamatra, hiszen ősszel már tartottam egy workshopot a Bakkhánsnőkben részt vevő színészeknek, és az előadásban a kart formáló kaposvári egyetem növendékeinek. Ez afféle ismerkedés, bevezető volt, beavatás az általam kiérlelt színházi megszólalási formába. Ez a nyelv valóban eltér más teátrumokban begyakorolt módszerektől, de a Nemzeti Színház színészei remekül alkalmazkodnak. A szokásos kőszínházi hathetes próbafolyamatnál hosszabb időt kaptam a munkára, és eleinte csak beszélgettünk, aztán jöttek a tréningek, amelyeket egyik tapasztalt színészemmel, Szavvasz Sztroumposszal és Vida Gáborral közösen tartottunk, és ezek egyre inkább megnyitották őket. Erre aligha lenne képes mindenki, de a Nemzetiben remek művészek vannak. Szűcs Nelli például igazi tragika, aki nagy alázattal és belső megéléssel formálja meg a Dionüszosz által gerjesztett őrjöngésében a saját fiát szétszaggató Agaué egyáltalán nem könnyű szerepét. De a többiekről is elmondhatom ugyanezt. Közös erőfeszítéseink eredményeként megteremtődött az alkotáshoz szükséges légkör. Tisztában vagyok vele, hogy egy repertoárszínházban dolgozó színész számára nagy kihívást jelent a módszerem begyakorlása, de harminc éve rendezem meg a Bakkhánsnőket, és azt tapasztalom, hogy a fárasztó tréningeket és a különleges próbafolyamatot hosszú távon igazolja az élet. Rendezéseimet sokáig tartják repertoáron a színházak, a színészek pedig időről időre kezdeményezik, hogy térjek vissza egy-egy tréningre.
Mennyire hangolta át a próbafolyamatot az Ukrajnában időközben kitört háború?
– Azt hiszem, alapvetően változtatta meg mindannyiunk értelmezését. Politikai színházat csinálok, ami nem az aktualitások keresését jelenti, hanem azt, hogy a jelenből olvassuk Euripidész antik szövegét. Vagyis az előadásunk természetesen a háborúról is szól, de nem kimondottan az orosz-ukrán konfliktusról, hanem általában a háborúról: legyen az a Közel-Keleten, a Balkánon vagy bárhol a jövőben. Hatodik alkalommal rendezem meg a Bakkhánsnőket, és a háború réme sajnos mindig aktuálissá teszi.
Dionüszosz őrjöngő bakkhánsnőkké változtatja a város előkelő asszonyait…
– … amellett, hogy az előadásunk a bakkháns életmódról szól, ami a „dőzsölés”, „őrjöngés” mámori állapotát jelenti. Ez manapság a viszály, a háború körülményei között jelenik meg elsősorban, így a Bakkhánsnők története a háborúra, azon belül is a menekülőkre irányítja a figyelmünket, mert az előadásunkban Dionüszosz háborúból menekültként tér vissza Thébába. A konkrét politikai helyzet mellett a menekültlétnek van egy metaforikus megközelítési lehetősége is: maga a színház, jobban mondva a színészi állapot abban hasonlít a menekültekéhez, hogy a színház a jelenlétben születik meg, és elrebbenő valósága csak ebben a jelenben van otthon. Sokat beszélgetünk erről a színészekkel. Remélem, a nézők a menekülteknek kijáró nyitottsággal fogadják majd az előadásunkat.
Theodórosz Terzopulosz (1945)
1972 és 1976 között a Berliner Ensemble társulatánál dolgozik, ahol megismerkedik a legjelentősebb német drámaíró-rendezővel, Heiner Müllerrel, aki az egyike azoknak a világhírű művészeknek, akikkel 1994-ben létrehozza a Nemzetközi Színházi Olimpiát, a világszínház egyik legnagyobb fesztiválját. Az első olimpia házigazdájaként a görögországi Delphiben fogadja a külföldi társulatokat, hogy újra felfedezzék az antik tragédiákat.
1985-ben megalapítja az Attis színházat Athénban. Társulatának első előadása 1986-ban a Bacchánsnők. E produkció létrehozása során alakul ki az a sajátos munkamódszer, mely már tartalmazza művészi hitvallásának legfontosabb elemeit. Módszerét, tréningjeit megannyi neves műhelyben bemutatta és alkalmazta már.
A világ nagy színházaiban dolgozott, többek között a szentpétervári Alekszandrinszkijben, a moszkvai Tagankában, a milánói Teatro Piccolóban, Nyugat-Berlin egykor legendás alternatív művészeti központjában, a Künstlerhaus Bethanienben vagy a düsseldorfi Schauspielhausban. Dionüszosz című előadásával 1991-ben szerepelt a bogótai nemzetközi fesztiválon, amellyel elnyerte a legjobb rendező díját.
(2022. május 9.)