Március 27-én minden évben világszerte megemlékeznek a Színház világnapjáról, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója.
Az ITI, vagyis a Nemzetközi Színházi Intézet évente felkér egy-egy alkotót, hogy fogalmazza meg üzenetét a színházcsinálóknak és -kedvelőknek. A színházakban az előadások előtt Magyarországon is felolvassák az aktuális üzenetet, melyet most Peter Sellars világhírű amerikai rendező írt.
Sellars gondolatait a Nemzeti Színházban Bakos-Kiss Gábor színművész tolmácsolásában hallhatták, az Ajtó című előadás előtt.
::
Kedves Barátaim!
Miközben a világ óráról órára, percről percre a napi híradásokon csüng, hadd kérjem meg a világ színházcsinálóit arra, hogy a történelmi változások és a történeti idő, történeti reflexió, történeti tudatosság tükrében fogalmazzuk meg a saját céljainkat. Történelmi időket élünk. Mélyreható változások zajlanak az ember önmagához, másokhoz és a nem emberi világhoz fűződő viszonyában, amit szinte lehetetlen megragadni, formába önteni, kifejezni, beszélni róla.
Nem a 24 órás hírfolyamok, hanem az idő peremén létezünk. Az újságok és a média nincs felkészülve erre, és képtelen megbirkózni azzal, amit most tapasztalunk.
Van-e nyelv, mozdulat, kép, ami lehetővé teszi a mély ellentétek és kíméletlen összecsapások megértését? Hogyan tudjuk tapasztalatként és nem tudósításként közvetíteni a mostani életünk lényegét?
A színház a tapasztalat művészete.
Amikor sajtókampányok, megállapíthatatlan hitelességű hírek, félelmetes jóslatok árasztják el a világot, hogyan léphetünk túl a számok végtelen ismétlésén, hogy megtapasztalhassuk az élet, az idő, a természet, a barátság, vagy akár csak az ég különös színeinek szentségét és végtelenségét? A két év óta tartó COVID- járvány összezavarta az embereket, eltompította az érzékeinket, beszűkítette sokak életét, kapcsolatok szakadtak meg, vagyis az emberiséget, az emberi életközösséget egyfajta nullpontra taszította.
Milyen magokat kell ültetnünk, aztán újra elültetnünk, és melyek azok a túlburjánzó, tolakodó fajok, amelyeket teljesen és véglegesen el kell távolítanunk? Olyan sokan élnek a létezés szélén. Olyan sok az irracionális módon, váratlanul fellángoló erőszak. És rengeteg, már létező rendszerről derült ki, hogy valójában a kegyetlenség gépezetei.
Hová lettek az emlékezés szertartásai? És egyáltalán mire kell emlékeznünk? Melyek azok a rítusok, amelyek lehetővé teszik, hogy végre újragondoljuk és megtegyük azokat a lépéseket, amelyeket eddig soha?
A történeti, „epikus” látásmód, a célok, a gyógyulás, a jóvátétel és a gondoskodás színháza új szertartásokat igényel. Nem arra van szükségünk, hogy szórakozzunk. Hanem arra, hogy összegyűljünk. Hogy kialakítsunk egy közös teret, és hogy fontos legyen nekünk ez a közös tér. Védett terekre van szükségük ahhoz, hogy meghallgathassuk és megérthessük egymást.
A színház az egyenlőség tere. Az emberek, istenek, növények, állatok, esőcseppek, könnyek egyenlőségéé. És az újjászületésé. Az egyenlőség és a mély egymásra figyelés terét az a rejtett szépség világítja be, amelyet a veszély, a nyugalom, a bölcsesség, a türelem kölcsönhatása tart életben.
A Virágfüzér-szútra tízféle türelmet különböztet meg. Az egyik legerősebb az úgynevezett „csodaként megélt türelem”. A színház mindig úgy mutatja be az evilági életet, mint valami olyan délibábot, amely lehetővé teszi, hogy felszabadító tisztánlátással és erővel lássunk át az illúziókon, téveszméken, vakságon és tagadáson.
Annyira biztosak vagyunk abban, hogy jól szemléljük a fontosnak tartott dolgokat, hogy közben képtelenek vagyunk észrevenni az alternatív valóságokat, az új lehetőségeket, a miénktől különböző megközelítéseket, a láthatatlan kapcsolatokat, az időtlen összefüggéseket.
Itt az idő, hogy elménket, érzékeinket, képzeletünket, a történelmünkről és a jövőnkről formált gondolatainkat megújítsuk. Ezt egymástól elszigetelt, egyedül dolgozó emberek nem tudják megvalósítani. A színház épp az együtt munkálkodás lehetőségét nyújtja nekünk.
Szívből köszönöm a munkájukat.
Peter Sellars
(2022. március 27.)
