Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. június 15. - Jolán, Vid Napja

Interjú

185/20 évforduló

Nemzeti a Duna partján

Siklós Mária építész a Nemzeti Színház tervezéséről, össztűzről és tizenkét kőműves balladájáról

Március 15-én lesz 20 éves a Nemzeti Színház Duna-parti épülete, amely hangos közéleti viharban fogant, de születését azért már áthatotta a játék öröme is. Siklós Mária Ybl Miklós-díjas építésszel, a teátrum tervezőjével beszélgettünk. 

 

Szeret-e az építész visszajárni az általa tervezett épületekbe?

Siklós Mária

– Igen, tizenhárom színház épület felújításában, építésében vettem részt, és mindegyikbe szívesen térek vissza. Immár három éve tart a Szolnoki Szigligeti Színház felújítása, ami hosszabb folyamat, mint a Nemzeti felépítése volt húsz évvel ezelőtt. Mindkét épület ugyanahhoz a rendezőhöz kapcsolódik, hiszen Szolnokra egykor Schwajda György hívására mentem, a mostani tehát a felújítás felújítása. Örülök, hogy sok helyen visszavárnak, mert ez azt jelenti, hogy szeretik az épületet, amin egykor dolgozhattam. Azt hiszem, végül ez minden építész munkájának a legfontosabb visszaigazolása.

A Nemzeti: Duna-parti ház, gyönyörű kilátással…

– A tervbírálatok idején többen kritizálták az épületet a tájolása miatt, mondván nem a Dunára néz a színház. Valóban, a főhomlokzat a telek adottságai miatt is északra, a Gellért-hegy felé tekint, de az épület nyugati oldala, a színészöltözők, az irodai munkahelyek, a közönségforgalom közlekedői kitárulkoznak, megnyílnak a Duna, az épületet körbe ölelő táj felé, kihasználva a helyszín különleges adottságát, élvezhetővé téve szinte mindenhonnan, mindenki számára is. Az én tervezési megbízásom egyébként magára az épületre vonatkozott. Az épület kertje – Török Péter tájépítész munkája – folytatja ezt a gondolatiságot, miszerint a Nemzeti és kertje város a városban, mikrotáj a Duna partján, egy új építészeti minőség megjelenésével. A vízben lehorganyzott hajóorr teremt kapcsolatot a Duna és a színházi főbejárat között, erre nyílik a ­Melocco Miklós készítette, színházat idéző „kertkapu” is, gyönyörű perspektívában mutatva az épületet. Az ide látogatók talán legszívesebben ebből az irányból, a Tolnay Klári és Latinovits Zoltán alakjával egybefonódó, szétnyíló színházi drapériával kialakított kapuzat felől fényképezik az épületet. 

Ha becsukja a szemét, milyen környezetet lát húsz évvel ezelőtt a város ezen részén?

– Be sem kell csuknom, mert a fénymásolóm felett őrzöm a húsz évvel ezelőtti állapot fotóját. Nemcsak a Nemzeti telke volt szűz, de a Soroksári út felől is nyitott volt a Duna-part, hiszen még nem épült fel a ma látható hatalmas házsor, csak évek múlva készült el a Müpa is. Ami viszont két évtized után is maradt: a HÉV. Eredetileg úgy volt, hogy ez a két nyomvonal megszűnik, ezért is terveztem az épület Duna-felőli oldalára egy amfiteátrumszerű nyári játszóhelyet. A HÉV okozta zajkár miatt sajnos ez szinte kihasználatlan. Fel is merült később, amikor 2003-ban Jordán Tamást nevezték ki igazgatónak, hogy befedjük, és ezzel létrehozhatunk még egy játszóhelyet, fölötte egy vendéglátóipari egységgel. Egyébként pedig az eredetileg csak próbateremnek tervezett, ám hamar előadások helyszínévé lett Kaszás Attila Terem, vagy az eredetileg jelmezmúzeumnak épült, Vidnyánszky Attila kezdeményezésére az önálló estek számára átépített, hatodik emeleti Bajor Gizi Szalonként ismert stúdiószínpad is igazolja, hogy a színház minden zugot kihasznál arra, hogy játszóhellyé válhasson. A hatodik emeleti teraszra kávézót terveztünk, mert innen nyílik az egyik legszebb rálátás a fővárosra. Napernyőkben és kis asztalokban gondolkoztunk, de az igen erős szél nem kedvez a vendéglátásnak. Viszont a dolgozók a mai napig ide zarándokolnak el augusztus 20-án, hogy innen csodálhassák meg a tűzijátékot. A kültéri játszóhely ellehetetlenülése sem a szakmának, hanem a politikai torzsalkodásnak köszönhető. 

A Duna-parti épületre kiírt pályázaton 2000-ben Vadász György terve kapta az első helyezést, végül mégis az Ön eredeti tervét engedélyeztették a ferencvárosi önkormányzatnál. Nem tartott attól, hogy ha ezt a munkát elvállalja, kiközösítik?

– Még a tervezés előtt mondtam Schwajda Györgynek, aki előbb miniszteri, majd kormánybiztosként irányította munkát, hogy megmérgezett légkörben itt lehetetlen jót csinálni. Mire ő: de muszáj megcsinálni. És mi lesz, ha nem sikerül? – kérdeztem vissza. Csak nevetett: „Akasztás!” Nagyon féltem, de Schwajda célt ért azzal, hogy gyávának tart, ha nem vágok bele.

Lehet, hogy régen volt, de kérem, elevenítsük fel az akkori viszonyokat! 

– Hála Istennek sok mindent elfelejtettem már azokból a támadásokból, de annyi biztos, hogy folyton megpróbáltak keresztbe tenni annak érdekében, hogy ez az épület ne épüljön föl. Így került le a HÉV is a napirendről. De valamiért nem tudtak tökéletes munkát végezni. Volt ugyanis a HÉV-nek egy használaton kívüli mellékvágánya, ami belógott a Nemzeti telkére. Ezt egy éjszaka alatt Schwajda valahogy eltüntette.

A Nemzeti Színház az első Orbán-kormány egyik presztízsberuházása volt, ezért is pletykálták akkoriban, hogy nemcsak Schwajda György miniszteri biztos, de Orbán Viktor is beleszólt a munkálatokba. Így volt?

– Biztosan állíthatom, hogy nem. Orbán Viktor összesen három alkalommal látogatott el az építkezésre, utoljára a kivitelező Arcadom cég vezetője, Demján Sándor kérésére. Ekkor komoly vitám volt Schwajdával a főhomlokzat kapcsán. Őbenne traumatikus nyomokat hagyott a Blaha Lujza téri Nemzeti felrobbantása, és emlékként, tisztelgésként azt szerette volna, ha a lerombolt épület timpanonja megjelenik az előcsarnokban. Én állítottam, hogy egy ilyen építészeti gesztus nem fér el ebben a térben, szétfeszítené azt, nem ez a megfelelő hely erre. Egyszerűen nem értettünk egyet. Leállt a munka, az idő pedig fogyóban volt. Holtpont. Ekkor érkezett Orbán Viktor, és több más mellett ismertetnem kellett, hogy milyen lesz a főhomlokzat. Két nap múlva Schwajda felhívott, hogy csináljam, ahogy jónak látom. A főhomlokzat az én terveim szerint épült tovább, Török Péter ragyogó ötlenének köszönhetően pedig az épület előtti tóból emelkedik ki a romba döntött hajdani színház homlokzata. Megvalósult a gondolat, emlékművé nemesedett.

 

 

Egy ilyen kiemelt fontosságú, ráadásul politikai-közéleti viták kereszttüzében születő épület tervezője biztosan érzi a kimondott, vagy akár kimondatlan, de vélhetően létező elvárások terhét. Hogyan lehet kimenekülni az „elvárások” szövedékéből – lehet-e egyáltalán?

– Még a tervezés kezdetén egy kollégám mondta, hogy a Nemzeti Színház története eddig arról szólt, hogy miért nem lehet megépíteni. Mostantól szóljon arról, hogy miért lehet. Arra biztatott, hogy mindig az építés érdekeit helyezzem előtérbe, különösen akkor, ha emiatt a saját magam érdekét esetleg háttérbe kell szorítanom. E tanács sok helyzetben segített, és bebizonyosodott, ha komolyan veszem, sok minden leegyszerűsödik, kezelhetővé válik. 2002. március 15-i nyitás időpontja lebegett előttem, ezért sok áldozatot felvállaltam. A legfájóbb talán a családom időszakos elhanyagolása volt, hiszen az építés éjjel-nappali feladatot adott.

Sok támadás övezte már a tervezést is. Ki is zárták az építészkamarából…

– Végül is nem! Négyéves pereskedés után született meg a Legfelsőbb Bíróság jogerős felmentő döntése erről. A politika és a szakma együttesen támadtak rám. De az irigység, hiúság, gyűlölködés mellett rengeteg szeretetet is kaptam. A külső viharok ellenére egyébként maga az építkezés is a szeretet légkörében zajlott. Huszonegy éve, 2001. január 13-án készült el a nagyszínpad tornya, amelynek még nem volt teteje és padlója, a nézőtér helyén is nagy lyuk tátongott. Ekkor az itt dolgozó zsalusok este hét órakor, a nagy hidegben az előszínpad konzollemezén csináltak egy kis előadást – a Tizenkét csúszózsalus kőmíves balladája címmel, még színlapot is nyomtattak ehhez a „nulladik” előadáshoz. Felemelő volt részt venni ezen, és azért is kedves ez az emlék számomra, mert azt bizonyítja, hogy ezek a nagyon keményen dolgozó munkások is szívből jövően szeretik a játékot, a színházat. Egy tőlük kapott dedikált színpaddeszka darabja őrzi ennek a csodálatos estének az emlékét.

Az Erzsébet téri színházépület tervezésénél létrehozott szakértői bizottságban Ön is részt vett. Miért bukott el az a terv?

– Csak egy ideig dolgoztam abban a testületben, mert szerintem egy termet betöltő szakembergárdával ilyen módon nem lehet alkotni. Ennyi véleményt, szempontot nem tud egyszerre figyelembe venni egyetlen tervező sem. Ezért szálltam ki abból a bizottságból. A megrendelőnek felelősséget kell vállalnia a döntéséért: ki kell választani két-három embert, akiben megbízik, és hagynia kell dolgozni őket. A Nemzeti esetében végül is ez történt. 

 

 

Mennyire szólt bele a politika ebbe a nagy horderejű beruházásba?

– Ami a mindennapi és szakmai feladatot illeti, a politika inkább tartson távolságot, de a megrendelő minden esetben mégis csak a kormányzat. Az Octogon 2000. évi 5. számában interjút készítettek Jean Perrot francia építésszel, érdemes újra felidézni a szavait: „Bizonyára tudja, a Nemzeti Színház építése nálunk évtizedes probléma, Ön több Nemzeti Színházon is dolgozott Franciaországban, mit gondol, hogy oldható fel a mi tehetetlenkedésünk? Két Nemzeti Színházon dolgoztunk, mindkét esetben volt egy központi alak, egy-egy színházigazgató, akiket a politika is támogatott. A Chaillot esetében egy miniszter, aki a jobbközéphez tartozott, és igen bátran egy inkább balosnak nevezhető tervet támogatott. De Franciaországban a támogatások odaítélésekor a politika nem szokott pártállások szerint különbséget tenni városok, a színházvezetők között. Ha Magyarország Nemzeti Színházat akar építeni, akkor találnia kell egy olyan személyiséget, aki a terv hordozójává válik. Kell egy színházi ember, aki felvállalja az ügyet, feltétlenül egy, mert ha többen vannak, úgy már nem működik.”

A színházi ember nálunk Schwajda György volt. Mi volt az ő programja?

– Azt kérte, hogy az épület mindenekelőtt legyen funkcionális, őrizze a színházak értékálló tradícióit és szellemisége szóljon a színház több ezeréves történetéről, de a technikája, műszaki tartalma 21. századi legyen. Eredetileg a Hősök tere szomszédságában épült volna fel a színház, és elvárás volt, hogy a millenniumi épületek közelében őrizze és idézze a magyar építészeti hagyományokat, és ily módon legyen környezetéhez illeszkedő. Az elvárás később sem változott, mivel Budapest egészére jellemző az eklektikus építészet. A színház történetiségét leginkább a kör alaprajzú, kivillanó megjelenésű kolosszeum forma képviseli. Schwajda Györgynek a koncepcióval kapcsolatosan hasonló tanácsokat adott az orosz építész-díszlettervező, Igor Popov – ezért őrzi az ő nevét is emléktábla a Nemzeti falán. (Popov Schwajda orosz barátjának, a világhírű Anatolij Vasziljev rendezőnek a munkatársa, moszkvai színházának építész-tervezője volt – A szerk.) Az épület megjelenésével kapcsolatban többen vetették a szememre: hogy nem egy ultramodern formát terveztem, hanem inkább a történetiséget felidéző, megjelenítő épületet. A szobrok – Schrammel Imre és Párkányi Raab Péter alkotásai – szervesen kapcsolódnak az épülethez, azzal együtt születtek, nem egyszerű rátét elemek, hanem az elvárt szellemiség hordozói. Jelenlétük egyszerre adja a lírát, az ünnepiességet és a színpadiasságot, ami tehát rokon a színházzal, a Nemzeti Színházzal, és csak ebben a környezetben hitelesek. A társművészet ilyen mértékű megjelenítése napjainkban ritkának mondható megoldás, támadási felületet adott a minket bírálóknak, de Schwajda György egyetértett. Így került a főhomlokzati oszlopok „kőfülkéibe” a nézőket fogadó kilenc mitológiai múzsa alakja. Ezt koronázza meg tizennégy méter magasságban az előcsarnok fölötti és „hátrakúszó”, a főhomlokzatot is hangsúlyozó, díszes acélvázas előtető – Tatár Jenő iparművész munkája.

 

 

És mi az, amiből Schwajda György nem engedett?

– A színpadtechnika – a csodálatos süllyedőivel – például az ő területe volt, és ez kiválóan sikerült. A nagyterem hangolását viszont az Arkagyij Popov (Igor Popovnak csak névrokona – a szerk.) vezette orosz csoportra bízta, akik egy szokatlan hologramos technológiát alkalmaztak itt. A színpad alatt több ezer agyagedény, a falakban a hanghullámokat terelő, szinte láthatatlan redők szolgálják a minél tökéletesebb akusztikát. Mint tudjuk, ez kevésbé sikerült. Ha ma dönthetnék, magyar szakembereket vonnék be az akusztika tervezésébe, bár az is igaz, hogy Törőcsik Marit valamiért mindig jól lehetett hallani. És a díszleten is sok múlik. Egy kicsit talán segített az is, amikor Vidnyánszky Attila a balkont – ez a nagyszínpadi nézőtér második szintje – három részre osztó úgynevezett járásokat középről szélre helyezttette. Ettől valóban jobban lehet odafent hallani. Viszont megszűnt Schwajda eredeti víziója, hiszen ő a nézőtér megosztásával épült Vígszínházat tartotta etalonnak. (Azzal, hogy a két középső járás helyére székek kerültek, jóval több lett azoknak a helyeknek a száma, ahonnan nagyszerűen látni a színpadot, ami a szélső székekről nem volt elmondható. – A szerk.)

Ha megtehetné, mit változtatna az épületen?

– A telek adottságai határt szabnak a gondolkodásnak, utólag úgy ítélem meg, hogy ma már talán az előcsarnokot nagyobbra tervezném. Más időket éltünk, és sok döntést befolyásolt, hogy rohamtempóban dolgoztunk. 19 hónap alatt épült fel ez az színház – beleértve a tervezést is –, és hozzáteszem: az eredetileg meghatározott költségvetésből. Ez manapság szinte elképzelhetetlen.

Mitől jó egy épület?

– Sokféleképpen lehet jellemezni egy épületet, lehet pozitív, vagy negatív, vagy tudományoskodó irányultsággal kritizálni. És mindenkinek joga van véleményt alkotni egy épületről, tehát nem csak szakembernek, de én úgy gondolom, hogy a legfőbb „döntnök” az idő. Sok évvel ezelőtt találtam rá Paul Valery költő, esszéíró e témához kapcsolódó megfogalmazására, mely szerintem szebben és mindenki számára érthetőbben még senki sem írt e témáról: „nem figyelted meg még, ebben a városban járkálva, hogy a benne sorakozó épületek közül egyesek némák; mások beszélnek; s végül vannak olyanok, ezek a legritkábbak, amelyek énekelnek? De azokat az épületeket, amelyek csak beszélni tudnak, ha világosan beszélnek, sokra becsülöm…”  Hogy hallja-e valaki a Duna-parti Nemzeti énekét, azt persze nem tudhatom…

 

Lukácsy György

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

 

Siklós Mária

Ybl Miklós-díjas építészmérnök

1939-ben született Budapesten, a Műszaki Egyetemen szerzett építész diplomát. 1966-tól a Középülettervező Vállalat (Közti) tervezője, 1978-tól műteremvezető. Tevékenységének meghatározó részét nagyrekonstrukciós munkák jelentik: Állami Bábszínház (1972), Katona József Színház (1976), Operaház üzemháza (1976), nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (1980-1981), Pécsi Nemzeti Színház és Kamaraszínház (1981), Magyar Állami Operaház (1980-1982). Az általa tervezett Szolnoki Szigligeti Színházat 1991-ben adták át, és az ő tervei alapján épült fel a Nemzeti Színház 2002-ben, amiért abban az évben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje elismerést.

 

 

(2022. február 25.)