Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. június 22. - Paulina Napja

Varga Benjámin

Bánk és a magyar nemzeti hip-hop RAP

Vidnyánszky Attila: Bánk Bán, Nemzeti Színház, 2017

(részletek[1])

 

I. | Hátha mégis úgy lehetne?

Ugye eljön a bárba, ahol a dzsessz muzsikál
Búval illalulla drága, akad még egy üres szívkamrája?
Az ugye nekem dukál.

Weöres: Suite burlesque

 

„Du hast (mich)”, avagy rave party a királyi palotában

Vidnyánszky rendezésében a darab egy a Katona által megírt prológust és öt szakaszt (felvonást) megelőző elő-előképpel indul: buli van a királyi palotában. Amikor a nézők megérkeznek a Gobbi Hilda színpad stúdiószínházi játszóterére – mely a földszinti előcsarnok és a nézőtér alatti szintre került, és mintegy százötven nézőt képes fogadni –, a színészek már bent tartózkodnak a színen, jönnek-mennek, félhangon társalognak, rendezkednek, okostelefonokkal és egyéb kütyükkel babrálnak, hangolnak. A keverőpult mögött DJ serénykedik, egymás után többen is mikrofont ragadnak. Hátul egy Európa-térképet rakosgatnak, mellettük valaki krétával jegyezget egy kocsmai jellegű táblára: neveket látunk (Peturét, Miskáét, egy Hunort), mellettük árfolyamot? Fogadáshoz téteket? („Petur!” Majd: „Bánk bán!” – búgja időnként egy be nem azonosítható hang a háttérből.) „Rácsország ez, körbezár a kerítés!” – halljuk, majd az aranycsapat névsorát rappeli el valaki, ugyancsak a háttérből, de szólamuk csak egy a változatos zenei szövetben (többek közt majd a darab alapján szövegkönyvezett Erkel-opera nyitánya is felcsendül). Gertrudis hol itt, hol ott tűnik fel, elegyül a fiatalsággal, kacérkodik, barátkozik, kalapot nyom a pityókás Mikhál bán fejébe, flörtölget, egy ponton hirtelen helyből derékig emeli egyik lábát, és a falnak veti, majd rátámaszkodik, mintha balettleckét imitálna (itt egy sportos királynéval van dolgunk, kérem, aki láthatóan minimum övig hangsúlyosan nőből van, de azon felül is), majd kimosolyog ránk, egy ragadozó mosolyával.

Katona József: Bánk bán, Nemzeti Színház, 2017, r: Vidnyánszky Attila. A képen balról jobbra: Melinda – Söptei Andrea, Gertrudis királyné – Udvaros Dorottya, Bendeleiben Izidóra – Ács Eszter, Ottó – Farkas Dénes (fotó: Eöri Szabó Zsolt, forrás: nemzetiszinhaz.hu)

A díszlet (Olekszandr Bilozub) minimalista, a négyzet alakú színt – amely néhány lócát, padot, üvegtárlót és egy sokfunkciós díszletdarabot leszámítva (ez majd hol lehajtható trónszék lesz, hol fal) üres –, két oldalról két emelet magasságú sötétszürke fal veszi körül, benne nyílások (a bal első széles nyíláson zajlik elsősorban a járás, itt jönnek be a nézők is), ablakok, üvegpanelek, ajtók, a nézők többségével szembeni oldalon rácsos karzat, amelyre létra vezet fel (itt zajlik szinte minden, ami a színen „kívül” történik, Bánk országjárásától Ottó üldözéséig). A négyzet más két oldalát a nézők foglalják el (köztük járás), illetve az egyik részben a zenészek és a hangosítás számára elkerített terület. A háttér és a padló mindenütt sötét. A szín a kamaraszínházi szokványoknak megfelelően minden változás nélkül, illetve legfeljebb a fények változásával és a szereplők csoportosulásával hol a palota belseje (talán Esztergomban vagyunk?), hol az udvara/környéke, hol Petur bán otthona (valahol a közelben), amint a szükség éppen hozza.

A szín és környéke, a térhasználat nyitott jellege miatt helyenként bizonytalan, ki mit hall pontosan, miben vesz részt és miben nem, miről tud és miről nem, de végül is cseppet sem zavaró (Katonánál sem teljesen egyértelműek ezek). A néző hamar áthelyezkedik egy teretlen-időtlen valóságba, ahol minden titok letéteményese egyedül ő, és a darab egyéb homályai, nyitva hagyott kérdései[2] mellett ez is inkább a személyes előadás- és darabértelmezés kialakítására ösztönzi, serkenti.

A szereplők csoportjait a jelmezek (szintén Olekszandr Bilozub) világosan megkülönböztetik: az első „tömeg” a merániak (és általában az udvar népe, a „nyugatosok”), feketében, a nők koktélruhában, a férfiak fekete nadrágban-zakóban (alatta fekete póló vagy semmi, fölötte esetleg csokornyakkendő), amely megfelelő helyeken lekerülhet. A második „tömeg” a békétlenek (a „keletesek”), a háttérbe szorított búsmagyar urak: szellemes ötlettel őket egy stilizált (sötét színű) népviseletbe oltott díszmagyarba öltöztette a jelmeztervező, csizmásan-kalaposan. A két tömeg elegyedő mozgásaiban az egyenruhaszerű viseleti elemek kiválóan érvényesülnek – és a csoportok elvegyülve is mindig jól megkülönböztethetők.

Az előadás nyitóképe, az üvegkalitkában: Szalma Tamás – II. Endre, Mátray László – Bánk bán
/  fotó: Eöri Szabó Zsolt

Erősebb színeket és jellemző ruhadarabokat egyedül a fő- és mellékszereplők csoportjának tagjai viselnek. Gertrudis (Udvaros Dorottya) lélegzetelállító, testhez tapadó, aranyos-ezüstös flitteres nagyestélyit, csípőig sliccelt szoknyával – csak a halálához veszi majd magára ugyancsak aranyszín nadrágkosztümjét (!) és bőrcsizmáját. Hozzá képest mindenki más halaványabb jelenség, és udvarhölgyét, a neonlila tüllt és fekete tüllgallért viselő egyetlen Bendeleiben Izidorát (Ács Eszter) leszámítva mindenki inkább pasztell árnyalatú színekben vonul fel: Endre (Szalma Tamás) és Bánk (Mátray László) egyazon paletta színátmenetes, rozsdavöröstől a türkizig terjedő árnyalataiban, hatásos-méltóságteljes hosszú kabátokban és lebernyegekben. Ottót (Farkas Dénes), az infantilis és gátlástalan meráni szívtiprót hátrafésült, lenyalt hajzat, puffos ujjú fényes hosszúkabát (alatta félmeztelen) és selymes hatású divatkreációk; Biberachot (Horváth Lajos Ottó), a kopasz intrikust bőrszerkó; Melindát (Söptei Andrea) szolid virágmintás kosztüm; Erzsébetet, Bélát (a királyi pár gyermekei) és Somát (Bánk és Melinda gyermeke) az ártatlanság hófehér vászonruhái különböztetik meg. Tiborc (Varga József) a békétlenek ruháját viseli, Simon bán és Mikhál bán (Tóth László és Rácz József) nyakkendő nélküli pasztellöltönyt és a békétlenek fekete kalapját (!), Petur (Olt Tamás) szintén a békétlenek viseletének pasztellszürke, egyénített változatát.

A dinamikus, mozgásos-zajos, de nagyjából mégis homogén szövetű színen egyvalami vonzza magára állandóan a nézői tekintetet: egy üvegfalú szűk vitrin/akvárium. Benne két monumentális férfifigura, összepréselődve: Endre király és Bánk. Annyira elütnek a környezettől mindenben, léptékben, színvilágban és egyáltalán, hogy annál jobban már nem is lehetne – ehhez nyilván hozzásegít az a körülmény is, hogy Szalma Tamás és Mátray László amúgy is fejjel kimagasodnak a mezőnyből. A szó szoros értelmében fölötte állnak a többieknek. A különállás aláhúzza alapvető összetartozásukat is: Bánk, mint majd többször mondani fogja, „a király személye”, rangban Endre után a második az országlásban: a nádor (nagyúr). Az uralkodó távollétében (elvileg) a hatalom maga. A kalitkás kiemelés-elszigetelés plasztikus: valamiképpen azonnal kézzelfoghatóvá teszi, hogy ebben a történetben tőlük várható az alapvető konfliktus és a megoldás is, de kézzelfogható a magányuk is, egyelőre „fagyasztott” állapotban. Ha kieresztik őket végre a ketrecből, elszabadulnak az elemi erők.

 

•••

V. | A népet immár tartóztatni nem lehet

Nézd a pörge bajszú Holdat,
két ujja közé fogja az orrát
és nyakamba loccsantja a fényt,
a fényt, a fényt, a fényt.

Weöres: Suite burlesque

 

„Királyom, miért takartad el?” (V,1–6)

A darabnak tulajdonképpen vége, gondolhatná az egyszeri néző: az egyik főhőst utolérte megérdemelt végzete a másik keze által, apokalipszis, függöny. Volt is olyan vélemény, amely az ötödik felvonást feleslegesnek ítélte, sőt olyan rendezés is, amely itt véget vetett az előadásnak. A magunk részéről hevesen tiltakoznánk, sőt, meg mernénk kockáztatni azt a kijelentést is, hogy az ötödik felvonás a darab legfontosabb része, anélkül nincs Bánk bán. Ez a történet a kiengesztelődés és a folytatás ígérete nélkül nem (ugyanaz a) történet.

De nem ez az utolsó támadás, ami az V. szakaszt/felvonást érte, a legerősebb össztűz szegény hazatérő Endre király fejére szokott zúdulni, miszerint hogy képzeli halálosan sértett férjként, hogy nem borítja vérbe az országot, nem őrjöng, nem tombol és egyáltalán. Férfi az ilyen?! Ugye.

A darab két fele között (első négy felvonás és az ötödik) határ húzódik ugyan valóban, de ennek oka szerintünk egyszerűen az, hogy a korábban csak távollétével jelenlévő király most színre lép, és az utolsó felvonás fókuszában ő áll. A király elnököl a „tetemrehívás” fölött: vele a szereplők és a nézők is újragondolják, újraértelmezik az első négy felvonásban történteket. Az ítélethozatal felvonása ez: kevés benne az aktivitás, annál több és fontosabb a reflexió.

Endre (Szalma Tamás) szegény úgy érkezik haza Gácsországból, mint apuka, aki kicsit hosszabban maradt ki egy este a tervezettnél, ezért malomkeréknyi virágcsokorral (ez esetben egész új országrésszel) a kezében toppan be, csak időközben a lakás porig égett, benne a feleségével – esetünkben ország nincs, ahová az új puzzle-darabot beillessze (a színről időközben eltűnt a darabokra szedhető Nagy-Magyarország térkép minden Trianon előtti eleme). Az egyszeri iskolai dolgozat jut eszünkbe: „Endre király hazatérve országát és feleségét fenekestül felforgatva találta.” Ebben a sorrendben.

 

Endre király felesége holtteste fölött

Szalma Tamás ezt a rettenetesen nehéz, majdnem lehetetlen szerepet – a királyét, akinek az a vétke, hogy „nem volt ott” – nagyon szépen oldja meg. A sokkhatás, ami éri, a fájdalma tökéletesen látható, de az is, hogy már-már emberfeletti módon, ki tudja, honnét merítve az erőt, megküzd a feladatával: ha már nem volt „ott”, most legalább „itt” van valóban. Újra meg kell ismerkednie a számára a távollétében történek miatt tökéletesen idegenné vált népével, övéivel.

Endre halott felesége, Gertrudis fölött  /  fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az ötödik felvonás az előadásban voltaképpen egyetlen nagyjelenet: Endre király szembesülése a helyzettel (különféle segédkezők közreműködése útján) és az azt követő felold(ód)ás. Dramaturgiailag mégis ketté oszlik: Bánk érkezése előttre és utánra.

Attól most tekintsünk el, milyen nevetséges volna valójában a teljes nyilvánosság előtt magából kivetkezett magánemberként, sértett férjként bosszúért lihegő, tomboló király, a szereplő kritikusai arról feledkeznek meg, amiről Endre szerencsére nem: a Gertrudis bukása nyomán beállott hatalmi vákuumban, káoszban a hiánycikk az uralkodó, nem a gyászoló, sértett férj. Ezért aztán, mivel Endre király jó király, tudja, hogy a hatalmi krízist csak egyetlen gyógyító balzsam képes elhárítani: a higgadt igazságtétel. És ne feledjük, nem tudja még, mi történt. Az udvar sem tudja, a nagy felfordulásban Gertrudis halálának nem volt közvetlen tanúja, az udvar népe (ezt is csak közvetve tudjuk meg) Peturt tartja gyilkosnak, aki a békétlenek élén betört a palotába. Bánk érkezéséig és vallomásáig a helyzet nem tisztázódik.

A király azért ember is, és gyönyörű terápiás párbeszédben lát neki a gyászmunkának udvarával (V,1):

 

UDVORNIK:   Sír a király.
KIRÁLY:   Ki mondta azt? – Nem úgy van. Csak víz. – (Tenyerével eltakarja.)
UDVORNIK: Királyom, mért takartad el?
KIRÁLY:  Mert nem szabad.
UDVORNIK:   Dehogynem.
KIRÁLY:   Én király vagyok.
UDVORNIK: De ember is –
KIRÁLY:    Érzem. – Egy királynak kell látni minden könnyeket: magának könnyezni nem szabad.
UDVORNIK:  Ne kéne bár!
KIRÁLY: Ő Isten. Istenit kivánva néz reája minden. […] Gertrúdis! Így kellett találni meg!

 

Ha ő most úgy viselkedne, mint bárki más a helyében, aki arra tér haza, hogy a feleségét távollétében meggyilkolták, önző módon saját becses személyét az egész ország elé helyezve, azzal csak azt demonstrálná, hogy ugyanolyan alkalmatlan az uralomra, mint szegény felesége volt. Csakhogy ő nem alkalmatlan, nem is viselkedik úgy, mint bárki ember fia a helyében, mert ő nem bárki helyében van, hanem éppen a király helyében.

Jön Solom mester, hogy felvilágosítsa urát a történtekről (V,2). Endre sejthetőleg megismerkedik az országos panaszokkal, bár ezt mi nem halljuk (Katonánál még a déli lázongásról szóló levelet is felolvassák neki, és a király mond egy igen fontosat):

 

KIRÁLY:  Úgy van!
ZÁSZLÓSÚR: Mi van úgy, királyom?
KIRÁLY: Ő hibás; hiszen másképp nem ölte volna meg magyar.

 

Az V,3-ban Simon bánt is elébe hozzák (az V,4-ben Katonánál Mikhál is előkerül, sőt a nagyobb hatás kedvéért nála van Soma is, Bánk és Melinda gyermeke):

 

SOLOM MESTER
(bejön, mélyen meghajtván magát, egy véres
kardot tesz a király lábához)

Engesztelődjél sorsoddal, királyom!
KIRÁLY (magában,küszködve): Utálatos beszédek! Lopjatok csak a szememből minden könnyeket ki…
SOLOM: Tűzben s vérben leltem itt mindent. […] „Megölték nagyasszonyunkat, és ártatlanul” – kiabálták. […]  Ez itt az összeesküvők közül egy. […]
KIRÁLY:  Látod őt!
SIMON:  Igen.
KIRÁLY: Minden tökéletességgel ruházta fel őtet a természet, azt irígyelétek.
SIMON: Mi? Uram király!
ZÁSZLÓSÚR: Petur!
SIMON:  Uram király! Igaz, hogy gyűlölte, de esküszöm, hogy nem Petur bán ölte meg.
A királynét mi már halva leltük –

 

És végre jön Bánk (V,5). Nem is akárhogy jön. Szüksége volt egy kis időre: átgondolta magában a történteket, kerek mondatokká fogalmazta a mondandóját. Mindjárt első intrádára odadobja a király lába elé hivatala jelvényét: a nyakláncot, amit Endre a távozása előtt akasztott a nyakába. A színen változás Bánk érkezésére: a meráni holtak előkerülnek kalitkájukból, Peturt leeresztik, Gertrudis felkel, és a sarokból, egy lócáról figyeli a folytatást (helyenként közbe is szól). Biberach is feltűnik – Ottó kivételével minden élő és halott szereplő összegyűlik a nagy igazságtételre, gyerekek és felnőttek. Endre leül királyi székére. Középen vértócsa.

 

UDVORNIK
Bánk!
BÁNK
Király! Gertrúdisod holt tetemére
vágom a hatalom jelét –
(Nyakláncát odaveti.)
Ott van. Veresül is még vére rajta.
Szükségtelen beszélni tetteit:
felért az égre a sanyargatott
nép jajgatása, s el kellett neki
akármiképp is esni, hogy hazánk
ne essen el polgári háborúban!
KIRÁLY
Polgári háborúban –
BÁNK 
Zendülés
lappanga mindenütt, s csak ő vala
a gyűlöletnek tárgya; a legelső
magyar, ki a hazáját kedveli,
megtette volna rajta áldozatját.
KIRÁLY
Magyar? […]
BÁNK
Kezét csókoltam volna mégis,
ő jó nevét ölé meg nemzetemnek
rút öccse által, s a feláldozott
becsületet kiűzte udvarából.
KIRÁLY
Hallgass.
(magában, küszködve.)
Gertrúdis, ennyit érdemeltem én
hogy győzedelmes jöttöm ünnepén
romlásodat könnyeznem sem lehet!? –
(nagyon)
Vigyétek el, míg el nem érkezik
bírája!
BÁNK Az te nem lehetsz, szerette
királyom! Árpád és Bor vére közt
folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet. Jobban be van neved
mocskolva, mint az enyém.

 

A jelenet párhuzama az előadás elejéről: Endre király országát távollétében Bánkra bízza

Katona pszichológiai realizmusa mutatkozik abban is, hogy és ahogy Bánk az első sokk elmúltával magában értékeli a történteket, szeretett királya előtt számot adva: az országos bajok az égre kiáltottak, önmagukban azonban még nem lettek volna ok a királyné ilyen szégyenletes bukására (azaz hogy ő is megvonja tőle bizalmát), de mikor az ő családi békéje szétdúlása ügyében tanúsított viselkedésével is elárulta teljes romlottságát, megcsúfolta az igazságot és a jogot („jó nevét ölte meg nemzetemnek”), azt már nem lehetett eltűrni – aki nincs tekintettel az egyes emberre, az nincs tekintettel másra sem. Most ebben a sorrendben nevezi meg az okokat, és így magyarázza. It was a murder, but not a crime. Ő maga fogalmazza meg tehát először nyilvánosan, mit kelljen erről a történetről gondolnunk, de ez a kép benne is csak fokozatosan állt össze, és ha tovább követnénk, alkalmasint árnyalódna még. Összekapcsolódott benne, ahogyan bennünk is, amit a tett hevében átélt: ez a nő nem maradhatott a trónusán, és ő megölte. Nem így kellett volna meghalnia, de vesznie kellett.

A megbocsátás gesztusa. A képen Szalma Tamás és Mátray László  /  fotó: Eöri Szabó Zsolt

A király mindenért felelős, azért is, ami távollétében történt, ezért király a király.

Újabb patthelyzet.

 

KIRÁLY
…Nincs senki a jelen valók
közűl, ki e szennyet nagyasszonyán
nem undorodna hagyni? – Senki sincs?
[…]
(Magában.)
… Nincs, egy sincs. Jobban remeg
előtte minden, mint előttem. Endre!
Te gyenge Endre!
(Egy kardot kap.)
                             Magyarok! Második
Endrét tehát lássátok vívni meg-
holt hitvesének jónevére.
GERTRUDIS                Bravo!
KIRÁLY
(Bánkhoz.)
                                      Állj ki!
BÁNK
Királyom! Én veled nem harcolok!
Szent vagy te énelőttem – Istenem
s hazám után a legszentebb.
(Kardját leoldván, elébe teszi.)
                                        
Megölhetsz.

 

Bánk azzal, hogy Gertrudis esetében magára vette az igazságszolgáltatás terhét, egy személyben ítélkezett és végrehajtott, voltaképpen puccsot csinált – az uralkodónak két választása van: igazságosnak ítélni, ami történt, vagy leszámolni Bánkkal. De előbb tisztázniuk kellett egymás között ebben a döntő jelenetben, hogy a nagyúr nem azért ragadta magához a hatalmat, hogy megtartsa, hanem a „rendkívüli állapot” miatt, vészhelyzeti szükségintézkedésként. „Igazságot kell szolgáltatnom, ha egyedül ragaszkodom is az igazsághoz” – mondja a király lovagias párbajgesztusa. „Szolgáltass igazságot, s ha úgy ítélsz, kerüljön az életembe is akár” – feleli Bánk. Éppen ez a teljes önátadás, Bánk áldozati felajánlkozása nyugtatja meg végképpen a gyászoló királyt, hogy az igazságot itt nem veszik félvállról. Tragikus helyzetbe került távollétében az ország vezetése, de a rendezésnek nem állja útját többé senki és semmi. Nem talált gonoszságot hívei szívében. Most már nyugodtan kegyelmezhet.

Ítélhet igazságosan: tekintetbe veheti saját felelősségét, hogy idegenben kalandozott, amikor szükség lett volna rá itthon, hogy hagyta elkanászodni a merániakat, mert nem volt kedve-ereje a feleségével szembeszállni (Bánk bizony helyette hajtotta végre azt az ítéletet, amihez neki nem lett volna ereje). Tekintetbe veheti, hogy a merániakat már utolérte a büntető végzet, ahogy Peturékat is. És bizony úgy fest, a királyné bukása elkerülhetetlen volt a katasztrófa elhárításához. Bánk az ő trónját mentette meg.

Egyvalami mégis hibádzik a király belső békéjéhez, bár már készen áll kegyelmet hirdetni: Bánk fölénye. Bánk igazságot tett a távollétében, tántoríthatatlan hűségében visszatette a koronát a trónjában megrendült királya fejére, szemébe mondta a fájdalmas valót, és még megalázkodásában is fölébe magasodott. Nem lenne emberből Endre király, ha ez egy kicsit nem lenne mégis sok neki. Szerencsére nem is kell szavakba öntenie ezt a kínos kimondhatatlant, segítségére siet az újabb, immár végérvényesen lezáró jellegű drámai fordulat. A halott Melindát hozza Tiborc hordággyá átminősült fehér fátylán (V,6). Ottó nem akart nyomot hagyni maga után: felgyújtatta Bánk házát, nénje bosszulójának szerepében tetszelegve. Az erőszak erőszakot szül, következményei előre beláthatatlanok:

 

BÁNK    … Ó, felelj, te mindenütt

jelenvaló! Ki tette ezt?

(Lerogyik előtte.)

MIKHÁL, SIMON             Melinda!

(Odafutnak, és mögötte térdre esvén, reáborulnak.)

KIRÁLY

Ki tette ezt?

TIBORC     Azt kiabálták azok,

hogy: „Éljen Ottó – nénje bosszulója!”

KIRÁLY

Ottó!

TIBORC „Hogy a határon várja őket

Ottó, jutalmazással.”

KIRÁLY                 Mindenütt

Ottó! Az, akit én olyannyira

szeretni kénytelen valék – kiért

szintén alattvalóim gyűlölésit

vontam magamra –

[…]

BÁNK

… Hol a könny, amely ennyi kárt

fel tudna olvasztani? Szaggassatok

homloktokon sebeket, s vért sírjatok;

letépetett az Istennek remekje. […]

Melinda, serkenj fel: hisz’ esméred

te Bánkodat – nem ezt akartam én, –

nem ezt!5 […]

Nincs a teremtésben vesztes, csak én!

Nincs árva más több, csak az én gyermekem!

IZIDÓRA

A gyilkos szabad!

… Igazságot, az árván hagyott

királyfiak nevében.

MIND (egyenként)

                              Igazságot!

GERTRUDIS

Igazságot?

MIKHÁL (halkan)

               Vannak oly esetek, hol

a kegyelem irtóztatóbb.

TIBORC                     Király,

a büntetés már ennek irgalom.

KIRÁLY (Semmire sem figyelmez.)

Nincs a teremtésben vesztes, csak ő –

nincs árva, úgymond, csak az ő gyermeke.

Irtóztatóan büntettél, Istenem!

Jól értelek; kivetted a kezemből

pálcámat… – Így magam

büntetni nem tudtam –

(magában)

                               nem mertem is – –

Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk –

előbb esett el méltán a királyné!

 

Bánk némileg szenzációhajhásznak tűnő szavai („nincs a teremtésben vesztes, csak én”) voltaképpen csak azt szögezik le, ami már mindenki számára világos: mindkét „térfélen” veszített, otthon és a közéletben is, azaz mindenütt, ahol ember egyáltalán veszíthet (ezért nincs ennél nagyobb vesztes a „teremtésben”): elveszítette királya barátságát, és elveszítette a feleségét. A második mondata az első fényében hasonlóan fölfejthető költői-retorikus túlzás: „Nincs árva más több, csak az én gyermekem!” – aki elveszítette anyját, és egy minden tekintetben vesztes ember az apja, akinek nevét, hírét és mindazt, ami ehhez tartozik, örökli majd egykor.[3]

Bánk tragikumát illetően is (természetesen) régi viták zajlanak a szakirodalomban. Általában három momentumot szokás kiemelni, mint amelyek Bánk összeomlását okozzák az ötödik felvonásban: 1. Petur átkát, aki haldoklásában egyszerre átkozza meg a nagyasszonyt és az általa nem ismert gyilkosát; 2. Gertrudis ártatlanságának kiderülését (haldoklásakor mondott szavai és Biberach vallomása alapján); 3. Melinda halálát, ahogy Bánk a holttesttel szembesül. Több hagyományos irány is abban látja Bánk tragédiájának lényegét, hogy kiderül a számára: ártatlant öl. Csakhogy szerintünk ez a megállapítás megfeledkezik több fontos körülményről.

Kezdjük Gertrudison és Biberachon[4]: ártatlannak a királyné vallja magát haldoklásakor, már láttuk, a saját értékelése szerint nyilatkozik így (ti. Ottó végső erőszakos tettében nem volt része). A bűnösségét se Bánk, se mi nem ebben láttuk, Bánkot ez a közlés a jelek szerint nem ingatja meg, ő változatlanul nem tartja a királynét ártatlannak, erre legalábbis egyetlen szava sem utal. Biberach vallomásának nincs sok jelentősége Bánk szempontjából, hiszen csak a királyné szavait erősíti meg: „ártatlannak” mondja őt abban, amiben Gertrudis önmagát nyilvánította ártatlannak, azaz az erőszakos tett elkövetésének közvetlen, cinkostársi elősegítésében, de Bánk nem ezért tartja vétkesnek Gertrudist, ez számára részletkérdés.

Petur átka már a jelek szerint rosszabbul érinti, csakhogy itt egy az értelmezési hagyományon végigfutó félreértéssel van dolgunk. A haldokló Petur szavait Solom közvetíti, pontatlanul. Ezt mondja: „Egy átkot nyögött ki még nagyasszonyunkra és az alattomos gyilkosra” – ez nem szó szerinti idézet, az „alattomos” jelzőt tehát egyáltalán nem kell úgy értenünk, mintha maga Petur mondta volna, ez Solom mester értelmezése, aki egyszerűen királyhű jó udvaroncként azon az állásponton van, hogy egy királyné gyilkosa csakis „alattomos” lehet, minden külön megfontolás nélkül teszi hozzá a jelzőt. A haldoklótól, aki épp vélt gyilkosként nyerte el ártatlanul büntetését, érthető, hogy a királynét és gyilkosát, végzete mindkét okát egyszerre átkozza el („átok reájuk”). De ha Petur maga mondta volna így, akkor egyenesen biztos, hogy Bánkot nem gyaníthatta a gyilkos személyében, Bánkot, akitől ő utoljára békéltető szavakat hallott a nagyasszonyról. Erről Solom mesternek mondott korábbi szavai tanúskodnak: „Sohasem alattomos a magyar.” Azaz a lovagi nemzet nevében kikéri magának, hogy a királyné gyilkosa magyar lehessen, így természetesen szerinte Bánk sem lehet (Gertrudis utolsó szavai, könnyen félreérthető módon, Ottót nevezték meg gyilkosának).

Bánk viszont önkéntelenül is felkapja Solom minősítését: „Petur engem átkozott alattomos / gyilkosnak”. Mikhál rögtön hozzáteszi: „És a nagyasszonyt.” Bánk ettől némileg megnyugodva megismétli: „Petur engem átkozott alattomos / gyilkosnak – ámde őt is átkozá!” Láthatóan rosszulesik neki a minősítés. Hogyan értsük ezt? A lovagi becsületét kikezdő szót – „alattomos” – körülbelül úgy kell értenünk (ez szintén Solom szavaiból derül ki): „titokban”, „rejtve”, „lopva”, ami magában hordja az „igazságtalanul/ártatlanul” konnotációt is, ha ugyanis jogszerű a bosszú, akkor „a világ láttára tenné”, mondja Solom. Bánkot ez itt azért érinti nagyon érzékenyen, mert erre a körülményre nem gondolt a tett hevében, és bár ő tudja, hogy szó sincs „alattomos” gyilkosságról, a becsületes lovagok világából való kiközösítéssel felérő minősítés igazán rosszul érinti.[5] De hogy tettét a közvélemény, sőt királya sem érti meg, ellene fordul, arra ő régen el volt készülve (emlékezzünk, többször ejt szót vérpadról, az áldozattá válás lehetősége igencsak foglalkoztatta), még ha fáj is neki.

Még egy megjegyzés Bánk tragikumához: a magunk részéről nem értjük, miért kellene Bánknak ahhoz, hogy sajnálja és átérezze Gertrudis halálát, az is, hogy ártatlannak tartsa. Ez a kettő egyáltalán nem feltételezi egymást. Bánk nem akart ölni, amíg csak lehetett, mindent megtett azért, hogy a legrosszabbat elkerülje, a legvégsőkig elment, tényleg mindent megpróbált. Ha nem is elsősorban Gertrudis személyének szól a rokonszenve és sajnálata, királyát semmiképpen nem akarta megsebezni. Ez bőven elég ahhoz, hogy bár kitart a tette elkerülhetetlen és végső soron igazolható volta mellett, egyszersmind szörnyen fájlalja is, hogy idáig jutottak a dolgok.

Gertrudis „ártatlanságának” hangoztatása fügefalevél, melyre a király dúlt lelkének van szüksége: Bánk nem is száll vitába vele. Endre egyébként maga mondta ki a királyné fölött saját ítéletét már jóval korábban, mikor a délvidéki lázongásokról szóló levelet felolvasták előtte. És maga mondja majd ki a darab utolsó sorában is végső ítéletét. Márpedig ennek a kérdésnek az eldöntése mindenestül az ő hatalmába tartozik.

Szerintünk Bánk maga nevezi meg a saját tragédiáját, amikor arról beszél, hogy nincs a teremtésben más vesztes, mint ő, és mint fentebb láttuk, élete két tartóoszlopának vesztét siratja ebben a mondásában: a királyhoz fűződő hűséges barátságát és Melindában élete szerelmét, a feleségét. Ennél nagyobb tragédia nem kell. Bánk valóban a felesége holttestét látva törik meg: az egész eddigi kataklizmából volt hová visszavonulnia, gyógyulni, a közös otthonukba, talán megmenthető házasságukba. Már otthona sincsen. Voltaképpen mindegy számára, hogyan ítél a király, az ő személyes tragédiája teljes. (Az éleslátó Tiborc mondja: „A büntetés már ennek irgalom.”) Az imént királya kezébe helyezte életét, most kiderült, hogy végképpen nincsen miért élnie tovább – tehát akár életben is maradhat.

Végre teljesen megengesztelődhet a király immár gyászában is sorsközös barátjával (szándéktalan iróniával visszhangozva kissé önző szavait: „nincs a teremtésben vesztes, csak ő”), és jó szívvel utat engedhet az irgalomnak: immár neki is van miért sajnálnia Bánkot. A szemünkben semmit nem von le Endre király igazi (a szó szoros értelmében vett) nagylelkűségének értékéből az ilyen kisded emberi mellékzönge. A nagy életterheket, közösségdúló viharokat éppen az ilyen nagyon is emberi esendőségek segítenek elviselni, elhordozni: ezek is szükségesek ahhoz, hogy meg tudjuk bocsátani magunknak és másoknak nemcsak gyarlóságainkat, de még az erényeinket is…

Bánk a feleségét a királynéra hagyta: a király a feleségét Bánkra hagyta: mindketten rosszul sáfárkodtak, mindketten elnyerték méltó büntetésüket, és mindketten elveszítették a feleségüket. Ezért is nincs a végén mivel büntetnie a királynak őt, se erkölcsileg, se jogilag, innen nézve tehát a végkifejletben semmi furcsa nincsen.

Még valami. A király azt mondja (magában): „nem mertem”. Tudniillik büntetni. Könnyű lenne ezt úgy érteni, hogy Bánkot nem merte büntetni. Szerintünk izgalmasabb lehetőség van a szavai mögött: kiterjeszteni, teljes értelemben érteni, ahogy egy királyi felelősség felől szemlélhető – büntetni, azaz igazságot szolgáltatni, ha kellemetlen is, éspedig mindenkinek, akit illet. Akit a király nem mert volna megbüntetni, az elsősorban imádott felesége, Gertrudis. A királynét Bánk kis túlzással a király helyett ölte meg, akinek sose lett volna ereje leszámolni a végzetes lobbival, kormányzata rákfenéjével. Erre utal a „kivetted kezemből pálcámat” is: Melinda halálát égi büntetésnek érzi a király, ahogy Bánk, és a jelenlévők is. Akárhogy is: a felkent királynét ölte meg. Nem ok nélkül, de ölt. De vonatkozik ez a mondat mindenki másra is: az uralkodónak nem volt kellő erélye igazságot tenni, távollétében csapott le hát az isteni igazságszolgáltatás.

Az, hogy Gertrudis az életével fizetett, tűnhetne aránytalan büntetésnek, különösen ahhoz képest, hogy Ottó megmenekül (sajnos) – valójában az ő vétke arányosan súlyosabb a hercegénél: a hatalom csúcsán a felelősség nagyobb, a bukáshoz kevesebb is elég (és ő nem keveset tett érte). A merániak, akik közvetlenül hozzá kötötték sorsukat, ugyancsak vele buknak.

Az ötödik felvonásnak sok bírálója akadt kezdettől, az uralkodó viselkedését nehezményezték legtöbben, olyan is volt, aki az egész felvonást kizárta volna a darabból (ilyen előadás is), és ott rekesztette volna be, hogy a negyedik végén Myska és az udvar népe felfedezik a meggyilkolt királyné tetemét. A 2011-es kecskeméti rendezés Szabó Borbála szövegével azt az eredeti megoldást választotta, hogy a darab az ötödik felvonással kezdődik, a végkifejlettel, majd onnét bontakozik ki, „retrospektíve” a konfliktusrendszer. Szerintünk a királyi irgalom nélkül ez a darab nem ugyanaz a darab.[6] Endrének éppen azt kell példáznia, hogy a hatalom igenis tud tanulni, nem úgy mint szegény felesége, mert ha nem így lenne, az uralkodó vétkeit egyetlen, szörnyű módon lehetne csak kezelni: ha mindig életével (és a nyomában járó felfordulással) fizetne érte. De hát azt már Gertrudis megtette.

Melindával kezdtük az előjátékot, vele zárul le a darab, közben jó nagy utat tettünk meg a személyes kezdőképtől a közéleti viharzásokon át a személyes lezárásig. Az ő személye foglalja sajátos keretbe a történteket: a nyitányban nincs jelen, a fináléban már halott.

A kapcsolatát e világgal elvesztett Bánkra lassan leereszkedik az üvegkalitka – Endre király csendben elfoglalja mellette a helyét. Leereszkedik a képzeletbeli függöny.

A kapcsolatát e világgal elvesztett Bánkra lassan leereszkedik az üvegkalitka

 

Epilóg(us)

Este van, csönd, utolsót böffent a Nap,
Szakszervezetbe tömörülnek fölöttünk a csillagok.
Honnan jött ez a tárulkozó mindent-mélálás?
 Weöres: Suite burlesque

 

Elmaradt a „polgárháború”. A főszereplők magánélete kivétel nélkül tragikus, itt többé-kevésbé mindenki elbukott, a lelkiismerete senkinek sem tiszta, mindenki vesztes, csak az ország maga és népe nem, mert a közéleti tragédiát, amit egy tömeges felkelés és a vele járó totális káosz jelentett volna, sikerült elkerülni Gertrudis áldozati jellegű halálával, a hatalom köreiben korlátok közé szorított leszámolással és a királyi irgalommal. A hatalom kapott egy erős (durva) jelzést: sejthetőleg reformok következnek.

Önkéntelenül is felmerül az emberben, kifelé menet mélázva: voltaképpen ki is a darab főszereplői közül az, akit szeretni lehet? Akivel azonosulni lehetne, igazán együtt érezni, tragikai bukását szívből megsiratni? Bánk, aki akkor taszítja el a feleségét, amikor annak a legnagyobb szüksége volna rá, de keblére tudja ölelni a fél országot? A király, aki ott sem volt, de végül kegyelmezni tudott? Gertrudis, a pszichopátiás önzés aranyfüstös szobra, akinek legalább összetéveszthetetlen stílusa van? Melinda, akivel talán a legkönnyebb együtt érezni, de mai ízlésünknek mégis túlságosan passzív, túlságosan könnyen törődik bele a végzetébe?[7] Ebben a darabban nincsenek tökéletes hősök, mindenkinek látványos gyengéi ellensúlyozzák ugyancsak látványos erényeit, ha vannak ilyenjei egyáltalán. Ettől kivétel nélkül mind sokkal emberibbek, könnyebb kapcsolódni hozzájuk, aggódni értük vagy haragudni rájuk, átérezni a sorsukat, helyeselni és fájlalni.

Vidnyánszky Attila rendezése nem attól erős, hogy pártos lenne, hanem attól, hogy jel(entés)gazdag: tág teret nyújt az értelmezésre, van benne oldalvágás ide is, oda is, lehet olvasni a gesztusok és a sorok közt balra, jobbra, középre, le, fel és megint vissza – arra készteti, sőt kényszeríti a nézőt, hogy semmiképp ne maradjon adós a saját olvasatával. Ennél több pedig aligha mondható egy fontos problémákkal foglalkozó jó kortárs előadásról.[8] A személyes tragédiákat befedi idővel a feledés, az ország (és a jövő) a helyén marad, és benne/vele mindig ott az esély egy jobb holnapra. Simon bán többi hat fia (és azok összes utódai, jaj, hányan is?) bármikor előkerülhet. Azt a kis időt már fél lábon is kibírjuk.

 

Benjámin Varga: Bánk and the Hungarian National Hip-Hop RAP
Attila Vidnyánszky: Bánk Bán, National Theatre, 2017

This rendering “is not powerful on account of being partial but because it is rich in signification: it offers wide room for interpretation, there is a side cut here and there, you can read between gestures and lines left, right, centre, up, down and back again – which makes, or even compels spectators to produce a reading of their own at any rate,” summarizes Benjamin Varga his voluminous analysis, which is an attempt to follow the production and the work itself from a possible viewer-reader perspective, supported by professional literature. On the occasion of the “Bánk Marathon” to be hosted by the National Theatre in Budapest on 20, 21, and 22 October, two excerpts are published here from Benjámin Varga’s study. The first one gives a vivid picture of the exposition of the performance, and the second one provides an interpretation, underpinned by numerous quotes, of the much-disputed fifth act of József Katona’s drama.

 

[1]     A teljes tanulmány a Vörös Postakocsi online felületén jelent meg. Az első rész 2018. október 30-án, a második 2019. január 30-án. Itt most csak az előadás nyitóképét és az ötödik szakaszt/felvonást elemző részt közöljük.

[2]     „Mint a dráma egészének, egyes részleteinek, sorainak, szavainak értelmezésében is mindmáig sok az ellentmondás. A mű hibájának kell ezt tartanunk? Inkább erényének. Ellentmondásokkal teli és teljes, mint maga az emberi élet.” Vö. Orosz László: Bánk bán értelmezéseinek története. Krónika Nova, Budapest, 1999. 61.

[3]     „Katona József hősének »mindössze« annyi volt a vétke – s azért lett »végsemmiség az ítélete« – mert »hitveséhez és gyermekihez« kötő tündéri láncaitól szabadulva próbált megfelelni politikusi kötelességének. Nem a morál, nem a jog, hanem a szeretet törvényével szegült szembe. Ebben a szükségszerűen kudarcba fulladó vállalkozásban látta meg Katona a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját.” Kulin Ferenc: Küldetéstudat és szerepkeresés. Argumentum, Budapest 2013.

[4]     Az itt következő fejtegetés a darabra vonatkozik, az előadás ezt a problémát húzással oldotta meg (mint azt tette egyébként már korábban több, az ötödik felvonást erősen meghúzó rendezés is).

[5]     Katonának van egy színi utasítása: attól kezdve, hogy kiderül, Solom nem hajlandó megvívni vele (ez lenne a lovagi istenítélet), mert nem tartja kardjára érdemesnek az „orozva” gyilkolót, Bánk „oszlop módra” áll, „földre szegezett szemekkel”. Hogy ez mit jelent, annak mára külön szakirodalma van: az egyik iskola az erkölcsi megsemmisülés jelét látja benne, a másik Bánk dacos kitartását saját ítélete mellett. Legújabban Sütő József szólt hozzá a kérdéshez, és meggyőzően mutatott rá, hogy aki az „oszlop módra” állott kifejezést dacosnak és emelt főnek kívánja magyarázni, megfeledkezi a kiegészítő utasításról, amely „földre szegezett” szemekről beszél, ez utóbbi Katona színi utasításaiban mindig levertséget, érzelmi distresszt jeleznek. Szerintünk a legvalószínűbb a középutas magyarázat: az „oszlop módra áll” mindenképp mély megrendülést, elhatárolódást és reakcióképtelenséget jelez (Bánk nem is hallja, ami itt közben történik, csak arra riad fel, amikor a gyermekét el akarják vinni mellőle), a „földre szegezett szemek” pedig pontosítják a kiközösítés hatására beálló érzelmi állapotot.

[6]     „Az ötödik felvonás gyönyörű. Némely bíráló gyöngének tartja, összemérve a mozgalmas elsővel, az erőteljes másodikkal, a hatalmas negyedikkel. Sápadtnak hiszik Endre király jellemét, megalkuvónak megbocsátását, ingadozóknak elhatározásait. A Bánk bán ötödik felvonása egyike a legszebb drámai felvonásoknak; szerintem ez a felvonás az, mely világirodalmi nívón áll. Megkapóan emberi ez a magyar király, aki imádta nejét, emléke szeplőtlenségéért már csaknem maga kénytelen kiállani, mert vitézei húzózkodnak a gonosznak ösmert királyasszony megbosszulásától. Megrendítő és felemelő a katharzis, mely abból lesz, hogy Bánkot a király életre ítéli. A Bánk bán, melynek négy felvonásában hazafias elkeseredés, szociális részvét borongott és megbántott becsület dühöngött, ebben az ötödik felvonásban lesz a legnemesebb humánummá. Ebben a felvonásban csendül meg, a szenvedélyek zavaros polifóniája után, az örökkévalóság egyszerű, tiszta melódiája. Ezt a felvonást nagy költő írta.” Vö. Mohácsi Jenő: „Jegyzetek a Bánk bán-ról”, Nyugat 1940/6.

[7]     Papp István ez ügyben szép ellenvéleményt fogalmaz meg, szerinte Melinda „a dráma egyik legaktívabb alakja […], a leglényegesebb jeleneteknél mindig jelen van annak a hatásnak a formájában, amit a többi szereplőre kisugároz.” Vö: Papp István: „Észrevételek Melinda dramaturgiai szerepéről”, Irodalomtörténet LXIII (1981) 953–966.

[8]     Külön emlékezzünk meg a gyerekszereplőkről, akik cseppet sem könnyű (majdnem) némaszerepeiket tökéletes profizmussal, fegyelmezetten, mintaszerűen alakították.

(2020. október 15.)