Bemutató - A vihar
Az irodalomtörténeti hagyomány szerint A vihar William Shakespeare utolsó önálló drámája. Ön is amolyan elégikus hitvallásként olvassa?
– William Shakespeare 47 évesen írta meg A vihar című drámáját, és ez valóban az utolsó darabja volt, amivel szerzőként érezhetően nagyon is tisztában volt. Olyan emberként írta, aki nagyon sok mindenben csalódott, aki különösebb optimizmus nélkül tekint az őt körülvevő világra. Ugyanakkor a szerző életrajzi vonatkozásai ellenére ez a szöveg természetesen a gazdagsága miatt alkalmas arra, hogy minden rendező a maga értelmezése szerint állítsa színpadra. Olyan darab, amelyik nem csupán alkalmas, hanem egyenesen igényli a rendező és a színészek részéről a személyes hozzáállást. Ebben az értelemben A vihar nagyban különbözik is Shakespeare más szövegeitől.
Ön hogyan értelmezi?
– Számomra A vihar a csalódottság drámája. Az abban való csalódás, amelyet úgy nevezhetünk: humanizmus. Régóta létezik egy olyan értelmezése ennek a darabnak, miszerint A vihar a megbocsátásról szól. Én viszont úgy látom, hogy a mai keresztény európai kontextusunkban Shakespeare meséjéből a megbocsátás csupán elméleti lehetőségként marad meg, ami a gyakorlatban alig-alig nyilvánul meg. A vihar helyszínére, a szigetre száműzött egykori milánói herceg - Prospero - olyan ember, aki csalódott a világban, aki kezdi megérteni, ahogyan később Dosztojevszkij keresztényként fogalmazott: mint keresztény meg tudok bocsátani, de mint ember sohasem. A Prospero a traumáit, sértettségét, megbántottságát, kudarcait, árulásait képtelen elfelejteni.
Talán nem is lehet. Ezzel összefüggésben természetesen meg is jelenik a bosszú problémája. Shakespeare egy olyan világot ábrázol, amelyben mindenki bosszút akar állni a sérelmeiért. Erről is szól az előadásunk.
Mit lát Prospero történetében a manapság népszerű bosszúdrámán kívül?
– A darab a befogadás és a kizárás kérdését járja körül. Arról a megkülönböztetésről szól, hogy egyeseket a közösségünk tagjainak tekintünk, másokat kirekesztünk onnan. A kizárás okai különböznek: más az illető bőrszíne, más a vallása, más politikai párthoz tartozik, más a nemi hovatartozása. A 21. század egy olyan kor, amelyben mindig valakit kizárunk az életünkből. Erről szól Caliban története, aki egy olyan lény, akit kizárnak a társadalomból.
Az Európában jelentkező nacionalista irányzatok sem az egységesülés, hanem a felosztás irányába mutatnak. Márpedig ez erőszakhoz, kegyetlenkedéshez vezet, és nem harmóniához. A bosszú és a kizárás mellett A vihar harmadik vezérfonala szerintem az emlékezésről szól. Arról a pillanatról, amikor az emlékezés az átkunkká válik. Prospero jól emlékszik a saját történetére, de ennek a történetnek az árnyéka rávetül a jelenére – ebben az értelemben átok. Sőt Prospero nem csupán emlékszik a múltra, de egyenesen meg is teremti azt – gondoljunk csak arra, hogyan formálja át saját történetét lánya, Miranda számára. Minden szereplőnek, aki megérkezik Prospero szigetére, ő elkezdi átértelmezni a történetét. Ez nagyon is kortárs jelenség, hiszen manapság is szeretjük „átprogramozni” a történelmet. Ebben érdekes ellentmondás rejlik, hiszen a múlt elvileg objektív, befejezett állapot, mégis azt tapasztaljuk, hogy a történelem a szubjektív szempontok szerint íródik. Prospero szerintem nem varázsló vagy bűvész, ahogyan sokszor értelmezik, hanem művész, alkotó, aki egyfajta médiumként közvetíti – és így át is értelmezi – a valóságot. Tekinthetnénk éppen a világra a saját szemünkön keresztül is, mi mégis inkább a kamera képét szemléljük. Ezzel a mi előadásunk is élni fog: megváltozik a néző hozzáállása egy-egy jelenethez, ha saját maga nézi, és ha az általunk kezelt kamera képén keresztül látja az adott jelenetet. Ez arra figyelmeztet, hogy manapság valamiért önként kiszolgáltatjuk magunkat a virtuális valóságnak ahelyett, hogy magunk szemlélnénk a dolgokat.
2014-es nemzeti színházi rendezése, az Operett a lengyelországi Gombrowicz Fesztivál nagydíjas előadása lett, s a harsány, csillogó ruhába öltöztetett látszatról és az abból megszülető meztelen valóságról szólt. Ahogyan Prospero virtuális valóságáról beszél, mintha pesszimistább lenne abban a tekintetben, felismerhetjük-e még a valóságot, vagy már végleg kiszolgáltatjuk magunkat a virtuális térnek.
– Olyan világban élünk, amelyik állandóan manipulál bennünket: a televízió, a politikusok, az internet. Shakespeare számára ez a mágikus világ még mint fantasztikum jelent meg, mi viszont már ebben nőttünk fel. A vihar egy baljós figyelmeztetés, hogy hamarosan a valódi, eredeti, igazi értékeket nem lehet majd megkülönböztetni a hamis, olcsó, ravasz álságosságtól és hazugságtól. A valódit a nem valóditól.
A száműzött Prospero szigetén megjelennek múltjának szereplői, s így az emlékezet valósága és a jelen valósága összeér. Amikor Prospero úgy dönt, hogy visszatér a hazájába, Shakespeare-nél leveszi a köpenyét és eltöri a varázspálcáját, és kiderül számára, hogy a világ egyáltalán nem változott meg, sőt még rettenetesebbé vált.
Lukácsy György | Fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2019. december 17.)